Nahh, ma érdemes volt felkelni. Egyrészt azért, mert, ha még mindig feküdnék, akkor vagy halott lennék vagy kurvára fájna a derekam. Másrészt meg azért, mert Kéti (korábban bige) így fog kapni karácsonyi ajándékot. Még volt más is, ami miatt, de azt elfelejtettem.
Ez a Hatika nem beszámítható. Hú télleg, ezzel egyszer eljátszottam, hogy kiszámíthatatlanul beszámíthatatlan vagy beszámíthatatlanul kiszámíthatatlan... Mentségére legyen mondva, hogy szerelmes. Ugyan én sem vagyok teljesen beszámítható, de ez nekem megy szerelem nélkül is. Vagy nem megy, csak nem tudok róla. Vagy tudok, csak nem mondom meg. Végül is mindegy. Ez úgyse változtatna sokat az életvitelemen, hiszen én ezt is tudom egyedül csinálni. Mint bármi mást. Szóval Kéti valami vicces mintás lepedőt fog ajándékba kapni. Szerencse, hogy nem olvassa a blogot.
Még azt is meg kell mondjam, hogy nincs semmi baj ezzel az ágy sarkában kávézgatással. Valamikor el kell gondolkozni a dolgokon. Persze én örülnék a legjobban, ha nem jutna eszembe közben semmi, és nyugodt, meditatív állapotban tudnék kávézgatni... Arra gondoltam, hogy valami olyan munka kéne, mindenképpen, amiben nem kell gondolkodni... Mert elegem van belőle. Ezért jutott eszembe korábban, hogy milyen jó lenne felszolgálni a Manóban. A trágyahordásra is gondoltam (talicskában), de azt próbáltam egyszer és nem bírom. Nem a szagát, azt megszokja az ember, hanem mert nehéz. Főleg, ha nem száraz, hanem olyan kis szaftos, amilyet egyszer a horpadt fejű szomszéd bácsitól hordtam át (ja tényleg, ma reggel azt mondta, hogy én egy tündér vagyok, mert aszontam neki, hogy szeretem a telet (meg azért, mert marha jól néztem ki messziről), pedig nem is igaz, csak olyan hangulatban voltam, hogy éppen nem utáltam semmit), szóval ő időnként cinkos tekintettel fel szokta ajánlani, hogy áthozhatnám tőle a trágyát, van sok, nagyon jót tenne a kertnek, de finoman és végérvényesen elutasítottam. Ma már nem is hozta fel.
Juteszembe, majdnem elfelejtettem:) Az hogy jó fej vagyok, monnyuk az innen kiderül. De az, hogy milyen szép és fiatalos, hát arról bizony mesélni kell. Rudival így két év után rászántuk magunkat, hogy vegyünk neki egy korcsolyát (ő próbálta én fizettem) és menjünk el a műjégre. Mingyá kétnaponta és mingyá két órát egyhuzamban. Az én térdemmel. Az az érdekes, hogy előtte és utána fáj ugyanúgy, de közben nem érzem. Nagyon jól megy, sokat haladtunk a három nap alatt. A meghatározó élmény azért megvolt már vasárnap, mikor kecses nőiességemmel tápászkodtam fel a jégről és beszóltak Rudikának, hogy ugyan miért nem segít má nekem. Néhány kör múlva, ugyanott Rudi fetrengett, amikor is nekem szóltak be (ugyanazok, figyeltem a srácot, mert állat jól korizott), hogy nehogy segítsek a barátomnak, mert az imént ő se segített nekem! Hogy ki? Én nem tudok róla, de jó lenne már, az igaz... Ja, hogy ez itt??? Ő a gyerekem!!! Ó, télleg? Hát akkor biztos azért nem segít:))))))
Meséltem, hogy nagyon szeretek korizni?
