Olyan kegyelemben volt részem, amit az ember akkor él meg, ha hagyja történni a dolgokat. Nem könnyű erről beszélni.
Akarni nem akarni. A pillanat gyönyörűsége oly mértékben fogott meg, hogy kiváltotta bennem a ragaszkodást, azt a ragaszkodást, aminek az elengedése tette lehetővé előzőleg a pillanat gyönyörűségének megélését. Érted? Persze, hogy érted:)))
És a kígyó a farkába harapott.
Hát menj pillanat. Nem öllek meg azzal, hogy félek, hogy véged lesz. Véged van.
Most szembejön a rettegés, hogy alkalmas leszek-e a jövőben is felismerni, belesimulni az életbe oly módon, hogy hasonló kegyelemben lehessen részem. Ez a félelmem arca. Sok arca van neki. Most éppen ezt mutatja. Kezdünk összehaverkodni. Belenézek az arcába. Ő is csak élni akar. Csak hát belőlem. Mire nem gondol ez, ejnye. Vannak pillanatok, amikor nincs esélye, ezek az én nagy pillanataim. De aztán mindig visszajön. És követel. És érzem, valahol nagyon mélyen, hogy vele kell élnem. Nem pusztíthatom el. Nem az a kérdés, hogy vele vagy nélküle, hanem a hogyan. Nincs élet nélküle. A félelem nélkül.
Tehát a hogyan. Lehetséges verzió a nem akarok félni. Illetve nem lehetséges, de próbálható út. A fentiek alapján. Nem taglalnám hosszasan, de a végeredmény a tapasztalat szerint süllyedés egy örvénylő félelmspirál mélyére. Mert az akarat szüli a félelmet, hogy hátha nem teljesül az akaratom, és ettől félek. Ekkor jön az, hogy nem akarok akarni, tehát mégjobban akarok. És máris el vagyok nyelve. És amikor leérek az örvény aljára, a félelemtől végelgyengülve, ájultan eleresztem magam, és az örvény kidob magából, mert nincs már több haszna belőlem, nem maradt már bennem szusz, amiből ő energiát nyerjen, és egyszerűen elhajít.
Vagy. Fogadom (azért hazugság lenne azt mondani, hogy örömmel), az arcába nézek, kezet fogunk és meghívom egy kávéra. Andrea elment, most már ráérek. Mit akarsz? A pillanatomat? Hát vigyed. Ahogy az előző pillanatom nem a tied volt és már elmúlt, már nem kaparinthatod meg, ez legyen a tied. És gyere bátran máskor is. Ha szemben ülök vele, ránézek, emberarca van. De tudom, ha hátat fordítok neki szörnnyé változik. Kínosan érinti, hogy most nem érzi a hatalmát rajtam. De tudja azt is, hogy különben van. A magja megvan bennem, ismeri a kapaszkodót a lelkemben, ahol gyengébb pillanatomban megragadhat. És ezt én is tudom. Mindketten tudjuk. És kávézunk. Már nem akarom elküldeni. Tudom, hogy ha eljön az ideje, el fog menni magától.
Mindkét verzió ugyanoda visz. A különbség talán a tudosságban van. Gondolom, mondanom se kell, hogy nyilván hol az egyik, hol a másik módot választom. De ez nagy szó. Hogy van miből.
A végszó a szabadság volt. Mit jelent nekünk a szabadság. Nyilván körülbelül hasonlóan körvonalazhatatlan fogalom, mint a szeretet. Csak szimbólumokkal megfogható. A szimbólum ugye éppen azért alkalmas, mert nem fogalmaz. A definiálás egy emberi kényszer:)))
Az történt ugyanis, hogy Andreával jó ideje mindketten érezzük, hogy eljött az idő arra, hogy mi beszéljünk. De lustaságunkból, kényelmességünkből, elfoglaltságainkból kifolyólag a dolog elakadt ezen a várakozó állásponton. A szolíd megerősítő jelek végül is oda vezettek, hogy a megbeszéltük, hogy a két ünnep között találkozunk. Karácsonyra mindketten jól lebetegedtünk, de nyilvánvaló volt, hogy ez már csak kis csúszást okoz, de elmaradást nem. 30-án merült föl a kérdés, hogy akkor most mikor? Mindkettőnknek a szilveszter este tűnt alkalmasnak, úgyhogy ebben maradtunk. Ez különben azért nagyon érdekes, mert ezt csak mi éreztük így. És még bennünk is felmerültek kétségek különféle kötelezettségek képében, de végül nyert a belső meggyőződés, hogy ez nekünk így jó lesz. Hogy érthető legyen, Andrea részéről, neki le kellett mondania egy el sem hangzott meghívást, vagyis egy olyan baráti elvárást, amiről tudta, hogy van, és azt is tudta, hogy az ő elutasítása megbántottságot fog okozni az illetőben. De mivel ide akart jönni, vállalta, hogy mit akar. Az én részemről többösszetevős a kép, vagy legalábbis jobban ismerem, mert az enyém. Egyrészt engem is vártak máshol, ahova nem vágytam. Másrészt éreztem a szeretteim körében az értetlenséget, hogy akkor neked az biztos jó lesz, hogy egész szilveszter éjjel a barátnőddel beszélgetsz és nem bulizol? És bizony az van, hogy én tudtam, hogy igen, nekem ez lesz a jó. És ebben a dologban nem a beszélgetés a lényeg, nem az Andrea, hanem az az érzés, hogy most ennek van ideje. Akkor is, ha nem úgy tűnik. Ha a közfelfogással éppen annyira ellentétes az, amit én akkor pont csinálni akarok. Mert szilveszterkor bulizni kell. Tavaly különben egyedül voltam és egész éjjel egy képet festettem. És rendben volt az is. És volt még egy harmadik, egy belső dolog, amivel konfliktusba kerültem. Az, hogy Árpinak karácsonykor felajánlottam, hogy szívesen látjuk, ha eljönne. És bár el nem jött, legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy jól esett neki a meghívás. És hiába tudtam azt, hogy most se fog eljönni, és azt is tudtam, hogy ez valahol az Andrea (és minden résztvevő) elárulása is, mégse bírtam megállni, hogy ne mondjam neki azt, hogy ha akar, jöjjön át. Mert ugye ez egyszer bevált. Hát most nem. És megérdemelten nem. Ezek nagyon finom energetikájú történések, talán nagyon nüansznyinak is tünhetnek, de ahogy alakultak a dolgok, és egy részük számomra kellemetlen érzésekkel telve, valahogy végig tudatában voltam annak, hogy mi folyik. Ennek ellenére mégsem pontosan azt tettem, amit érztem, hogy tennem kellene. Részben igen, részben nem. És amikor a kellemetlen érzés súgta, hogy ne tedd, és én mégis megtettem, azon nyomban meg is kaptam a fejbekólintás szerű reakciót. És ha nem is rögtön, de rövid időn belül el tudtam ismerni, beláttam, hogy erre nem járt más. Ez ésszel nem követhető dolog. Ez valami mélyebb érzékeléssel fogható. Amikor sikerül kapcsolatba kerülnöm ezzel az érzékszervemmel, mikor hajlandó vagyok nyitottan, tisztán, önámítás nélkül elfogadni az útmutatását, olyankor élem meg a kegyelmet. Talán furcsa, hogy egy ilyen nem túl fontosnak tűnő esemény kapcsán (márminthogy mi a jó fenét csináljak szilveszterkor) képes vagyok ilyen hajszálra szőrőzni a motivációkat, de azt hiszem, aki érti hogy mi történt velem, az azt is megérti, hogy ebben mi volt a lényeg. És hogy ez miért olyan nagyon fontos. Hogy közhely, de fontos dolgok ezekben a részletekben rejlenek, és hogy a kegyelem ott van kéznyújtásnyira. Pont ott, ahol nem várod. Mert ha nem várod, akkor nem akarod. És ha éppen nem akarsz, akkor talán elég tisztatekintetű tudsz lenni, hogy észrevedd.
Mert egyszerűen az történt, hogy úgy lett, ahogy gondoltuk. Egy üveg egri bikavér társaságában végigbeszélgettük az éjszakát, érezhetően mindketten nagyon jelen voltunk, jól éreztük magunkat és másnap jóval gazdagabban mentünk a dolgunkra. A végszó után, ami ugye a szabadság volt:))
Ez történt velem.
Mindenkinek (ehhez hasonló, már amennyiben erre vágyik) érzésekben gazdag új évet kívánok!!!
