Naa... Szóval a magamhoz vezető úton megint egy jókora sziklába ütköztem. Mérföldkőnek is mondhatnám, és már az is valami, hogy látom nagyságában, nehézségében. A mozaik egy része helyére került, de ez még mindig csak a kép összrakása... a "mit kezdek a dologgal" csak eztán jön. Illetve folyik is éppen, például ezen helyen...

Szóval elkezdtem én ezen dolgozni már, ismertem is részleteiben, de mégis valahogy ma hajnalban állt össze képpé. Egy elég lényeges képpé, mert valahogy a földi létezésem jogosultságáról van szó. (Ennek semmi értelme. megj. délután)

Ami persze - elméletben tudom, hogy - nem kérdőjelezhető meg. A gyakorlat viszont más.

Azon gondolkoztam el éppen, hogy ha rendeznének egy országos versenyt abban, hogy ki az, aki a legtöbb emberrel tud a lehető legmélyebb kapcsolatba kerülni úgy, hogy az ő magánya mindvégig sértetlen marad... hmm... szóval bátran indulhatnék, megnyerném. Ez nem valószínű, hanem biztos. Az lehet mondjuk, hogy az Árpi lenne a második, de nyerésre aligha lenne esélye.

De miért van ez? Mert nyilvánvalóan ettől szenvedek a legtöbbet, tehát fontos kérdés.

Hogy működik ez a mindennapi kommunikációban? Mikor beszélek valakivel, figyelek rá, mindenkivel kapcsolatban emlékszem személyes motívumokra, tehát amiről beszélünk az nem felszínes, érinti a partnert, engem is érdekel, mert valahogy így vagyok összerakva, és megvan a kapcsolat. Van, hogy magamról is beszélek, de abba már mindig vegyül valami bűntudat, olyankor hajlamos vagyok úgy beszélni magamról, mintha valaki más lenne, szóval szinte harmadik személyben. Az egyáltalán nem zavar, hogy valaki megtud rólam valamit, bármit, a disznóságaimat még szívesen meg is mutatom, csak mélységes ellenállást okoz bennem az önmegmutatás. Egyrészt van egy nagyon mély kétségem azzal kapcsolatban, hogy erre, azaz rám egyáltalán kiváncsi lehet bárki. De miért? Na mert ez felveti, hogy én valóban kiváncsi vagyok a másikra? Ha én igen, akkor nyilván rám is lehetne. De ha én nem hiszem, hogy én érdekes vagyok, az nem azért van-e, mert igazából engem se érdekel senki? És az egész kiterjedt kapcsolatrendszer, ami nekem van, az nem egy ilyen formális dolog valójában? És itt jelentkezik a bűntudat.

Én itt most bocsánatot kérek mindenkitől, aki bántva érzi magát. Mert ez a dilemma valószínűleg nem látszik ki! Elég jól játszom a szerepem, amiről itten beszélek azok nagyon mély rétegek. De fájnak. És félnek. És szabadulni akarnak.

Eddig írtam reggel.

Hagytam kis időt. Hülyeség, nem hagytam, mennem kellett dolgozni, de tapasztalatból tudom már, hogy ha valamire nincs alkalom, nincs idő, akkor azért nincs, mert nincs itt az ideje. Érnie kell még. Amióta ezt tudom, kevésbé vagyok türelmetlen.

Szóval visszaolvastam és tisztult a dolog. Rossz helyen keresgélek. Ugyanis nem arról van szó, hogy én nem szeretném megmutatni magam, valószínűleg nagyonis, csak valahogy nem megy jól. És ez a kulcs. Szeretném könnyeden, és pont annyira, hogy ez ne legyen senkinek se terhes, de legyen szórakoztató, hogy legyen meg benne az az egyensúly, hogy tudjak annyit adni, amennyi nekem is és a környezetemnek is jólesik. Ha az ember egy típusú energiát nem tud jól használni, az abban szokott megnyilvánulni, hogy hol túlzásba viszi, hol nem használja akkor sem, ha éppen szükséges volna, azaz elbillen vagy ingadozik a hipo és a hiper között. Hol a ló egyik oldalán lifeg, hol a másikon, de az istennek nem tud a nyeregben maradni.

Így vagyok ezzel az egó dologgal. Az előző bekezdésben egy szó volt, ami fontos, az hogy könnyeden.

Tehát egyfelől van ez az eszelős gátlás, ami a reggel írott részből kitűnik. A gátlás, ami amiatt van, hogy nehogy túl nagy legyen az egóm. Mert az útálatos, gusztustalan... De itt élünk, egónk azé van, mert kell. Ha pedig hagyom, márpedig van, hogy hagyom magam magamtól legyűrni, akkor viszont komoly hátrányokat szenvedek. Mert nem védem meg az elemi érdekeimet. Sőt, tovább megyek, az, aki az egója túltengésétől undorodott meg, hajlamossá válik az önpusztításra. És ehhez mindenki vérmérséklete szerint választ eszközöket. Gyorsabb vagy lassabb módját az önpusztításnak, látványos vagy kevésbé látványos alternatívákból lehet válogatni.

Eddig írtam délután, de mennem kellett táncikálni.

Vagy jobb esetben csak büntetem magam ezzel azzal, nem engedem magam örülni, enni, szeretkezni, a bilin elengedett kézzel ülni, szóval könnyeden élni .. még csak azt se tudom, hogy miért, de biztos megérdemlem.

Hogy mindez honnan jön? Ehh... Például... van egy kollegám, akinek egy bizonyos motívum állatira idegesít a viselkedésében. Arra már persze korábban rájöttem, hogy ha sikerorientált módon akarok élni, akkor nagyon hirtelen, mielőtt még a gondolat megfogalmazódik, még azelőtt le kell tegyek arról, hogy bármit vagy bárkit megváltoztathatok a szűkebb-tágabb környezetemben. Ilyen átalakításra egyetlen egyed lehet alkalmas, aki a kör közepén áll. Én. A többi úgy jó, ahogy van. Tehát a kollega ilyen marad. De én még a sikernél is többet akarok. Megérteni. Hogy miért kell nekem más hülyeségét elviselnem. Mert csak úgy tudom. És van magyarázat. Lehet, hogy oltári baromság, de mivel az én lelkemet kielégítette, ezért nem kerestem tovább. Ez a "kielégítő" magyarázat, egy közhely. Úgy hangzik, hogy a saját hibáidat tudod másokban legjobban utálni. Ami benned nincs meg, azért nem haragszol másra sem, könnyedén megbocsátod. Lehet, hogy kibővíteni, már én bővítettem ki. De a lényeg az, hogy megint visszakanyarodtam magamhoz. És ebben ugye az a jó, hogy rajtam lehet dolgozni. Rajta nem. Illetve lehet, de nem érdemes, csak megbántom. Volt rá példa, és bár már együtt tudok én élni azzal a  ténnyel, hogy nem szeret mindenki, mégis úgy érzem, hogy nem használ ez a feszültség senkinek. Tehát azt utálom benne, amit magamban nem fogadok el. És ez az egója. Amit folyton folyvást ráerőltet a környezetére. És ami kicsit figyelmesebb tanulmányozás után kiderül, hogy nem azért van, mert olyan nagy neki, hanem pont fordítva. Olyan kicsi, hogy kénytelen állandóan elővenni, mutogatni, különben maga se hinné el, hogy létezik. És azért mutogatja, hogy a többiektől meg legyen a visszajelzése. Igen vagy, létezel és rendkívül érdekes vagy. Izaglmas és különleges.

Értitek? Hogy mi a bajom? Vele igazán kevés időt kell eltöltenem, fél lábon kibírnám. magammal viszont sokat.

Hmm. Nagyon sokminden van, ami ezzel kapcsolatban még eszembe jut. Viszont fáradt vagyok, táncikálni voltam, három órát, és abból a második másfél óra eszelősen megviselős volt. Szellemileg. Erősen kétlem, hogy valaha is képes leszek három mozdulatnál hosszabb koreográfiát megtanulni. Egyszerűen buta vagyok hozzá. Nem baj.

Még levezetésképpen elmesélem, hogy a délutáni személyi igazolvány és útlevél ügyintézés okozta nyomást milyen elmés módon sikerült feloldani: Rudikával vérre menő bírkózást rendeztünk (nagy állat, minden eszközt kénytelen voltam bevetni), szóval ő arra ment rá, hogy taknyos papírzsebkendőket tuszkoljon a számba, az én dolgom meg az volt, hogy ezt megakadályozzam. A leghatásosabb fegyverem -  a testi erőmet messze meghaladóan - az volt, hogy a tisztaságmániás gyereket kínomban ott köpködtem, ahol tudtam.

Na, szóval ki hogy tud a másikhoz hozzáérni. Aztán elvittem a szőke nagyihoz, mert ilyenkor ott alszik, és útközben az ödipusz komplexust magyaráztam el neki. Valamiért az került szóba. Nagyon meg volt döbbenve. A nem túl hosszú úton még téma volt a lélekvándorlás is, hogy hogy van az, ha például valaki az előző életét úgy fejezte be, hogy egy koncentrációs táborban a szeme láttára gyilkolták le a családját, majd hosszú kínok után ő is meghalt, szóval annak mennyi időbe, mennyi életbe kerülhet utána, hogy vissza tudja nyerni az életbe (egyes terminológiák szerint az istenbe) vetett bizalmát.

Ja izé, tegnap Zsótika mélyen a szemembe nézett és megkérdezte, hogy most ősz van-e. Ti mit mondtatok volna erre?

Na jóffan, jóccakát.