Ezt ma reggel írtam, de siettem és csak gyorsan beleírtam az álmosfüzetembe.
Így kezdődik:
Nem álom (gyk. ha később esetleg kétségek merülnének fel)
Megengedően, puhán és nagyon jól szeretnék élni.
Az az érdekes, hogy ez sehogyse akart bennem összeállni, mert olyannak ismertem magam, mint aki könnyedén változtat. Sőt, akinek létszükséglet a körülmények bizonyos időnkénti megváltoztatása, gondolok itt költözködésre, lakás átrendezésre, munkahelyváltoztatásra, szakításra, miegymásra.
Nos, úgy tűnik, az átalakulásnak, válozásnak sok rétege van. Az, hogy a külső réteget könnyen változtatom, ez nyilván arra utal, hogy igény van rá bennem. De vajon valóban arra van igény, hogy időnként új helyen ébredjek fel?
Vagy csak ezzel próbálom kompenzálni azt, hogy lényegileg nem tudok átalakulni? Egyébként az izületi gyulladásokról pont ezt mondják, hogy a belső merevség kivetülése, amit az ember fokozott fizikai aktivitással próbál helyettesíteni, mire a test a maga keresetlen őszinteségével kifejezi azt, ami van, lemerevedik! (Laci, az izületekről beszélek!!!:PPPP)
Elképzeltem, hogy ez hogy működhet... mint a hagyma, csak ahogy megyek egyre beljebb, úgy válik ez az "átöltözés" egyre nehézkesebbé. Szóval egy költözés, úgy tűnik, minden macerája ellenére sokkal kisebb ellenállást vált ki belőlem, mint valami régi, elavult, mélyen lévő minta elengedése. Mert olyan, mintha ezekkel valami azonosság érzésem lenne, szóval ahhoz, hogy elengedjem, meg kell halni kicsit. És ez halálfélelemmel jár, már mér' ne. Azzal a szörnyű bizonytalansággal, hogy nem tudjuk, mi jön a "lyuk" helyére. Úgyhogy hát akkor már inkább ragaszkodjunk a jól bevált, mégjobban elavult, viszont cserébe kiszámíthatóan rosszul működő régi mintánkhoz. Az mi vagyunk, hogy is engedhetnénk el. Hát azért eljön annak is az ideje, mikor eluralkodik az az érzésünk, hogy ez már rosszabb, mint a halál, na akkor jön az ugrás. Ezek szerint talán szerencsésebbek azok, akiknek az ingerküszöbük alacsonyabb, mint az átlag, mert hamarabb érik el ezt a pontot, mint azok, akik valami perverz örömüket lelik a szenvedésben. Na itt kapcsolódik be a képbe a "jó vagyok magamhoz" nevű projekt, mert tulképp ez is ahhoz segít hozzá, hogy ne kelljen az örvény legfenekére lemenni ahhoz, hogy ugorjon az ember (lánya). Tehát...
megengedően, puhán és nagyon jól.
Ahogy a végére értem, kisütött a Nap, az én kis szivecskéim elindultak az ablakon (napelemesek).
Azt hiszem, amiket itt írtam, abban semmi új nincsen, semmi hírértékű. Ezekkel a dolgokkal mindenki szembesül valamikor élete során.
Amit viszont különlegesnek érzek a mostani periódus minőségében az az, hogy most valahogy jól érzékelhetően különvált, hogy mi az, ami valami belső igényből fakad és mi az, ami szokásból. Ha jól figyelek befelé, akkor tapintható a különbség. És, szóval ez nem volt mindig így. Ezért gondolom, hogy nem árt megbecsülni, mert elég nagy segítség a hagymahámozásban.
