Na ez úgy volt, hogy kerestem már vele a kapcsolatot, csak úgy, izééé. Na mert azt gondoltam, hogy benne valóban bízhatok. Kiben, ha nem benne. Hogy legyen valami, ami végre biztos, nem külső, meg minden. Értitek, nem? Nnnna. És kezdett úgy tűnni, hogy nem zárkózik el. Ilyeneket mondott, hogy ő mindig nyitott is volt, csak én nem voltam kiváncsi rá. De ezt se sértődötten mondta, hanem csak úgy tényként közölte. Kedvesen. Na nem túl kedvesen, hanem olyan higgadtan. Nem volt abban semmi szenvedély vagy indulat. Furcsa is volt nekem. Látta, hogy én mennyire bizonytalan vagyok, egyáltalán még abban is, hogy vajon vele beszélek-e vagy mással. Ezt sem bánta. Igazából semmit se bánt. Volt. Illetve van, csak most arról mesélek, hogy hogyan találkoztunk. Irigyeltem a nyugalmát. Én nem olyan családból való vagyok. Hanem ilyen kis zizi, aki folyton pörög valamin, hol vidám, hol szenvedős, de végül is a legrosszabb mind közt a bizonytalanság. Na ezért akartam találkozni vele, segítsen már. Az lenne a dolga, vagy mi. Mongya meg, mit csináljak, mert bár nem ejtettek fejre, de ez az ész dolog valahol véget ér, mint a görbe bot, és utána a semmi. Lila vagy fehér köd. Olyan rövidke ez az élet vazze, elbírok én bármit, csak tuggyam má, hogy merre kell menni. Mert inkább állok egy helyben, de bizonytalanra nem indulok el. Ahhoz rohadtul lusta vagyok. Az energiával csínján kell bánni, ezt már megtanultam. Szóval álltam már eleget egy helyben.

Ezért megszólítottam.

Mondta is, hogy ő mindig beszélt hozzám, úgy vette észre, hogy hallom is, csak így nem vettem komolyan. Jó, kérdeztem erre, tegyük fel, hogy akkor aszondom, hogy benned bízok. Mert csak. De télleg csak azért, hogy végre mozduljunk. Te leszel a biztos pont, hiszek neked. Jó? Aszonta erre, hogy neki tökmindegy. Ehh. Na jó, nekem nem. Próbálkoztam tovább. Tehát, akkor, hiszek neked, mondtam mégegyszer. Erre hallgatott, mert érezte, hogy folytatni akarom. Hiszek neked, mondjuk. Elmosolyodott, hülye ez, gondolta. Legalábbis gondolom, hogy ezt gondolta. Mondjuk. Télleg azt mondjuk. Nem vártam választ. Illetve dehogynem, csak tudtam már, hogy hiába. Az, hogy én hiszek-e neki vagy sem, az nem rajta múlik. Persze, igaza van, az a gáz, hogy mindig igaza van, talán... Én meg itt szerencsétlenkedek előtte. No nem baj, nem egy ítélkezős fajta, az biztos. Na megin: hiszek. Neked. Mondjuk. Legyen így jó, mondjuk nélkül nekem nem megy, oké? Azt csinálsz, amit akarsz, mondta. Hm. Kicsit dühített az együttérzésnek ez a totális hiánya, de hát látni kell: én fordultam hozzá. Többet tud. Nos, honnan fogom tudni, hogy te beszélsz hozzám? Honnan fogom tudni, hogy nem utánozza valaki a hangod és ver át csúnyán? Olyan rémes hangzavar van itt, tudsz te egyértelmű lenni? Vagy ott vagyok, ahol a part szakad? Segítesz, csak éppen nem hallom. He? Aszonta tud. Mármint egyértelmű lenni. De ez is rajtam múlik, ő eddig is egyértelmű volt. És megvonta a vállát. Aztán eszébe jutott valami kis segítség: figyelj, ha mondok valamit, te megcsinálod és nyugalom tölt el, akkor az én voltam, na? Jó, hát ez is valami, de jobb lenne azért előre tudni, érted? Meg azért ez sem olyan tuti, legalábbis most innen kicsit olyan fából vaskarika. Nincs jobb ötletem, válaszolta. Ezzel kezdj valamit, ha fontos neked. Én elvagyok, mint a befőtt. Kösz a segítséget, válaszoltam.

Ráadtam a fejem, untam már a banánt. És volt is némi derengés. Időről időre láttam, hallottam, nanana, látni véltem, hallani véltem, és a francba, utólag mindig beigazolódott, hogy értelme volt annak, amit javasolt. De másfelől meg a gáz az ügybe, hogy mindig olyanokat mond, amit nem könnyű betartani. Olyan, mintha folyton provokálna. Lehet azért, hogy mégiscsak élvezi ő is ezt az egészet, csak úgy tesz, mint ha mindenen kívül lenne. Viccelődik velem, aztán meg jót nevet a... Mit is mondtam? Ehh, szóval igaza szokott lenni. És miért is kerestem meg? Csak! No csak azért, mert mintha egyszer abból indultunk volna el, hogy hiszek neki, nem? (most, félreértés ne essék, éppen magammal beszélgetek, nem vele) Ha folyton változtatom a koordinátarendszer origóját, abból semmi jó nem sülhet ki. Egy nyavalyás kormány is kap legalább 4 évet a bizonyításra és én pár hónapra sem vagyok képes bizalmat szavazni neki? Nyilván magammal cseszek ki és nem vele. Tehát viccel vagy nem viccel, szórakozik vagy nem szórakozik rajtam, futtassuk most ezt a projektet végig. Ha nagyon átver, hát visszahívjuk. Nem egyszerű ez a dolog magammal, szómiszó.

A minap kiborultam egy bizonyos témában, és tekintettel szépen bimbózó kapcsolatunkra, megkértem, hogy ezúttal beszéljen nagyon hangosan és nagyon egyértelműen, mert csökkent értelmű vagyok, és túlságosan elfogult a kérdésben. Szóval nem hallom, ha nem ordít, márpedig nagyon szeretnék ebben végre dűlőre jutni. Némi elnézéssel a tekintetében egy leheletnyit bólintott, amit vehettem akár ígéretnek is. Annak vettem, volt más választásom?

Erre kézen fogott, és odavezetett egy képhez. Megdöbbentem. A képen valami olyasmit láttam, ami nagyon megfogott, mélyen érintett, örömmel és boldogsággal töltött el, de abban a formában nem igazán hasonlított semmihez sem, amit valaha elképzeltem magamnak. Viszont cserébe teljesen irreális volt. Ránéztem. Ezt most komolyan gondolod? Eléggé, mondta. Zavarba jöttem, és ezt látta rajtam. Ekkor valami furcsát érzetem, mintha valami eddig ismeretlen mértékű nyugalom szállna meg, levegőt is elfelejtettem venni. És még azt is éreztem, hogy súlyos vagyok, de nem nehéz, hanem ez a végtelen nyugalom mintha lejjebb vitte volna a súlypontomat és zuhannék bele a földbe. Már a képről is elfelejtkeztem, annyira jó volt. Úristen. Valamire emlékeztetett, de mire is?

Wow, tudom már... na neee, de hát én nem vettem be semmit! Már jó régen nem és akkor se igazán sokszor? Pedig izé, ahhoz hasonlít, no nem ugyanolyan, de valami olyasmi. Hmm, ez így határozottan olcsóbb és környezetkímélőbb megoldás, meg kell hagyni. Rendben. Na jó. De. Tudtam már, mi a következő lépés:

-Jó, de most ez meddig tart?

-Ne kapaszkoggyál már folyton mindenbe bele, hallod? És  a képre mutatott. Mit szólsz hozzá?

-Mit szólnék, mondtam lehajtott fejjel, mindig tudtam, hogy ez van. De figyejjé má, ezt te is tudod, hogy teljesen irreális? Most én mi a francot kezdjek ezzel?

-Hogyhogy mit kezdjél? Hát csináld meg! Mit gondolsz? Amiről van kép, az létezik. Az valóság. Különben honnan lenne a kép?

-Én nem tudom, hogy vannak ezek. Semmit se tudok. Mégis mit csináljak?

-Tudod te.

-Na jó, tudom. Persze, hogy tudom. De kurvára félek. Mi lesz, ha nem sikerül? Nem tudom, hogy elviselem-e?

-Azt is pontosan tudod, hogy ami történik, azt el fogod tudni viselni. Ha bátran megcsinálod, akkor, akárhogyan is alakul, mert a végeredményre tudod garancát nem adhatok, de hogy több leszel utána, az biztos.

-Jeah... jól hangzik, ja persze, de semmivel se félek kevésbé. Rendben, igazad van, tudom, hogy hogy induljak el, de azt, hogy hogyan folytatom, arról fogalmam sincs. Mi lesz aztán?

-Segítek.

-Segítesz. Na jó. Ez most MONDJUK elég meggyőző, de térjünk vissza erre pár nap múlva aludnom kell rá valamennyit, na meg aztán meglátjuk, hogy tényleg segítesz-e. Rendben? CU pár nap múlva...

Két nap múlva.

-Hát nem tudom, de így nem vagyok nagyon biztos a dolgomban, hallod, nincs más ötleted? Teccik meg minden, de i r r e á l i s. Érted? Irreális.

-Nézz rá (gyk. a képre), mit érzel?

-Biztonságot és nyugalmat, mint tegnapelőtt. Húúúú. Nagyon állat! El se hiszem, hogy ennyi?

-Mennyé dolgozni.

Két nap múlva.

-Na megvagy még? He? Na most szójjá be! Még mindig tartod? Elbújtál mi?

-...

-Asztakurva... Na neee, ez jobb, mint eddig. Ezt te csinálod?

De már nem tudtam ránézni, csak azt érzetem, hogy lehajtom a fejem és meghajolok előtte. Elég hangosan ordított, egészen olyan hangosan, hogy még én is meghalljam. De nem azért mert haragudott, csak azért, mert ezt kértem tőle. Aztán megkérdezte:

-Jó így? Hallottad?

-Igen.

-Most már a te felelősséged, hogy ezzel mit kezdesz, tudod, hogy nekem mindegy. Amit kértél, megmutattam, de ennél többet nem tehetek érted. A többi a te dolgod.

-Az istenér', visszajössz azért holnapután?

-El se megyek.