Hanyagság csodálatos élete

Friss topikok

Olyan kurva egyszerű, miért olyan kurva nehéz?

2010.03.31. 19:56 | hanyagság | 2 komment

Nemtom, kábé két hete nyűglődök, szenvedek, dohányzom ésatöbbi. Tegnap este volt a csúcs, a negatív csúcs, egy kis nagypapa bor, cigi, kissé hisztérikus újélet kezdés egy kis futással, szorgos tevés-vevéssel (máskor egy hét alatt nem csinálok meg ennyi mindent hétköznap esténként), de semmi se használt. A végén zárásnak még  megnéztem egy csak egy kicsit nyálas angol filmet (na jó, erről megoszlanak a vélemények, hogy mennyire).

Mindezek után végül is csak azt fogadtam meg, hogy minden este meg fogok nézni egy ilyet. Mert nem is biztos, hogy akkora hülyeség. Mert lehet persze sznobkodni, én is szeretem a realista filmeket, sőt. De nem is az a kérdés, hogy most realista vagy nyálas legyen, én azt hiszem, hanem az, hogy optimista vagy pesszimista. És én, akinek nincs tévéje, én, aki gyakorlatilag szinte nem vagyok hajlandó amerikai filmet megnézni, szóval én aszondom, hogy baszki, nem muszáj szenvedni. Nem szép és nem elegáns. Nem is dicsőség, egy figyfenét, különösen nem az. Egyszerűen hülyeség. Lehet emlékezni, igen, persze, hogy van olyan is, mármint fájdalom és nehézség. Nem szabad róla megfeledkezni, de amikor nagyjából minden oké, mint ahogy be kell látnom, hogy többnyire nagyjából minden oké, akkor miért is jó nekem azon nyígni, hogy ugyanmár miért nem jobb még ennél is? Ahelyett, hogy annak örülnék, ami van? Bevett szokás ilyenkor az afrikai éhezőkre gondolni, de van abban is valami műanyag. Mert én ne attól érezzem már jól magam, hogy van olyan, akinek még nálam is szarabb? Jó-jó, arra éppen jó, hogy közelítőleg objektíven  elhelyezhessem magam a jóléti skálán, de akkor is olyan izé...

Szóval tudom, igen, ott tartottunk, hogy kurvára közhely, de nem muszáj szenvedni. Erre ma reggel jöttem rá. Persze nem, egy csomószor rájöttem már, nagyon sokféle szövegösszefüggésben. De a ma reggeli pillanat volt megint egy olyan pillanat, amikor nemcsak tudtam, hanem ismét sikerült meg is valósítanom. Éppen csak annyi történt, hogy a nyavalyámról a figyelmem fókuszát egyszerűen átirányítottam ugyanannak  a témának a pozitív oldalára. Mert van neki. Hogyne. És mingyá el is vigyorodtam és szétáradt bennem az öröm és valami jóleső melegség.  Szóval ezúttal, mit ad isten, működött is. Na persze, ekkor mingyárt bekapcsol az aggodalom gépezet, hogy persze, jóvan, úgyse fog ez a hirtelen jött jókedv soká tartani, de lehangtompítóztam. Működjön csak a gépezet, csak kussban. Aztán működtem én is tovább, gondosan ügyelve arra, hogy lehetőleg se előre, se vissza ne nagyon gondoljak, hanem maradjak minél közelebb az éppen aktuális "jelen" pillanathoz. Ez is működött. Persze vannak mindig elhajlások, de ha ilyenkor szépen visszaterelem magam az eredeti koncepcióhoz, akkor bizony működik. Ma legalábbis működött. És már korábban is sokszor.

De van egy kisördög, aki minden újsütetű tapasztalat ellenére ilyenkor egy idő után el kezd visszarángatni a régi, "jól bevált" szenvedős mintákba. Asszem az ő fedőneve az egó, a halandó, de ez se biztos:

- Persze... szar, de ismerős.

- Oké - mondom én - tuti, hogy ismerős, tuti, hogy tetszel benne nagyon magadnak, csak a fasz kivan, nekem elegem van már belőle. Én nem élvezem már. Érted kisördög? - (különben nem összetévesztendő A Kisördögökkel)

- Ugyse tudsz megváltozni, nem tudom, mit erőlködsz...

- Anyád...

- Tied...

- Hát idefigyelj, ha százszor orra is bukok, akkor se adom fel, készülj, mert...

És meglepődve látom, hogy kezd egészséges színe lenni, mintha valahova félretette volna a cinizmusát és - alig akarom elhinni - valami elismerés féle csillanna a szemében.

- Rendben - mondja elégedetten hátradőlve - végre egy kis élet, szeretem a kihívásokat.

És mosolyog. Hát nem is tudom, mit gondoljak. De tényleg. Most ez úgy viselkedik, mintha nem is ellenségek volnánk. Hm? Nem is. Nem hát, miért is lennénk? Igaz is. De ilyet... Ki tud itt kiigazodni?

A bejegyzés trackback címe:

https://hanyagsag.blog.hu/api/trackback/id/tr581885008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jilsander 2010.03.31. 22:25:47

...Fájt mozdítani a szárnyát, mert oly régen feküdt már így. De most kinyitotta a szemét, óvatosan felemelte a fejét, és körülnézett. Látta a romokat maga körül, de ott a távolban valami fény csillant. Zűrzavaros suttogásokat hallott, hogy feküdjön csak vissza...úgysincs sehol semmi, de ő már meglátta ott messze azt a valamit. Bizsergést és fájdalmat érzett a szárnyaiban, de erőt vett magán, és feltápászkodott. A kíváncsisága erősebb volt a szárnyai gémberedettségén...a lábai remegtek mikor felegyenesedett. Érezte hogy húznák vissza, de beleszippantott a friss levegőbe. Felnézett és látta hogy madarak szállnak az égen...ekkor minden erejét összeszedve nekifutott. Botladozott, de nem adta fel, egyre gyorsabban szedte a lábát, egyre távolabbról hallotta hogy "úgysem sikerül"... Aztán széttárta szárnyit...elrugaszkodott....és felemelkedett. szállt szállt, egyre magasabbra, és már nem is hallotta a hangot. Már nem fájtak a szárnyai...ráhasalt a szélre ami egyre magasabbra emelte. Először csak mosolygott, aztán már nevetett, és hahotázott. Tüdeje megtelt a friss levegővel, az élet átjárta a testét...ő pedig repült, és repült, a fény felé. Boldog volt.
Mert a Főnix... mindig felszáll. Újra, és újra. :)

hanyagság 2010.03.31. 22:48:47

@Jilsander: hihihiii, nemtom, nem ismerem a Főnixet, tudod mennyire tájékozatlan vagyok:))))
de Téged szeretlek!!! ez nagyon szép, köszönöm:))