Hanyagság csodálatos élete

Friss topikok

Akarok házat építeni?

2014.09.23. 00:00 | hanyagság | Szólj hozzá!

na.... száz éve nem írtam

Ma, amikor arra gondoltam, hogy talán "ezt" megírhatnám, sőt, hogy erről rendszeresen lehetne, na erre nagyon izgatott lettem, annyira, hogy jógán relaxálás helyett "blogot írtam". Aminek persze semmi értelme, legfeljebb annyi, hogy nem relaxáltam, kár volt érte.

A téma... ma két dolgon eléggé felbasztam magam. Nem látszott, nem is nagyon hallatszott ki belőlem, de a düh az feszített rendesen. Arra gondoltam, hogy ha ilyen van, márpedig akad, itten elgondolkodok rajta hangosan. 

Reggel a metrón... bal oldalt állt bent egy, de nem szállított utasokat, be is volt csukva, így vártuk a másikat, jött is. Reggeli csúcs, 3 percenként is megtelik a szerelvény. Ez most a kedvencebbik oldali, mert én csak egy megállót megyek, és azt szeretem, mikor a túlsó oldali ajtónál, ahol egy megálló múlva leszállok, be tudom fészkelni magam. Majdnem így történt,  de mire felszálltam már foglaltak voltak a szemközti ajtóterek. No mindegy, bár igen fontos nekem a kényelem, de végül is tényleg csak egy megállóról van szó. Ahogy közeledek a sztorihoz, megy fel bennem a pumpa, ez egészen döbbenetes. Szóval jönnek az emberek, csak jönnek, már alig van szabad ülőhely, mikor kiszúrok egy csajt szemközt, lehet vagy 20, mellette lévő ülésen a táskája és az ölebe, akit gyengéden simogat. Már spannolom magam, hogy mindjárt nem lesz ülőhely, mit képzel ez a picsa, simán az ölébe vehetné a Tamaránál is kisebb ványadt kutyáját meg a táskáját, ami szintén nem indokolta a külön széket, de ez láthatóan nem tervezi magát összehúzni. Lassan nem tudok már másra figyelni, csakis rá, ugyanis a metró tele, ez meg, mint egy úrinő, mint akinek ez jár, terpeszkedik két széken. Legfeljebb arra tudom elvonni a tekintetem néha, hogy csekkoljam, a többiek ugyan hogy viszonyulnak a képhez. A reakciók nem egyértelműek, de egy biztos, más is nézi. Agyam már elég rendesen elborul, mikor hirtelen azt látom, hogy a mellette ülő nő felugrik és átadja a helyét egy botos néninek. A csaj szeme megrebben... (könyörgöm, érezd már magad szarul legalább) szóval nem tudom, de szerintem megrebbent. És ennyi. Simogat tovább keresztbe tett lábbal, mint aki a szalonban ülve várja, hogy a személyzet felszolgálja neki a villásreggelit. Két széken. Nos, a jelzőim eközben viszont nem voltak szalonképesek. Mivel úgy ítéltem meg, hogy a helyzetből és a személyiségemből adódóan ezeket a jelzőket úgysem fogom kimondani, elkezdtem gondolkozni rajta, hogy mi a bánatos faszért verte ez nálam ennyire ki a biztosítékot?

Tűnődtem... asszem a legjobban az zavart, hogy nem érzi magát rosszul tőle. Hogy ezt irigylem, hogy pont leszarja, hogy mit gondolunk róla. Őneki így jó, kényelmes, jól van és a többiek gondolhatnak, amit akarnak, ha bosszantja őket, akár fel is robbanhatnak (én). Igen, ez nekem nehezen megy :S Vehetnék én akármilyen kutyát, mellé a táskát, és rakhatnám a szomszéd ülésre, mégse lenne ugyanaz. Mert közben kurva szarul érezném magam, hogy emiatt utálnak. Nem szeretem ha utálnak. Azt sem szeretem, ha dühösek rám. Nincs mese pedig, gyakorolni kell :)

Aztán jött az elég unalmas nap...

és a blogozás ötlete akkor merült fel nyomatékosan, mikor sikerült eznap másodszor is kijönni tisztességgel a sodromból. 

Állok a pirosnál a Moszkván, beszélek közben apámmal telefonon. Zsongás. Aha és különben mi van veled? Azt már nem is tudom erre mit mondott magáról (!), de rögtön hozzátette, hogy és az Angyalka Amszterdamban van. Kínos hallgatás, ha jót nem tudok legalább kussoljak, már ameddig megy. És ez azért nagy dolog, mert hát annyira fél a repüléstől. (Ki a faszt érdekel?) Itt kezdett kiakadni a figyelmem, az önuralmam egyre korlátosabban működött, ezért "csak" annyit mondtam neki vissza, hogy nahát, úgy beszélsz róla, mintha együtt élnétek. Nincs ebben semmi, nem? Na hát azért nem folytatta a részletekkel. Mire átértem a zebrán, meg a másikon is, jött az én hétvégém... hát az Atti anyuval meg a gyerekekkel elmentek teniszezni, én meg otthon maradtam füvet nyírni. Kicsit mártírosra jött ki, elismerem. Erre aszonnya, hogy hát akkor lehet, hogy te jártál jól. Jaj ezt ne... és bár pontosan tudtam, hogy a megjegyzés mit takar, visszakérdeztem, hogy de miért is? Kérdés, hogy fel akartam-e baszni magam rajta, vagy adni akartam neki még esélyt, hogy hátha mégse. De ez kamu, mert nem volt kérdés. Tudtam, hogy de, igen, pont azt jelenti. És akkor már a hangjából hallottam is a visszafojtott indulatot. Mert DIVAT! Mert a tenisz a sznob újgazdagok sportja. Nem kell káromkodnia, a hangsúly sokkal rosszabb. A testvéremről, az anyámról és a két gyerekemről beszélt éppen, akik szeretnek teniszezni. Egyszerűen csak. Mert kurvára megmozgat és annyira nehéz jól csinálni, hogy ha kicsit is sikerül, az embernek óriási sikerélményt ad. Márpedig ők ügyesek. Én kevésbé, ezért nyírtam füvet. Abban jó vagyok. Apu beszűkült a sémájába, tehát nyilván nem róluk beszélt. De én erre csak hápogtam. Még szalonképtelen jelzők se jutottak eszembe. Nem tudom, hogy a dühöm hallatszott-e a túloldalon. Benyomtam a számot a kaputelefonon. A hallgatásban, az elhallgatásban valszeg az írás lehetőségének a felcsillanása segített. 

Apám. Tehát hasonlítunk. Miről is volt szó? Nem véletlen volt ez mártíros, mert pont az volt. Nekem meg kell csinálni, nekem fenn kell tartani, és én nem teniszezgethetek és szórakozhatok csak úgy, a füvet valakinek le kell nyírni. A diót össze kell szedni. A ruhát ki kell mosni, be kell vásárolni, amit vettem, meg kell főzni és ami megrohadt, ki kell dobni. És közben fáj a derekam. Apu meg kiássa, megmetszi, felépíti, termeszti, a méheket meg szereti... nyaralás helyett idegen nők házát építi...építse bassza meg (na de asse)... irigykedek, hogy neki van hozzá képe? Jaaa, én miért nem bírom, nincs hozzá gyomrom? Hiszen jó ez így nekik. Meg kéne próbálni hagyni az életet egy kicsit hadd kényeztessen. De most télleg, miért ne? Mire irigykedek? Miért kell magam túlvállalni, biztos szükséges ez, csak mert ezt láttam otthon?

Na de tényleg. Hogy tudom megkülönböztetni a szívből jövő vágyaimat a kényszereimtől? Biztos akarok én házat építeni (még ha magamnak is)?

Most válaszolok, hátha... de ez csak egy tipp... ha észre vehető, mondjuk, kényszer az, amikor mártírnak érzem magam, szívem vágya az, amikor az élet császárának érzem magam.

A bejegyzés trackback címe:

https://hanyagsag.blog.hu/api/trackback/id/tr906722641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.