Hanyagság csodálatos élete

Az első alkalom elég jól alakult, úgy érzem. Amit Kata felvázolt - nem voltam képes megjegyezni a terápia típusának a nevét -  azonnal szimpatikus volt. Tulajdonképpen ismerősnek tűnt annyiban, hogy kicsit hasonlít arra a metódusra, amit én öngyógyítás és magam felé való fordulás címszóval szoktam csinálni, már amikor sikerül. Mert azért nem mindig. Tehát jó volt.

Folyamatok megakadtak. Most a türelmi idő van terítéken. Az a "jó" ebben, hogy csak azt nem lehet tudni, hogy meddig tart. Mondjuk valószínűleg pont ez a lényege.

Addig játszás van. Persze a szükségszerű feladatok elvégzése után, közben, helyett..., amik között talán a gondolatok lehetőleg minél távolabbra való űzése áll az első helyen, majd a kölykök és a macska etetése, aztán pénzkeresés meg ezazamaz... játszás... csak el ne fogyjon a pénzem vazze... mind1, ha elfogy, majd ráérek törni magam rajta akkor...

Némelyek csodálkoznak rajta, de tény, hogy lepkefóbiás vagyok. Furcsa mód az öcsém is. Lehet, hogy ez genetikus. De lehet ugye a nevelés is. A véletlenről nem is beszélve. Most, hogy itthon volt egy pár napra, már ketten szenvedtünk attól, hogy valami különös és ismeretlen oknál fogva elszaporodtak az éjjelilepkék a lakásban. Úgy az utóbbi 2-3 hétben. Ilyen töménységben még nem szerepeltek nálam. Ketten közülük ez idő alatt már különféle gáztűzhelyen hagyott kajába is belehaltak. Az egyik a sült olajban terült ki, a másik a borsólevesbe áldozta magát, és viszont, hiszen a ki a bánat ette volna meg már utána. Mármint a maradék borsólvest. Ejjh. Tegnap este ezt egy beszélgetés folyamán meg is említettem valakinek, mint érdekességet és ma reggel a tejeskávéfőzés kapcsán, mikor feltettem a tejet melegedni a pitlibe, elnéztem a tűzhelyet, kicsit dzsuvás is volt, és felrémlett bennem az olajos lepke egészen gusztustalan emléke, és így átsuhant a fejemen ennek a lepkeproblematikának a képtelensége. Ez a tej melegítés csak egy-két perc, de nem szoktam bírni közben ott állni mellette, mert az unalmas, úgyhogy kitakarítottam ez alatt a macska almát, vagy alomját vagy hogy is kell mondani, de ez ilyenkor mindig egy kapkodás, mert a tej hidegen nem jó, felforrva meg föles. Alomtakaítás, aztán meg alapos kézmosás, mert hát itt mégiscsak macskaszarról van szó és bizony a tej megfelelő melegségét viszont a beledugott ujjammal ellenőrzöm le. Tehát kézmosás után rohantam vissza a tejhez, nehogy későn érkezzek... de nem bírtam beledugni az ujjam. A tej tetején ott úszkált a lepkemegszállók harmadik halálos áldozata. Vagy öngyilkos merénylője, nem egész két perccel azután, hogy jövetelük célján tűnődtem. Ez azért kicsit megrendített. Kicsit sok véletlen szerepelt az egyenletben. Tegyük fel, hogy szólnak valamiről. Rendben van, miről? Nekem mit jelentenek a lepkék? Nekem speciel, mert azt tudom, hogy másnak az angyalokat szokták. Asszem. De nekem? Hát mi mást, a félelmet. Lepke=félelem. De ennél tovább nem jutottam, gyors ütemben készülődnöm kellett és indulnom el hazulról oda, ahova éppen tartottam.

Ezt Dórinak írtam, de innentől kezdve csak engem érintően személyes, úgyhogy idevalósi:))

...

Ugye mondtam neked, hogy így teljesen készen voltam már az utóbbi időben, szóval télleg ez a reményvesztett hitetlen állapot. Permanens szomorúság, feszültség, idegesség. És hogy így meditálni se sikerült, szóval nem tudtam mi van, illetve tudtam, hogy annak az ellentetje, amit már sikerült elérnem máskor és most nem értettem, miért nem megy. Atti tegnap elment és így a gyerekeimtől is estére már elhatárolódtam, mert érzetem, hogy nem bírok ki több vérszívást, ellenálltam mindenféle sürgető kötelességnek, mint mosogatás, főzés. Asztróztam, nézegettem képleteket, főleg a sajátomat, hogy régi eseményekkor milyen konstellációk voltak. Aztán mikor belefáradtam, olvastam. Valahogy ennek is az volt a lényege, hogy nem feladatot végezni, hanem csak valamit, ami jól esik nekem! Mert végtelenül ki voltam merülve a félelemtől és ellenállástól, meg attól, amit én mások nyomásaként éltem meg. Korán elaludtam és persze korán felébredtem. Nem voltam fáradt, de tudtam, hogy ha felkelek és csinálok valamit, akkor reggelre már kimerülök. Muszáj volt valamit kezdenem magammal, mert már itt fájt ott fájt és tudod, nehéz hét áll előttem és nagyon nem akarok kidőlni. Szóval ilyen végszükség állapot állt elő. Na nekiállatam megint ennek a "meditációnak", magamra figyelés, és ahol fájt, oda tettem magamon a kezem és közben ilyen nagyon nagy gyöngédséggel gondoltam magamra, hogy nagyon szeretem magam és meggyógyítom magam. Van így egy két kisebb bajom, amiről valahogy sejtem, hogy nem az a megoldás, hogy most egy valag pénzért elrohanok orvoshoz és beszedem, meg megkezeltetem stb., hanem az, hogy magamra jobban figyeljek. Gondolatokban, fegyelmezett gondolatokban, evésben, dédelgetésben, és hogy azt csináljam, ami nekem jó. Na lényeg az, hogy így 8-ig ment ez a projekt, fogalmam sincs, ilyenkor mi történik pontosan, sztem néha bele is alszok, lényeg az, hogy ahogy így gyógyítgattam magam, megint sikerült ez a szívcsakrás lélegzés, és akkor egyszer csak megint éreztem, hogy így megindul bennem az energia, az erő. És amikor felkeltem, nagyon kipihent voltam és bazi erős és jókedvű.

Tudom, hogy nem nagyon mondok újat ezekkel, csak esetleg valami inspirációt jelenthet neked vissza, nyilván észreveszed, hogy ebből nagyon sokmindent tőled kaptam-vettem, és veszem hasznát, ahogy beépítem az életembe. A cél ugye az lenne most eztán, hogy ne csak akkor tudjak nyúlni ehhez, ha már teljesen padlón vagyok, hanem azért kicsit hamarabb is. Szóval, hogy valahogy ez a mindennapokká válhasson. Mert akkor nem lesz, ami legyőzhet, ezt mondhatom, ahogy ma reggel érzetem magam, vazze, bármire képes vagyok. És valóban, egyetlen ellenségem van, és ezt is bármelyik pillanatban felidézhetem, és az a hitetlenségem, a kétségem, hogy boldogulok magam és hogy ez a képességem nincs is. Ha őszintén belegondolok, igazából egyetlen dologtól félek, és az nem a halál, nem a fájdalom, nem a csalódás, hanem az, hogy hogy fogom én ezt a sok dolgot tudni csinálni. Szóval a feladataimat, a sorsomat. Honnan lesz ehhez erőm? Szívem legmélyén igazából csak ettől félek és ez az egy dolog, csak pont ez a félelem, ez a hitetlenség, hogy nem bírom megélni a sorsomat, ez a félelem gyengít, és ez az, ami megakadáylozhat pont a megélésében. Más nincs is. Minden egyes sejtem végtelenül ki tud merülni ebben a félelemben. Ezért kulcskérdés a hit. Tényleg más gát nincsen.

Szóval a mai jelszóm hit és fegyelem (elsősorban a gondolataimat illetően). És gyengeédség magam iránt. Mély ölelő gyengédség. Télleg semmi új. Csak gyakorlás. Asszem. Ma ez:)))))

Ma reggel munkába induláskor realizálódott bennem, hogy tegnap otthagytam a kisördögöt a táncteremben, ahova most járok. Emlékszem, óra közben, mikor odamentem inni a táskámhoz, láttam, hogy bele van merülve, megsajnáltam és kiraktam az ablakpárkányra, hogy nézelődhessen. Persze az óra végén azzal voltam elfoglalva, hogy felhívtam a Zsozsót, aki addigra négyszer hívott az éhenhalás küszöbéről (csak egy tepsi rétes volt otthon, viszont fogára való zsömle éppen nem), aztán meg Dórit üdvözöltem (konkrétan a lábára léptem, miközben a Zolit ölelgette), így elfelejtettem az ördögöt az ablakban. Ma reggel, mikor induláskor a szemem a többi „állatra” tévedt, azonnal belém hasított a hiányérzet, és ezzel egy időben a bűntudat. Cserbenhagytam. Sírás, rívás, zokogás következett, majd reménytelen igyekezet a helyszín telefonon történő elérésére, végül odarohanás. Próbáltak valakik a teremben, de hát én éppen leszartam, ördögöm üdvözült mosollyal ücsörgött az ablakban, szeme se rebbent. Ő bízott bennem, jobban, mint én magamban. Nem kellett megbocsátania, mert nem is haragudott. Jaj istenem.

Hát ezt inkább csak magamnak írom, dokumentálván a folyamatokat. Persze elolvashatod.
 

Tegnap nem voltam túl jól, szomorú voltam, kedvetlen és motiválatlan. Ebből a legutolsót viselem a legrosszabbul, a szomorúsággal nincsen baj. Egy dolog fényesítette csak a napomat, hogy reggel munkába menet a kocsiban egyszer csak olyan érzésem volt, hogy így belül ellágyultam, mind fizikailag, mind lelkileg. Egy pillanat volt, de nagyon jól esett. Aztán később, a nap folyamán, mikor eszembe jutott, időről időre próbáltam újra előállítani ezt a belső ellágyulós állapotot. Pl. van, mikor észreveszem, hogy elakad a lélegzetem, vagy kifejezetten visszatartom, de így teljesen automatikusan. Ez olyan bemerevedett állapot, ilyenkor sóhajtok egy mélyet, és ha elég éber vagyok, még megpróbálok "lágyítani" is. Ez olyan kép, hogy belül, ami van, az így elkezd megfolyósodni a megkövült állapotából. Ez akár beszéd közben is megtörténhet. Nagyon mulatságos és gyógyító kis foglalkozás ez. Kőszívűeknek ajánlom:)) Ha megy.

Aztán, erről még kevesebb infóm van, de azért megpróbálom elmondani: tegnap nagyon nyűgösen és fáradtan jutottam haza, dühös is voltam, mert besötétedett és futni se tudtam, aztán már az olvasást is eluntam, de aludni még korai volt. (Ilyenkor ugye az van, hogy az ember korán elalszik, hajnalban felébred, agyal és reggelre fáradtabb lesz, mint este volt. Gondolom sokaknak ismerős koreográfia.) Máshoz viszont nem volt erőm. Hát végül befordultam a falnak, és ugyan csukott szemmel, de megpróbáltam éber és üres maradni. Úgy tűnik sikerült valami ilyesmi, mert emlékszem, hogy talán egész éjjel félig ébren voltam, félig aludtam, időnként átfordultam a másik oldalamra és, ami a legfontosabb, sikerült ebben az üres állapotban megmaradnom. Reggelre nagyon kipihent, erős és nyugodt voltam. Ha minden éjszakám ilyen jól sikerülne, megválthatnám a világot.
 

Reggelre kelve persze nagyon gyanús volt a jólét, és csak hogy biztonságban érezzem magam, hát addig okoskodtam, míg visszataláltak hozzám a szorongásaim:)) Erre elnéző mosollyal simogattam meg a buksimat. Gondolatban persze, nehogy bolondnak nézzenek. Még jobban. Érted.
 

Szóval itt tartunk:)))
 

Na az van, hogy lelki életem zajlik erősen. A híresztelésekkel ellentétben.

Tegnap reggel megéreztem, hogy valami történni fog. Ez ilyen új tapasztalás, úgy néz ki, hogy mondjuk felébredek egy jó vagy jó közepes hangulatban, félálomban mondjuk nem készítem ki magam nagyon (na mert van, amikor igen), ilyenkor kávé, olvasgatás, tűnődgetés, aztán lassú elhatározás a készülődésre, és végül készülődés. Ennek folyamán tegnap egyszer csak váratlan izgalmat, feszültséget éreztem, ami végül remegésig fokozódott. Lehet a kávéra fogni, de hát az van minden reggel, ez a para viszont nincs. Tudomásul véve az állapotot, végül kissé lenyugodva elindultam dolgozni. És tudtam, hogy aznap helyzet lesz. Azt is sejtettem, milyen témában. És volt is helyzet. Visszakaptam az utolsó hátrahagyott bögrémet. Fájt. Megint kurvára fájt. Egyszer már kaptam egy adag cuccost, na annál egy fokkal már jobban viseltem a dolgot. Vagy fél fokkal, na. De most is csak némi időeltolódással tudtam ránézni az emberre.

Egy hónap telt el a jeles esemény, a szakítás óta. Érdekes különben, hogy a Robi halálakor is kellett egy hónap, hogy leessen a tantusz. Hogy ez egy tuti elvesztés, vége, snitt, soha többé. Ettől régen légszomjam volt, most is van olyan, meg ilyen "megbolondulok, annyira fáj" élmény. Amit értelemszerűen próbálok minden eszközzel elkerülni. Na ezzel lettem ma szembesítve: a Szimbolon kártyában kijött problémának "a gyász", ilyen dumával, hogy "Elnyomsz magadban egy fájdalmat, és ezzel tudattalanul megakadályozod, hogy a seb begyógyuljon." meg hogy "Amíg... nem gyászolod meg azt, akit elvesztettél, nem tér vissza hozzád az életkedved." Ez így csak valamennyire igaz. Mert próbálom, hogy hagyom fájni, persze, próbálom el is kerülni. Az elkerülésnek különféle motívumai vannak, pl. így jó, ahogy van, számomra ez a legjobb, nyilván, ami vagy igaz, vagy nem, bizonyos értelemben persze igaz, különben nem ez történne. A másik, hogy nincs vége. Biztos nincs, hiszen nem lehet vége. Na ez a gázosabb. Ez illúzió. Még akkor is, ha valami csoda folytán egyszer mégis újrakezdődne a dolog, mert most ennek akkor is biztos, hogy vége van. Na ezzel kellett végre ma szembenézni. És tudomásul kellett vegyem, hogy az én utam most éppen itt tart, ennél az elvesztésnél. Egy újabb elvesztésnél. Amiből volt az utóbbi időben néhány. Mondhatni csokrom van belőle. De akkor is fáj marhára. Na és akkor jön egy új érzés, ami nagyon érdekes, mert eddig ilyenkor csak görcsös elzárkózás következett vagy más kényszeres felejtési manőver. Szóval az, hogy vállalom a felelősségét. Az elvesztését. Hogy ez így benne van a pakliban. És hogy ez bizony elég markánsan hozzátartozik a sorsomhoz. És ez most valahogy együttjár egy olyan testi érzettel, hogy így egyszerűen valami tudatos akarattal nyitva tartom a szívcsakrámat (azt szoktam így érezni), és olyan mintha így folyamatosan fognám a kampót, hogy akkor jöjjön, aminek jönnie kell, nem zárom be, hadd járjon a levegő ki meg be. Amikor ezt így fenn tudom tartani, akkor elég jól vagyok. Ez olyan, mint az elfogadás állapota. Illetve hát az maga. Még ha fáj is valami, akkor is jól vagyok. Ezt most nem tudom máshogy mondani. Nem élvezem a  fájdalmat, csak elfogadom.

Na és van ilyenkor, hogy kicsit továbbmegyek, mert egy ilyen vagyok, és aszondom, hogy igen? Ha lúd, hát legyen kövér. Ha ez, hát legyen akkor ez. Vigyél akkor, csinálj velem, amit akarsz, de tényleg. Mi kell még? Mit adjak oda? Minden a tied, vidd hát, mit adjak, ezt a kis elefántot? Az autómat, a gyerekemet, a munkámat, a biztonságomat, a jövőmet, az életemet, a házamat, az anyámat, apámat? Mi kell? Ha kell akkor dobjál le a pokol fenekére és sütögessél, amíg gondolod, hogy azt kell. Vigyél, csak vigyél már. Merre kell mennem, hogy az egészet végigjárjam? Tényleg megteszek mindent. És ezt nem dacból, pont nem, télleg nem! Csak azért, mert elegem van az ellenállásból.

Egyet nem adok, csak egyet nem, a hitemet. Anélkül már nem tudok élni. Azt a hitemet, hogy úgy van jól, ahogy van. Azt, aminek segítségével a belső ellenállásomat le tudom bontani. Arra jöttem rá, hogy valójában abból, amit eddig átéltem, mindabból legjobban a saját ellenállásom fájt. Ha nem állok ellent, akkor jó. A hitemet tehát, azt a kurva nehezen megszerzettet, amit még mindig folyton elejtek és keresgélek a padlón, begurulva az asztal alá, szóval azt nem adhatom, mert anélkül elsüllyedek.

Szóval itt a nagy kupac előttem, ott van benne mindenem, kinek mi kell belőle, mit adjak? Van amit nagyon szívesen, pl. a kényszerképzeteimet, bár azokat nem javasolnám senkinek, rosszul járna velük, aztán, mi van még? Sok-sok összegyűjtött vagyonka, biztonság, emlék és kötődés. Kényelem. Melegség. Húúúú, mennyi finomság. Semmi sem az enyém. Nincs semmim. Lehet, hogy életem végéig sokan ebből velem maradnak, bár elég elszánt erőfeszítéseket teszek időnként, hogy minél több mindentől megszabaduljak, azért szerintem megmarad a java. Életem végéig. Onnan vajon mit viszek tovább? Olyan jó néha arra a könnyűségre gondolni, ha az. Jó lenne, ha könnyűség lenne.

De ahhoz most vissza kell térnem a mostba. Ha mindig benne maradok és mindig azt teszem, amit éppen kioszt a sors, akkor, úgy hiszem, könnyű lesz. Tehát most gyász. Elvesztettem valamit, amit nagyon sajnálok. Legyen így. Aztán bízok, hogy jól van így. És aztán bízok abban is, hogy még jobban lesz. Minden rendben lesz.

Eszembe jutott egy álmom, van egy lakásom, nem is az enyém talán, és üres a zsebem, és a lakásnak nincs plafonja és én a szabad ég alatt vacsorázom. Ez ilyen bérház, legfelső emelet és nincs rajta tető. Kurva jó. De valaki ott rám akar erőszakolni valamit, azért kaptam a vacsorát is, ez nem tetszik és én inkább elmegyek, le az utcára, hajfestéket venni, de rájövök, hogy nincs pénzem. Aztán azt sem bánom, és csak lődörgök az utcán. Szabadon.

Különben rájöttem valamire, a dolgok nagyon egyszerűen működnek. Annyira féltem, hogy elveszítem, hogy el kellett veszítenem. És vazze, ezt valahol tudtam végig.

Ilyen sivár az életem... 8-I

Hát bocs, de én vagyok csak igazán elkenődve. Mikor volt pasi, aggódtam, hogy lesz-e írnivaló, most nincs pasi és ihlet sincsen. Legalább az egyik volna, a fene egye meg. Semmi élet, semmi szenvedély.

Mindösszesen annyi történt ma velem, ami elég szokatlan, hogy futás közben leszólított három gyerek, az egyik oda is meg vissza is, az má négy, meg két kiskutya (a kerítésen belülieket nem is számolom), aztán összemosolyogtam egy nővel, akiről gyanítottam, hogy különben szokott futni, találkoztam a Zsozsó osztályfőnökével, és még egy pasi is vette a bátorságot (mondjuk ő kerítésen belül volt, nem is tudom, számít-e), és jó futást kívánt, majd hozzátette, hogy ha nem lenne öreg, akkor bizony ő is futna. Nem is volt olyan öreg. Na várjá... hát ennyi, de ez is többszáz százalékkal meghaladja a sokévi átlagot. Nem is értem. Öt perccel rosszabbat futottam viszont, mint az egyéni csúcsom. Hát ez van.

Ezen kívül meg még az, hogy igyekszem az élet szívatásait lehetőségeknek tekinteni és ebben elég jól haladok, szinte kimeríthetetlen lehetőségekkel vagyok körülvéve:) Na ez már tűnhet akár panaszkodásnak is, pedig különben nem is az.

Dolgom volt az Árkádban. Éhes voltam, és ilyenkor azzal kezdem, hogy körülnézek az alsó szinten, a kajasoron, hadd intézzem a dolgomat már beágyazódott idegekkel, mindeki jobban jár. Mint mindig, most is megzavart a bőség, a kínai mellett elhaladva szépen akkurátusan mondogattam magamban, itt nem szabad kínait enni, ez nem az a hely. Sokszor befürödtem már velük, de mégis mindig vonz a látvány. Vigyázni kell, tudatosak vagyunk, százszor megfogadtuk, hogy nem, akkor nem. A görög, ehh ez kurva drága és kicsit sűrű volt a rántott kecskesajt is a múltkor, úgyhogy... na de van falafel pitában. Biztos nem olyan, mint a töröknél, mert az monnyuk utolérhetetlen, na mindegy.

Álltam a tálcámmal, néztem körül és nem volt sehol hely. Dugig volt az Árkád. Ilyenkor az ember vagy állva megeszi, vagy leül valakihez, vagy addig vadászik, míg nem talál szabad asztalt. Nem siettem, úgyhogy vadásztam. Ha én ülök le valakihez, ugyan kit merek választani? Annyira bátor nem vagyok, összeakad a lábam meg ilyesmi, válasszanak inkább engem:))) Hihi, most jut eszembe, mikor, nem itt, hanem..., na mindegy, rég volt:)

És akkor váratlanul megláttam a közelben egy asztalt, a négy székes fajtából, teljesen üresen, és még küzdeni se kellett érte. Valószerűtlen volt. Egy pillanatra még elbizonytalanodtam, hogy akkor én most teljesen egyedül egy egész ekkora asztalt... ehh, majd legfeljebb valaki engem kénytelen választani, mit aggódok én itt holmi idegenekért:)) Úgyhogy elhelyezkedtem kényelmesen és belefogtam a falafelembe. Ahogy azt lehet, jó disznó módon, csurgott az ujjaim között és az államon a szósz, mert abból kicsit többet kértem és ami elég elítélhető módon bizony ecetes is volt. Ekkor megállt egy pasas tálcával az asztal mellett és megkérdezte, hogy ugyan már, leülhetnének-e ide, és valóban nem haragszom-e meg, ha ők itt most engem megszállnak? Mondtam, üljenek csak, de  azonnal el is bizonytalanodtam, mert ahogy körbe álltak, még csak nem is számoltam, de már érzésre többen voltak, mint amennyi volt a szabad szék. Az egyikről még gyorsan elvettem a táskámat, de aztán tömtem az arcom tovább. Közben élénk figyelemmel követtem az eseményeket, hogy hányan, kik és hova fognak leülni? Egyesével méricskéltem őket, teli pofával, visszafogottan barátságos tekintettel, amire ők még több ízben szükségét érezték megkérdezni, hogy de tényleg nem haragszom? És én tényleg nem haragudtam. Jót mulattam, csak ezt ők nem tudták. Az egyik egy ötvenes faszi volt, csak palacsintát evett és mindig főz a felesége neki. Akivel ezt megbeszélte (ezek ültek tőlem jobbra), az tán egy közel negyvenes vidám és laza fickó volt.  Ő szólított meg  a legelején. Asszem, rizsa és hús volt a tányérján, de a felénél se tartott, mikor mondta, hogy ez bizony kevés lesz, és rábeszélte a többieket, hogy közös elhatározással egyenek meg még egy sült mézes banánt is. Végigkérdezett mindenkit, hogy ki kér, és én ekkor kicsit rossz néven vettem tőle, hogy engem kihagyott. Tőlem balra, a pót széken ülő fiú csak úgy ment bele ebbe a banános cuccba, elég kopasz volt, hogy ha nem lesz túl édes, se méz, se cukor. Ő kicsit volt csak szégyenlős. A legszégyenlősebb a velem szemben ülő fiú volt, aki rántottsajtot evett. Róla már a legelején kiderült, hogy vega, mert nyitásnak, már elhelyezkedés közben megkapta azt az ilyenkor szokásos kérdést (olyankor szokásos, mikor nincs miről beszélni, de mégis kell, hogy oldódjon a legkör, elvégre leültek egy nő asztalához és azért ennek a súlyát mégiscsak érzékelték), hogy "te akkor halat sem eszel?", és amire a szokásos válasz el is hangzott, hogy "hát az is hús". Kiderült még, hogy úgy lett vega, hogy az előző barátnője az volt, jókat főzött, ő rászokott, de most már maga főz. A volt barátnő már nyilván másnak. Végig lehajtott fejjel szabdalta a rántottsajtot. Vicces, gondoltam, hogy ez a vegaság sok esteben alakul ki szerelmi ügyből kifolyólag.

Nos persze, ez volt a magas labda, amit én nem csaptam le. Ha valamikor, hát ezen a ponton bekapcsolódhattam volna a beszélgetésbe, tovább oldani a helyzet adta feszültséget, de az végül is nem volt elviselhetetlen, és kutattam magamban, hogy én most tulajdonképpen mit is szeretnék? Volt bennem egy, aki meg akart szólalni, emberek ültek le, akiket kvázi vártam, barátságosak is voltak és feladtak minden labdát a kontaktusteremtéshez, nyilvánvalóan nem léphettek többet, és én kellett volna már, hogy következzek. Nyugodtan nyalogattam a szószt az ujjamról. Figyeltem befelé, nem voltam nagyon feszült, de teljesen laza se. Éppenséggel meg tudtam volna szólalni, de nem volt elég erős a motiváció. Helyzet volt, de vágy legfeljebb a helyzet kihasználására vonatkozott volna, igazi belső ingerem az ennél konkrétabb kapcsolatteremtésre nem volt. Tovább disznólkodtam csendben, megfigyelőként, barátságos mosolycsírával az arcomon. Nem zárkóztam el, de nem voltam aktív sem. Kezdtem éppen mélyen beleélni magam, hogy milyen egy jó fej vagyok, mikor hirtelen bevillant, amit az ember mondott egyszer, mikor felelőtlenül rákérdeztem, hogy milyennek lát engem: "reménytelenül zárt" mondta. És most nagyon annak éreztem magam. Reménytelenül-nek nem, ilyen szót nem ismerek, de egyszerűen ráéreztem magamban a visszafogott barátságos kölső héj alatti merev burokra. Szinte fizikailag érzékeltem. Nagyon érdekes volt. Éppen nem estem tőle kétségbe.

Hát ha most ez van, akkor ez van. Az a rossz, mikor az ember kivágy, de fél menni, most már, hogy nem félek annyira menni, éppen nem is vágyom annyira kifele. Napok óta, ha nem lassan hetek óta van az az élményem, hogy jójó, megyek ide, megyek oda, egész jól is érzem magam, a külső héj, de mindig eljön egy idő, mikor elkezdek besózódni, izegek-mozogok, és gyorsan hazamenekülök. És amikor végre otthon vagyok, nem vágyom már sehova és jó egyedül. Nagyon jó. Nem mondom, azért az valóban nagyon fontos, hogy van/lenne hova menjek, ha nem akarok egyedül lenni, van is program bőven, de ennyire már rég vágytam vissza magamba. Akkor kezdődött, mikor beteg voltam és tart. Igen. És beszélni sincsen túl sok kedvem. És ez most így nekem elég jó. Ez a pálya. Persze nyilván  ez sem tart örökké.

Az írásra meg, úgy látszik, nem vonatkozik ez a belső megszorítás:))))

Szerettem volna már írni, mert nagyon hiányzik, de csak ezek jutottak eszembe ma reggel, mint olyanok, amiket mindenképpen le kell írni. Meg ne kérdezd, hogy miért:))) Vagy kérdezd, hát mit bánom én.

az egyik:

Nagyon-nagyon gáz, mikor lelepleződök magam előtt, ilyenkor nagyon nagy gyengédségre van szükségem magam iránt, hogy ne gúnyoljam ki magam, hanem elég megértő legyek.

és a másik:

Ha valaki megöli a reményt bennünk, az gyilkos, akár, ha mi magunk vagyunk is azok. Az a legfontosabb (ha nem az egyetlen) dolgunk itt, az életünkben, hogy a gyilkosok között is, ellenükre is meg tudjuk őrizni a reményünket! Na jó, meg enni adni a gyereknek, persze...

Elég jó reggelem volt, ami azt illeti:)))

Ami a másodikat illeti, egy könyv verte nálam ki a biztit, de hát nyilván szükség volt rá, feljeszetni kell a kritikai érzékem:)) Na jó, nevezzük nevén, Peter Orbannak valamelyik asztrológia könyve. Nem mondom, hogy nem akadnak benne jó gondolatok, na de kérem! Olyan bigott fafejűségek mellett, amiktől teljesen készen lettem. Annyira érdekes, mert a faszi nekem sohase volt szimpi, saját jószántamból nem is vettem volna a kezembe. Na de rendben van ez így:))

Az a furcsa érzésem támadt, mintha nem lennék. Ez ugye azért vicces egy kicsit, mert az előző bejegyzésnek az volt a címe, hogy majdnem meghaltam. Na mi van akkor, ha tán mégse csak majdnem? Ekkor elgondolkodtam, hogy mik történtek azóta, voltam az Öreg meglepi partiján, az pedig elég valóságosnak tűnt, emlékszem a Lülü odaült egyszer elém, hogy na mi van velem. Rám nézett, szóval kellett, hogy legyek. Kifejezetten rám nézett és hozzám beszélt. Ja, meg nevettem is, egész jókat, igen. Mikor a két lézerpont üldözte egymást a nagyfeszültségű vezeték piros golyóján:)) Na, az egyiket én irányítottam, meg nevettem is, tehát kellett, hogy legyek. Meg sokan megöleltek, arra is emlékszem:))

Olyan, mintha mellkastól felfelé üres lennék, tök üres. Van a testem, de nincs benne az, akinek benne kéne lenni. Gondolom, benne kéne lenni valakinek. A telihold gondosan kikerülve a függönyt, akit azért merész túlzás lenne sötétítőnek nevezni, szóval kis rés van, de azon át pont a fejemre sütött. Esélytelen így aludni. Gondoltam, gondolni kéne valami nagyot, a teliholdnak ereje van, de nem volt semmi nagy, csak az üresség. Nem tudom mióta nem vagyok bennem, és azt sem, hogy közben akkor hol. Azt is éreztem, mintha kiállítottak volna egy nagy üres rét közepére, sehol egy ember, hogy ott várjam meg a világvégét. És kicsit nyűgös vagyok, mert tudom, hogy ez kurva unalmas lesz. Odébb van az még. Addig mi a faszt fogok itt csinálni? Szóval tetű egy helyzet ez, nem jó az, ha az ember nincs benne a testibe. Talán majd a telihold, megkérem, segítsen visszatalálni. De hol a vánnyadt nyavalyában lehetek akkor? Sehol. Nyilván. Csak tudnék róla, ha legalább másutt ott lennék, de csak ez az üresség. Nézek bután, álmatlanul, azt érzem, hogy valami hiányzik, de éhes nem vagyok, szomjas vagyok, de nincs kedvem inni. Meg kicsit fázom. Nem vágyom semmire. Nem kell semmi. De! Jó lenne álmosnak lenni és aludni. Mert akkor hátha elmúlik, mire felébredek. Elmúlik a semmi. De tényleg nem is az a baj, hogy nem érzek semmit, nem kell semmi, az ilyen elmúlik úgyis. A gázos az, hogy én nem vagyok. Nem érzem magam lenni. Nagyon ijesztő.

Szeretnék lenni, szeretnék lenni, itt, magamban, szeretnék visszajönni, benne lenni a pillanatban, minden egyes pillanatban, teljes tudatommal, világosan... ITT AKAROK LENNI!!! ÉRTEEEEEM???? A saját lelkemmel a saját testemben, vagy fordítva, mit tudom én, hogy van ez, ébren, észen, amíg tart, addig végig. Nem akarok máshol lenni, itt van nekem a dolgom, sok-sok dolgom van, a saját dolgommal szeretnék foglalkozni végre, nem mellébeszélni, meg mellébámészkodni.

Vissza akarok térni a testembe, éber akarok lenni minden pillanatomban, én én akarok lenni és a magam szerepét játszani, teljes beleéléssel és teljes alázattal. Segíts nekem, telihold, jó kislány leszek:) ... nagylány ... ejej, azt akkor se írom le! :P

Majdnem meghaltam.

A Veres Péter utat kereszteztem éppen a Lándzsa utcánál. Érdekes, hogy évekig jártam ezen az útvonalon, de egy pár hónapja másik útvonalra szoktam rá, de ma, pont a választási lehetőségénél a másik irányba egy kukásautó tartotta fel a forgalmat, ezért hosszú idő után most megint erre jöttem. A megszokott mellékutcákon kanyarogva az autó magától megy, úgyhogy én nyugodtan merülhettem el a gondolataimban. A körülményekhez képest meglehetősen jól voltam, meglepően nyugodt. Az elmúlt napok eseményein töprengtem. Három napja még olyan mélyponton voltam, hogy szíves örömest meghaltam volna. Ez az érzés azért nem ismeretlen az életemből, elő szokott ez fordulni máskor is, de mindig ellensúlyozza valami felelősségérzet féle érzés is, amitől teljesen nyilvánvaló, hogy tettlegesen sohasem fordulnék magam ellen. Nem leszek sohasem öngyilkos, nyugi. Az, amit vasárnap csináltam magammal mind fizikálisan, mind érzelmileg, az egy elég durva öndestruktív tombolás volt. A ma reggeli nyugalmammal meg kellett állapítanom, hogy teljesen rendjénvaló és helyes cselekedet volt. Elég valószínű, hogy ha azt nem élem meg akkor, akkor mostanra nem nyugszom meg. Hellyel-közzel. Na.

Szóval éppen ilyesmiken tűnődtem, mikor az ominózus kereszteződéshez értem, piros volt a lámpa. Jobbról két sáv megy a városba befele, és ilyenkor áll a sor mindenütt. A jobb oldali zebránál álló gyalogosokat néztem, nekem éppen zöldre váltott a lámpa, minden kocsi állt már keresztben. A zebrára éppen lelépők között volt egy nő, akin megakadt a szemem, fekete joggingban volt, hosszú volt és sovány és kilátszott a hasa. Szerettem volna jobban megnézni magamnak, mert így első pillantásra nem tudtam eldönteni, hogy szép vagy csúnya. Közben elindultam már. Az út feléhez közeledtem, néztem a nőt, aki abban a pillanatban, ahogy lelépett a járdáról a zebrára, nyomban vissza is ugrott ijedtében. Én nem láttam semmit, de erre automatikusan befékeztem, megálltam. Hirtelen egy fekete jeep tört ki valószerűtlen sebességgel, tőlem jobbról, a középső sávban várakozó autók mellett, azok takarásából, a jobbra kanyarodó sávban, majdnem elsodorva a sovány fekete joggingos, csupasz hasú nőt. Elhúzott előttem, a kereszteződésben, közben megbillent és kacsázva száguldott el a város felé. Kíváncsian néztem utána, vajon beszédölög-e a hév sínek közé, vagy megússza. Megúszta, egyenesbe került és mint aki jól végezte dolgát, elhúzott. Nem volt időm megijedni. De kedvem se. Inkább csak döbbent voltam, hogy hogyan lehetséges, hogy halálos nyugalomból valaki ilyen sebességgel berobban, hol volt neki helye egyáltalán odáig eljutni ilyen tempóban a dugó kellős közepén? Na meg hát azon, hogy az a csúnya nő végül is megmentette a saját és az én életemet is. Nem éreztem se hálát, se ijedtséget. Bambán néztem csak magam elé és egy kicsit még lassabbra vettem a tempómat.

Eszembe jutott, hogy Kata tegnap mondta, hogy Mars Plútó szembenállás van az Ikrek Nyilas tengelyen, kvadrátban a Merkúrral, pont ma egzakt, és ez balesetveszélyes konstelláció. Lehetnek még mindenféle feszültségek, kapcsolati válságok, szakítások, hirtelen felindulásból elkövetett, utólag megbánt döntések. Érdemes kicsit visszavenni a lendületből (indulatból) és számolni háromig. Ötig. Esetleg tízig.

Na, hát vége a nagy szerelemnek. Ennyi volt. Befejeztem, ő volt utolsó érzéketlen tuskó az életemben, ilyen többet nem lesz. Nem büntetem magam tovább ilyenekkel. Nem ilyet szeretnék.

Hanem milyet?

Olyat, akinek van szive. Aki hagyja magát szeretni, és viszonozza is. És nagyon fogom szeretni és ő is engem. Így lesz. Így lesz végre, ha eljön az ideje. Jó lesz!!! Nagyon jó:)))))

Eszembe jutottak dolgok a tegnap esti beszélgetésünkkel kapcsolatban és éppen nem voltál kéznél, ezért tűnt célszerűnek leírni. Mert nehogy elfelejtsem, és nem utolsó sorban tuti végigírhatom, nem fogsz pofákat vágni és beleszólni. Tegnap este, ami azt illeti, nem sok esélyem volt. Sem megszólalni, sem gondolkodni, késő volt már nekem ahhoz, és te meg, talán zavarban lehettél, vagy csak sokat hallgattál már előtte, de nem nagyon vettél levegőt. Ez most nem szemrehányás, jól állt:) Illetve az is lehet, hogy az!! :P

Szóval a Vian védelmében. Ahogy ébredtem, akkor jött a megvilágosodás pillanata, és a szaletliben való tejeskávézás közben dolgozódott ki a védőbeszéd. Most iszogatom a végét. A tejeskávénak. Nem hosszú. Érdekes egyébként, hogy mindig minden  vitánk ugyaoda fut ki... Amikor azt mondtam, hogy alma és körte, jól mondtam. Bár a Nádasba még nem olvastam bele, de az elbeszélésedből arra következtetek, hogy analizáló, minden részletet mélységében kidolgolgozó írásmódról lehet szó. A Vian attól más, hogy intuitív. Metaforákkal, intuitív képekkel dolgozik, amik teljesen máshol - különben annyira, hogy a másik agyféltekén - hatnak. Az ő különlegessége persze még ezen belül is, hogy ezek a képek nagyon durvák és szűrreálisak. Télleg úgy érezhető, mintha ilyen nagyon durva faragások lennének. De ez nem hiánya, hanem a stílusa. Ő így lát. Ezt a képet levázolja neked,  ami neki a szituációra jön, és a kép vagy hat vagy nem. Ha te nem igazán vagy vevő az ilyen metaforikus ábrázolásra, vagy a durva kidolgozás nem jön be, akkor kielégületlen maradsz. De ez attól nem szar. A metafora, a szimbólum aztán éppenséggel elemezhető is, de hát az ereje éppen nem abban van, hanem abban, hogy ha rezonálsz rá, egy másfajta módon egészen sok finomságot képes közvetíteni, ami az elemzéssel nyilván elvész. Az elemzés asszem a bal féltekés, az intuitív megközelítés, ne nevezzük gondolkodásnak, ha te magát az elemzés folymatát tartod annak, akkor valóban nem az, szóval az intuíció jobb agyféltekés tevékenység. Nem alacsonyabbrendű. Azt hiszem, hogy a veled való küzdelmem lényege éppen ennek a jobbféltekés funkció renoméjának a helyreállítása. Nem sikerült jobban fogalmazni, majd még átgondolom.

Tehát ez úgy működik, hogy van az ember valami élethelyzetben, mindig van. Valamilyenben.

Ballal elemez. Statisztikákat böngész, hogy ehhez hasonló helyzteben emberek mit léptek korábban, ezeknek mi lett a következménye és én tulképp mit is akarok ebből kihozni, integrálok, deriválok, átlagolok, és döntök. Aztán ezután az eredményt összevetem a statisztikával, elégedetten bólintok, vagy ha nem a várt eredmény jön ki, azt mondom, hogy hiba csúszott a számításba, nyilván nem volt elég nagy a minta, vagy manipulált volt a statisztika. Bassza meg, legközelebb alaposabbak leszünk, jobban átgondolojuk a dolgot.

Jobbal hangolódik. Hangolódik a finom belső érzésekre. Vannak köztük olyanok, amik egészen halkak, vannak igen hangosak, vannak amik ellene, vannak amik pont mellette szólnak. Az ember tanácstalan. Melyikre hallgasson. Ez a képesség embereknél elég különböző mértékben fejlett, mármint ez a belső megkülönböztatő képesség. Pontosan úgy, ahogy az ésszel való gondolkodás képessége is. Csak hát az manapság sokkal elismertebb. Ha hangolódik az ember, akkor nem statisztikákat böngész, hanem minden finom apró érzékelést próbál megszemlélni, látni, ami nagyon fontos, átértékelés nélkül. Amikor x azt mondta, vagy így rándult a szája, abban a pillanatban én mit éreztem?

Amikor már órák óta beszélgettél azzal nővel, akit különben nagyon szeretnél megdugni, mert jó segge van, télleg egy ásítást nyomtál el? Ha igen, akkor miért nem álltál föl, és mondtad neki, hogy bocs, de most már fáradt vagyok, megyek az ágyba, vagy veled vagy nélküled? Miért maradtál még két órát és szenvedtél kutyául? Mégse sikerült megdugni. Ez nyilván csak egy példa. De ilyeneken lehet ezt gyakorolni. Mert menjünk csak ebben tovább, érzed, hogy nem fog menni, mert a nő nem fog kötélnek állni. Tehát az érzés megvan. A hangolódás ezt súgja. Azt is érzed, hogy a dumát unod marhára és legszívesebben kiesnél a szádon, ehelyett egész este bazsalyogsz és illendően kedveseket mondasz a tyúknak. A végén pedig, mikor felálltok és fizetsz, kirakod a lakásánál és nem hív be még egy teára, akkor legszívesebben felköpnél és aláállnál, mert tudtad (érzeted) előre, hogy ez lesz és mégse vetettél véget a dolgonak időben. Ez egy elbaszott este.

És ne mondd, hogy lehetett volna másképp. Nem. Van, amikor lehetett volna, van olyan, ha elég elszánt vagy, akkor valamelyik következő este bejöhet, tehát alapozásnak  esetleg jó volt, de azt is lehet érzeni. Akkor persze érdemes, de akkor nincs is ingrenciád köpködni.

Lehet érezni, hogy minek van értelme és minek nincs. Tudni nem lehet, mert van, hogy a racionális megfontolás szerinti teljesen irreálisnak tartott dolog jön be, és a reálisnak gondolt meg nem. Nem volt még veled ilyen? Bizti? És hálistennek, hogy ha ilyenkor az ember nem adja fel, akkor sem, ha közben mindenki hülyének nézi. Mert az érzehető, hogy valamiben van erő vagy nincs. Na az ilyesmihez tudnak segíteni  a megérzések és az intuitív képek. Megérezni ezt az erőt. Valahogy így működhet. Hangolódás kérdése. Na és a képek..., velem mostanában már szerencsére előfordul, de volt sokáig, míg ezzel nem éltem. Nagyon élvezem őket. Szóval van valami probléma, ami foglalkoztat monnyuk egy ideje, és egyszer csak, reggel félálomban hirtelen beugrik egy kép, ami tudom, hogy erről szól. Vagy egy rövidke film, ami teljesen szimbolikusan ábrázolja a helyzetet, képi szimbólumokkal leírja a probélmát, és elindít egy irányba. Vagy még azt se, nem javasol semmit. Nekem nem szokott végkövetkeztetéseket, jóslatokat tartalmazni, hanem inkább csak új nézőpontot.

Olyan, mintha a valóság pillanatát láthatóvá tenné, amit addig hiába néztem, nem láttam a fától az erdőt, de ebben a képben ráismerek a valóságra. Hogy hát ez van. Nem javasol, nem mutat utat, csak azáltal segít nekem, hogy a teljességében érzékelem a valóságot, az én aktuális problémám körüli pontos valóságot, nem statisztikai valószínűséget. Ez az igazság pillanata, ami különben azonnal szertefoszlik, ahogy megpróbálom megragadni, mert ő nem általánosság, nem egy közhely, hanem csak annak a pillanatnak igazsága. És mivel folyamatosan minden változik, ezért minden pillnatnak csak egy pillanatnyi igazsága van, gondolati úton nem elemezhető, hanem csak érzélkelhető. Ha hiszek neki, ha bízok benne, rendkívüli módon segítségemre lehet ott az adott pillanatban a továbblépéshez, mint információ, de ha hosszabb távon ragaszkodni próbálok hozzá, csúnyán eltéríthet. Csak azért mert a valóság azóta rég kitért előle és már messze jár.

Szóval a valóságnak ereje van. És ez az erő az, amit érzékelni lehet, de megmagyarázni nem. Nem tudni mi az oka, egyszerűen csak így van. Biztos van is oka, nem állítom, hogy nincs, csak oly kevés az információnk, és oly összetett okozati rendszerből születik a valóság, annyian vannak benne, hogy racionálisan azért nem fogaható meg a teljesség. Ha csak belegondolsz, hogy a döntéseivel ki mindenki befolyásolja a te következő pillanatod történéseit. Nagyon-nagyon jó, erről jut eszembe, mert pontosan erről szól és mennyivel szebben, mint az én okoskodásom: A Mester és Margarita elején, mikor azon méláznak, hogy a Berlioz mit fog csinálni aznap este, és hát... na megtaláltam, idézem (egyszerűen imádom:))):

" Hontalan mérgesen, hüledezve meredt az ismeretlenre, Berlioz pedig fancsali mosollyal kérdezte:

- Úgy, és ki vágja le a fejemet? Ellenségek? Intervenciósok?

- Nem, egy fiatal orosz nő. Komszomol-tag.

- Hm... - hördült fel Berlioz, akit mértéken felül bosszantott az ismeretlen idétlen tréfája. - Már bocsásson meg, de ez azért nem nagyon valószínű.

- Én is kérem, bocsásson meg nekem - válaszolta az ismeretlen -, de ez a színtiszta igazság. Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?

- Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.

- Ez, sajnos, lehetetlen - jelentette ki az idegen határozottan.

- És miért, ha szabad kérdeznem?

- Azért - felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül, az esti hűvösség előérzetében -, azért, mert Annuska már megvette a napraforgó­olajat, sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte. Az ülést ezek szerint nem fogják meg­tartani.

A hársak alatt síri csend támadt, ami nem is csoda.

- Már engedje meg... - kezdte Berlioz hosszú hallgatás után, és értetlenül meredt az idegenre, aki ennyi badarságot hord össze -, hogy kerül ide a napraforgóolaj... és miféle Annuskáról van szó?"

Szóval az intuitív képeknél tartottam...

Szép tiszta éles kép, és mivel nekem szól, mindig pontosan tudom azt is, hogy miről szól. Sosem kitalált, megtervezett, esetleg vágy által rajzolt képről van szó, hanem villanásszerűen megjelenő képről, ami csak "úgy jön". Valahonnan. Agyalás nélkül.

Szóval ezt érzem én művészetnek. Amikor az ember ráhangolódik a valóságra és metaforákban érzékeli, amit ha csak megél, akkor életművész:), de ha valamilyen formában vissza tudja tükrözni, megírja, lefesti, megzenésíti, netán eltáncolja, akkor ezáltal megoszthatóvá válik másokkal. Hogy ez is a kommunikációnak egy nagyon magas foka, amikor nem gondolatokat, hanem hangulatokat, érzéseket cserélünk. Ráismerünk egy mozdulatában a sajátunkra és eltölt az a megnyugatató érzés egy pillanatra, hogy nem vagyunk annyira mégsem egyedül.

Igen, szeretném rehabilitálni az intuíciót, a megérzést előtted, mint az érzékelésnek egy nagyon lényeges és magas fokú aspektusát.

Nagytakarítok. Az történt, hogy... pontosan az történt, hogy megettem a kukacokat. Igen, Őket. Ketten voltak már.

Még valamikor tavaly vettem mégegyet, hogy a dolgozóban is legyen, akit aztán odaadtam Árpinak karácsonykor, de Árpi visszaadta nekem azon a  rosszemlékű, esős, koranyári napon, mert azt mondta, előbb-utóbb költözni fog és nem tud már rá tovább vigyázni.

Szóval így a nagytakarítás folyamán összefutottam velük. Kezembe is vettem őket, mert hát ilyenkor az ember mindent máshova tesz, mint előtte volt. Lényeg az, hogy az egyik elég ragacsos volt, láttam rajta, hogy kezd olvadni. Ez pont az első volt. Talán, ha  a második kezdi a pusztulatot, akkor nem ilyen megrázó, de ő pont az volt, akibe tavaly októberben beleszerettem, konkrétan. Nagyon komolyan mondom különben, hogy nem érdekel azok vélménye, akik azt gondolják, hogy egy marcipánkukacba nem lehet beleszeretni. Velem ez megtörtént, úgyhogy én tudom, hogy lehet. Tehát fogtam a kis ragacsos testét, és bevillant, hogy lehet, hogy eljött az ideje, hogy megegyem. Az az igazság, hogy az utóbbi időben ez a gondolat felmerült már bennem egyszer-kétszer, nagyon halványan, de mindig elhessegettem. Néztem, és láttam, hogy ez már nem lesz a régi. Hogy bomlani kezd. Hogy múlik. Tettem még egy utolsó kísérletet, leöblítettem a csap alatt, hátha attól lejön ez a ragacs, szépen megszárogathatom, és rendbe jön. Lemostam és belenéztem az arcába. Keserves sírásra fakadtam. Azt az arcot láttam, akibe beleszerettem, azt a végtelenül tiszta, lelkes tekintetet, de a víz elkezdte oldani a vonásait. Ugyanaz az arc volt, aki akkor megérintett és ugyanazt éreztem most is. Csak ez az arc most haldoklott. Nagyon fájt. Nagyon fájt, hogy elmúlik. Megértettem, hogy nem tartogathatom tovább. Mégis meg kell ennem. De belenéztem a szemébe, és azt mondtam, neeeeem, ez képtelenség. Akkor kidobom! Na azt meg végképp nem, semmiképpen. Mindeközben végig zokogtam. Aztán szépen lassan megadtam magam, fogtam a kukacot, elhelyezkedtem a székemben és nekiláttam. Elfordítottam, hogy ne lássam az arcát és elkezdtem hátulról enni. Végigbőgtem. Utána felnéztem a másikra, annak tulajdonképpen nem volt még semmi baja, de nem maradhatott meg, azt éreztem. Őt már különösebb megrendülés nélkül ettem meg. Elmúltak, vége, emlék. Mostanra megnyugodtam. Ennek nyilvánvalóan így kellett lennie. Nagyon furcsa most, hogy nincsenek már, de egyszerűen nem akartam végignézni a lassú pusztulásukat.

Télleg nagyon furcsa!! :((((((

...

A Hellinger tábor jutott eszembe, ott tanultam meg, hogy mennyire jó elsiratni az elmúló dolgokat, hogy mennyivel többet magammal tudok vinni belőle, ha nem ragaszkodok hozzá, hanem elfogadom, hogy vége és búcsúzáskor jó alaposan elsiratom. Így amit kaptam, magammal vihetem és sokkal könnyebb léptekkel, nyitottan mehetek tovább.

Ott is ez történt, hogy már nagyon fáradt voltam, vágytam is haza, de az utolsó reggelen, reggeli után, ahogy körülnéztem belémhasított, hogy úristen, de jó volt itt és mennyi mindent kaptam! És hiszen most ennek vége! Zokogás Klári vállán, legnagyobb meglepetésemre, mert én télleg aszittem, hogy már alig várom, hogy otthon legyek. És ez igaz is volt, de valami nagyon jónak akkor is vége lett ottan, és az ilyen - rendesen - megviseli az embert. És ahogy kisírtam magam, megkönnyebbültem és örömmel indultam haza azzal a nagyon sok jóval és erővel megrakva, amit ott kaptam.

Sose mondjuk a gyerekeknek azt, hogy ne sírjanak!!! Ez nagyon fontos!!

Na hát úgy tűnik, hogy szerelmes vagyok. Persze ilyet nem szabad leírni, mert amit az ember leír, az abban a pillanatban válik hamissá. Na. De ha ez igaz volna, akkor már, ugye, nem lennék szerelmes, mert hiszen leírtam. Hihi... Most akkor mikor is hazudtam? Na jó, tévedtem? Semmikor. Igaz mindkettő és mégsem működik. Nem így működik.

Az, hogy mégis itt ülök a gép előtt, az azért lehetséges, mert ő most éppen beteg, és valamiért kicsit undok velem. Azt mondja, okozati összefüggés van a kettő között, de szerintem ez duma. Indokozati legfeljebb. A völgyek a hegyeket követik, a hegyek pedig a völgyeket. Szóval nem vagyok nagyon vidám végül is, de reménykedjünk benne, hogy tényleg a láztól ilyen és hamarosan meggyógyul. Már csak azért is, hogy jobban legyen, ugyebár.

De erről nem írhatok többet, nem is erről akartam igazán.

Volt egy idő, nem is olyan rég, amikor a csapból is az folyt, hogy a genelális problémám az apámhoz vezet, oda kéne visszamenni valójában és amíg ezt a dolgot nem teszem rendbe, addig ne is reméljem, hogy valami pozitív fordulatot vehet az életem. Nyilván ebben a pasi ügyben persze. Tény, hogy ezen a téren mereven álltak a dolgok (na nem azok, amikre gondolsz), szélcsend volt, semmi se mozdult. Jó kislány voltam, haladni akartam, hát találomra kicsit gyakrabban felhíttam apámat, de sem jobb, sem rosszabb nem lett a helyzet. Jobban voltunk, mint életünkben valaha, nem nagyon éreztem, hogy ezen még srófolni lehetne. Az az igazság, hogy ráadásul mikor csak jókislányságból hívtam fel, valódi belső motiváció nélkül (mert talán egyszer-kétszer ez is előfordult), akkor még lelkifurdalást is éreztem. Ami elég biztos jele annak, hogy nem oké, amit csinálok. De akkor most mi a lófasz van? Jön valami elmélet a csapból, gyakorlati útmutató nélkül. Így hát legyintettem egyet, aztán aszontam jó meleg nyár van, tegyük le a könyveket, mert kezd a dolog veszélyessé válni. Kánikulában nem szabad túlzásba vinni az agyalást. Az is igaz, hogy máskor se, erre majd figyelünk eztán is.

Ez a pasizás dolog annyira kilátástalanná kezdett válni, hogy kezdtem az esélytelenek nyugalmával kezelni a dolgot. Ez nem volt különben annyira rossz. Továbbá felfedeztem magamban rögzült képeket, talán lehetne őket nevezni kényszerképzeteknek, amik - lassan nyilvánvalóvá vált - durva akadályokat képeztek bennem. Teszem azt, valakiről azt hittem, hogy ő az igazi, de ő nem hitte rólam, tehát ez akkor nyilvánvalóan egy patthelyzet volt. Valamit fel kell belőle adni a továbbjutás érdekében. Konkrétan megint felhívtam az embert, azzal a szent elhatározással, hogy addig nézem, míg elhiszem végre, mi a valóság. Hogy ha ez, akkor végre télleg meg tudjak szabadulni tőle. Nézni azért, hogy lássak. Szembesülni. (Ezt nagyon nehéz volt ám elhatározni, volt benne nagy levegő, meg minden, emlékszem éppen a Fogarasi út leágazásánál lévő vasúti híd alatt mentem át...)

Ez aztán itten nagyon izgalmas volt, ugyanis a telefon után pont azt éreztem, hogy dőlök vissza, és ez megint nem szabadulás lesz. Nem is mertem, csak két hét múlva találkozni vele, és hát nagyon gáz volt. Nagyon rosszul éreztem magam. Én nagyon zavart voltam ő pedig nagyon zárt és folyton hárított. 3 óra kínszenvedés volt. Mikor elváltunk, nagyon nem éreztem azt az oldódást, amit vártam eredetileg ettől az akciótól. És akkor jött egy mondat, ami köré íródott egy levél, és ezt elküldtem neki. Nem publikus, de szerintem nagyon rendben lévő kis levél volt, nekem őszinte örömöt okozott megírni:)))) Ekkor nagyon megkönnyebbültem, kimondtam benne azt, amit akkor gondoltam, és teljesen függteleníteni tudtam magam attól, hogy erre vajon hogy fog reagálni. Sejtettem, hogy sehogyse. Így is lett. Aztán később megint adódott egy alkalom, mikor leülhettem vele meginni egy kávét. Ilyen, kicsit irányított alkalom. Hasonlóan fájdalmas, de már sokkal kevésbé viselt meg és kezdtem végre látni azt, amit akartam. Azt, ami van. És utána kezdtem végre leoldódni. Róla és a kényszerképzetemről.

Nos, ezek a részletek, de csak az érthetőség kedvéért. A történet nem önmagáért érdekes, hanem azért az konklúzióért, amit átéltem, amiért valójában szóba hoztam, és ami a későbbiekben még többször megerősítést nyert: hogy ugyan nem irányíthatunk minden történést, minden kis momentumot az életünkben, hiszen nagy áramlatok kis porszemei vagyunk, de az, hogy milyen elhatározással megyünk neki  egy dolgonak (természetesen a valóság iránti maximális alázattal), az meg fogja határozni az eredményt. Akkor is, ha közben az akadályok, a késleltetések el is bizonytalanítanak. Akkor is, ha időnként azt érezzük, hogy az erőfeszítéseink teljesen feleslegesek és reménytelenek. Ha én azt mondom, hogy én azért megyek oda, mert látni akarok és oldódni, akkor előbb-utóbb látni és oldódni fogok. Ezek varázsigék. Kipróbáltam. Máskor más ügyekben is működtek.

De van még valami, valami fontos. Ezen a ponton összeér a két történet, ami a csapból folyt és ez az eloldós. A minap megint Dórival beszélgettünk, és közösen jutottunk ugyanarra az eredményre: akinek felnőtt korában még rendezetlen ügye van az apjával, anyjával vagy a nénikéjével, annak nem biztos, hogy ezt az ügyet konkrétan magával az illetővel kell elintézni. Hiszen azt a motivációt, amit kisgyerekként érzett az ember (lánya), már hiába keresi felnőttként magában. Én pl. közel a 40-hez már nem arra vágyok, hogy apukám megpuszilja a térdemet, ha beütöttem, hanem, jó esetben, egy egyenrangú partnerre vágyok, vagyis szeretném, ha lenne mellettem egy jó pasi. Ha leragadtam mondjuk az apára hiába várás kielégületlenségénél (mert monnyuk nem pont úgy szeretett, ahogy én szerettem volna, ha szeret), akkor ilyen jellegű kapcsolatokat fogok bevonzani. Szóval ebben tudom átélni és tudatosságomtól függően feloldani azt a mintát és fájdalmat, ami a gyerekkoromhoz kötődik és amit akkor nem tudtam. Úgy tűnik, hogy felnőttként ez a pálya már a párkapcsolat, motiváció is sokkal inkább ebben van, és a választásaink úgyis addig tartanak ebben a témakörben, míg el nem tudjuk fogadni szívből, hogy annyit kaptunk a szüleinktől, amennyit kaptunk és nem lehetett többet. Tehát a minta megélése és feloldása a lényeg, nem pedig a szereplők maguk. Ezzel persze együtt kell hogy járjon az is, hogy a folyamat során javul a viszony az illető szülővel is, hiszen, jó eseben, szépen eljutok oda, hogy már nem várok tőle mást, már nem neheztelek tovább rá azért, hogy valamit nem tudott megadni nekem, amire vágytam volna. Ez lenne mondjuk az első lépcső egy lehetséges egyenrangú és valódi párkapcsolathoz.

...

Na szóval, ez a szerelem szerencsére nem múlt el attól, hogy leírtam, reméljük mástól se fog:)))) Türelem, bébi.

A kedvesem azt álmodta, hogy megnyert egy Porsche Carrera-t.

Szerintem is:)

Nagyon érzékeny hangulatban vagyok. Erre lehet azt is mondani, hogy szorongok ezerrel.

Azon gondolkodtam el, hogy mi az a rossz érzés abban, ha valaki azért aggódik értem, hogy a pasim vajon szeret-e engem télleg. Mert van benne valami nagyon kellemetlen. Nem tudom hogy jutott ez eszembe, de nem is az az érdekes, ja, dehogynem, tudom már:) De nem számít. Szóval, ha valaki azért aggódik, hogy engem másvalaki nem szeret, akkor ő maga nem hisz benne, hogy engem lehet szeretni. Szóval ebben ez a gáz. Haragszik rám valamiért és ezt másra vetíti. És ezért fáj. Ő nem akar valamiért jó lenni hozzám, de ezt még magának sem akarja bevallani. Inkább azért aggódik, hogy más vajon elég jó-e hozzám, ugye. Ilyenkor haragszik rám valamiért. Haragudna, csak nem mer. Jaj. Így van. Voltam már mindkét oldalon.

Úristen, ilyen állapotban, mint amiben vagyok, nem szabad emberekkel találkozni. Olyan, mintha nem lenne rajtam bőr. Na megyek tovább vasalni, az elég biztonságos és közben megpróbálok bőrt növeszteni magamnak.

A téma mostanában mindenképpen a határok kérdése. Meddig tartok én, hol jönnek mások. Elsősorban mások érzéseiről van szó. Világossá vált, hogy ez korántsem olyan egyértelmű. Itt van ez az állítás dolog, hát mi más történik benne, mint hogy mások érzéseit átélem. És azon kívül meg hányszor téma benne az, hogy más fájdalmával azonosulva nem élem a saját életem!! Központi kérdés ez, akkor is, ha eddig még csak nem is hallottam erről a problematikáról. Nem emlékszem, hogy a pszichológia valahol említette volna ezt. Bár az én emlékezetem setét verem, nem mérvadó ugye. De akkor is. Szóval hol is a végem? Vagy más megközelítésben, hol kezdődök én? Na egy újabb projekt, nem kicsi és nem kikerülhető.

Mikor hazaértem, ebben az új, lassú tempóban, betipegtem a szobámba, magamra zártam az ajtót és nehézkesen leültem az ágyamra. A szemben lévő vendégágyra pillantottam. Az villant be, hogy mennyivel értékesebb lett attól, hogy Dóri most rajta aludt. Meg attól, hogy idejében elment és én egyedül lehetek, csak magammal. Meg a derékfájásommal.

Arra kényszerít, hogy iszonyatosan lassan tegyek meg minden mozdulatot. Ha így csinálom, minden rendben, de egyetlen hirtelen gesztus vagy reakció és belémhasít a bénító fájdalom. Nem bírok elviselni senkit. Egyedül kell lennem.

Éjjel kettőkor még beszélgettünk, én határokról, sok fontos dologról, de már ágyban, pizsiben (ill. pólóban és bugyiban). A gyerekek erősen megfogyatkozva és lecsillapodva nyűtték még egymást a ház másik végében. Ekkor csengettek. Mondom, éjjel kettő volt. Nekem a gondolatra is görcsbe rándult a derekam, hogy meg kell mozdulni, tudtam, hogy az is percekbe telhet, míg kinézek az ablakon, hogy mégis ki a fészkes fene zaklat ilyenkor. A kiváncsiság küzdött bennem a haraggal és a fájdalommal. A fájdalom győzött, nem tudtam megmozdulni. Illeve de, csak jóval lassabban, mint elvártam volna magamtól.

Ez annyira szélsőségesen durva élmény, hogy komolyan elakad a szavam, és kénytelen leszek megválni bizonyos kétségeimtől. Nemtom, emlékeztek-e arra, mikor a jómúltkorjában, így egyik éjszaka elmúlt a derékfájásom oszt visszakapaszkodtam belé... nos másnap már én is alig hittem magamnak, de hűségesen megírtam, mert ez a blog egy dokumentum blog, leírom, ami velem történik, tekintet nélkül arra, hogy mennyire hihető vagy nem hihető, lehetőleg mindig naprakészen, friss élményből dolgozva, nehogy ádozatul essen az aktuális élmény az aktuális hangulat, és széljárás okozta átértékelődésnek. Szóval dokumentum, és mint ilyen, számomra nagyon értékes. Értékes abban az értelemben, hogy kiállok mellette akkor is, ha ez, - hétköznapi megfogalmazásban - a "hülye ez" vagy az "agydaganatod van?" kommentárt váltja ki a megfigyelőkből, azaz kiállok mellette akkor is, ha - hellingeri megfogalmazásban - kockáztatom a csoporthoz való odatartozásom jogát. Csak így bátran. Nem tenném ezt esztelenül, mert, mint mindenki másnak, nekem is elemi szükségletem az odatartozás. De valahogy úgy tűnik, van ennél sürgetőbb szükségletem is. Nevezetesen a szabadságom. Na ez volt a duma, és jönnek a tények.

Baszki, megint el kezdett fájni a derekam, de nagyon. A szombati próba után még semmit sem éreztem, de vasárnapra már beállt rendesen, a lellei strandon is inkább csak a padig mertem leereszkedni és meg sem próbáltam élvezkedni a fűben való fetrengésben. Kicsit merev voltam az elmúlt napokban, ami azt illeti. Párhuzamot keresgetve a lelki működésemmel két dolog tűnt fel. Az egyik, hogy megint közeledik a fellépés és egy súlyos derékfájás elégséges indok lehetne a kimaradáshoz. De ugye nem szeretnénk kimaradni abból, amiből legszívesebben kimaradnánk. Érthető, ugye? Túl nagy veszteség lenne. Na a másik meg pasi ügy, megint egy csalódás jellegű dolog, és a helyzet nagyon emlékeztet az előző derékfájás során átélt történtekre. Hmm:) De előbbre vagyunk már azért, pl. az előző történettel, előbbre vagyunk egy hellingeres táborral, egy örvénnyel, egy találkozóval egybekötött szembesüléssel, sok tűnődéssel és néhány elhatározással. Szóval, ha ezek után még mindig ugyanott tartunk, ahol 2-3 hónapja, hát akkor itt az ideje feladni.

(Most telefonált az ember, hogy kész a fűnyíró, hihihiii.)

De nem. Mert közben kiderült például... ehh... szóval elég tisztességgel kiderült, hogy jelen helyzetekben a szereplők valóban és egészen egyértelműen tükröt játszottak. A csalódás bennem van és az a kitapintható érzés, amire kezdek egyre jobban rálátni, mikor belémkukucskálok, az az, hogy nem tudom elhinni, hogy nekem jó is lehet. Nem fér a fejembe. És miután pedig úgy tűnik, hogy mégis az, akkor úgy csinálok, hogy bebizonyosodjon, hogy mégse. Fontosabb nekem baszki, hogy igazam legyen, mint a saját boldogságom. Ez egészen döbbenetes. A reakció a csalódásra persze mi más, mint a sértettség és elzárkózás. Na jobb, ha innen is odébbállunk, konstatálom, "ez sem az én kalandom", jut eszembe tükröm-tükröm kedvenc mondása.

Jah. De ebbe bele kell halni. Mi lesz most? Ha bele kell, hát haljunk bele, legyen úgy, most más úgyse megy, jöjjön, aminek jönnie kell, fájjunk ezerrel, sírjunk, dühöngjünk, legyünk utálatosak vagy kedvesek, ami éppen jön. Ne írjuk felül az érzéseket, ne ítéljük el és ne értékeljük át. Ez már egyszer egészen kiválóan bevált, próbáljuk meg megint. Vesztenivalónk már úgysincs, ami azért némi könnyebbséget jelent.

És úgy is lett. Volt sértettség. Jogos volt? Jogos, innen nincs visszaút, kész, vége. Szomorúság. Fáradtság. És a kurva derékfájás, tegnap már annyira, hogy bevettem két midetont és két algopirint. Azért az már a vég kezdete, ha én gyógyszert veszek be, ugyanis "szeretek" szenvedni (mielőtt még bárki elélvezne a magas labdától, direkt dobtam fel, tudjon róla... így már nem is olyan élvezetes, mi? :P). Szóval tegnap: elborító derékfájás, már gyógyszerek is, közeledő fellépés, este próba, napközben némi cívódás az emberrel, tiszta őrület! Emberrel kapcsolatban viszont megkezdődött egy puhulási fázis, de izééé…, szóval amikor végiggondoltam a napot, ő többször próbálkozott felvenni velem valamiféle fonalat, még ha kicsit esetlenül is. És ha még tovább belegondolok, elég utálatos voltam vele majdnem egész nap. Aztán ha mégjobban belegondolok, így esett jól. De már kezd nem így esni jól. Már nem esik jól, már mást szeretnék, már mosolyogni szeretnék rá, meg odamenni hozzá, meg izééé. Lehet, hogy mégse nincsen vége? Na de, figyu, hát haragudtam, meg jogosan, ez nem megy csak úgy, pikk-pakk. Hmm. Nem. Pikk-pakk talán nem. Akkor csak figyeljünk. De nem volt már mire, jött az idő, menni kellett próbára. Éppen ki is lehetett volna hagyni ugye a derekam miatt, és lehetett volna tovább rágódni ezen a szerelem dolgon, de valami azt súgta, hogy most nem ennek van ideje. Mert nem pikk-pakk. Ha ennek rendbe kell jönni, azaz, ha ez még rendbe jöhet, akkor az egyetlen tennivalóm pozitív megerősítéssel várni a fejleményeket. Bennem mikor múlik el teljesen az ellenállás, mikor nem érzem már azt, hogy torkomban a gombóc, mikor nyugszom meg teljesen és tudok felé bizalommal fordulni. Mikor? Nos azért lehet ennek a kérdésnek létjogosultsága, mert a tendencia valóban elindult ebben az irányban. A belső elégedetlenség és fájdalomcsíra, ami mindig fellángolt arra a gondolatra, hogy meginduljak feléje, szóval ezek a gátló érzések lépésről lépésre szorultak vissza és adták át helyüket az örömnek és nyugalomnak. Jééééé. Szóval, erre megyünk. Oks. Akkor talán várjuk ki, míg megérkezünk. Végre egyszer ebben a kurva életben legyünk türelmesek. (És azért ilyenkor eszembe jutnak az ideillő okosságok, és be kell látni, segítségemre vannak, nincs ezekkel semmi baj, ha konstruktívan sikerül őket használni, mint pl. „ha az ember igazán szeretne valamit, akkor megadja a kellő időt és bizalmat, hogy az akármi a segítségére siethessen ebbéli törekvésében”) Szóval vesztenivaló híján fogtam magam és eddig türelmes voltam. Kimostam egy csomó ruhát, mert nem volt már mit felvennünk meg felkötöztem néhány paradicsomot.

Nos hosszú távokról és nagy eredményekről ugyan nem számolhatok be, de!!! Ez a hozzáállás a következő eredményekkel járt eddig: először is tudtam tenni a dolgom, elég megfelelően, aztán jó kedvű voltam, szintén eléggé megfelelően, aztán írtam, amitől még jobb kedvű lettem. Ezen felül, nem kiabálnám el, de egész emberi és közeledő tendenciájú kommunikáció zajlott már ma le köztünk, és az, ami tulajdonképpen az írásra bírt, az az, hogy alig érzem nyomát a derékfájásnak. Napok óta először simán le tudok hajolni a kukához, hogy kiöntsem a kávézaccot, le tudok hajolni a földig és fel tudok állni a székből majdnem úgy, mint azelőtt. Na várjá, megnézem mégegyszer, mert az ördög nem alszik, hátha azóta már megint nem megy... nahh, megy, vazze, kicsit még feszül, kicsit még érzékeny, de az a fajta, az az egy bizonyos mozdulatra jelentkező elviselhetetlen fájdalom elmúlt, bárhogy tudok vele mozogni, lehajolni. És ez tegnap még elképzelhetetlen lett volna.

Nem kímélek meg senkit a következtetéseimtől, akit nem érdekel, itt abba lehet hagyni.

Tehát az egyik az az, hogy a derékfájásom nyilvánvalóan és pontosan azon a ponton szűnt meg, amikor sikerült megmozdítanom egy "jól" bevált bezáródós, elmenekülős, feladós viselkedésmintát, és egyszerűen csak lehetőséget adtam valami más típusú, mondhatni megengedő, nem kizáró folytatásnak, megoldásnak. Ez nem kérdés, ez így van, érzem belül a fonalat, ami a két dolgot összeköti.

A másik, hogy én nem vagyok okos, és VALÓBAN nincs fantáziám. Anyu, be kell lássam, ebben mégis igazad van. És pont ezért van az, hogy viszont alkalmas vagyok arra, erre, szóval a dokumentarista írásra. Arra, hogy változtatás nélkül tudjam leírni azt, amit megéltem. Nos pontosan azért, mert nekem soha nem jut eszembe semmi más, és konkrétan alkalmatlan vagyok történetek kitalálására. Ezt így lehetett eddig is tudni, és amit én mindig, mint valami születési rendellenességet éltem meg, csonkaságot, hogy valami hiányzik belőlem, amit úgy csodálok másban, aminek a hiánya egy életre képtelenné tesz engem az alkotásra. Szomorú dolog. És most leesett, hogy ebben az esetben, mikor én azt játszom, mert azt játszom, hogy leírom, hogy mit élek meg, csak azért, hogy követni tudjam az eseményeket, szóval ebben az esetben a fantáziátlanság, a valósághoz való megveszekedett ragaszkodás segítségemre van, és végre erény színben tűnhet fel. Nem tudom igazából szavakkal megfogalmazni, hogy ez nekem mekkora örömet jelent. Nem próbálkozom, mert a valóság nyomába nem tudna érni. Jó vagyok valamire.
 

Csók :)
 

Csak még egy kép, bár lehet, ez a lényeg: út, sportpálya, akármi. Valahol nem túl messze ott áll valaki, akihez oda szeretnék menni. Az odavezető út tele van akadályokkal, én úgy élem meg először, hogy képtelenség ezen átkelni, ezek elvonják a figyelmemet, energiámat. Tekintgetek ide-oda, mitévő legyek. Az akadályok hozzám tartoznak, nekem van velük dolgom, mutogathatok neki, ti. az "útonállónak", hogy hát ezzel most mit csináljak, de ettől nem leszek hozzá közelebb. Akkor arra gondolok, hogy jól van, hát akkor induljunk el, meglátjuk, mi lesz. A csomagokkal megpróbálok megbirkózni, lehet, hogy eltart majd egy darabig, lehet, hogy valamelyik nagyon elvonja majd a figyelmemet, de nincs jobb ötletem. A csomagok az enyémek, nem fogom ráfogni, hogy ő tette őket oda. Magaménak elismerem, és megpróbálok átkelni rajtuk. Ha valamelyikkel túl hosszasan időznék el, majd felnézek, és emlékeztetem magam, hogy hova és miért is indultam el. Lesz, ami lesz.

A képek sokat segítenek egy ilyen egyszerű teremtésnek.

Arról beszéltem neki, hogy csak lámpavastól lámpavasig kell, hogy kitartson a hitem, mert alattuk olyan szép világos minden, csak közben bizonytalanodik el az...

Erre megkérdezte, hogy mi ez, Jehova? vagy valami más? azzal a szokásos gyilkos cinizmussal a szemében, amit hálistennek alig láttam, csak a bőrömet égette az újdonsült kék napszemüveg mögül...

El kellett kedvetlenítenem, mindez saját kútfő, nem kell nekem ehhez templomba mennem.

Annál rosszabb, mondta, és valamiért azt már nem jegyeztem meg, ami még ez után következett. Természetesen levegőt alig kaptam. Ami volt, azt bentartottam, minden cseppje kincs és próbáltam összeszedni magam, közben agyam lázasan dolgozott a védőbeszéden. Hátha megérti, hátha egyszer végre valaki megért! Lassan kicsit jobb lett, már tudtam lélegezni, szép fokozatosan, egyre mélyebbeket és a kezem remegése is alábbhagyott. A védőbeszéd első pár mondata megfogalmazódott bennem, és már a megszólalás előtti utolsó mély levegő tartott befele a tüdőmbe, tudván, hogy muszáj elkezdenem, mert végig úgyse tudom előre összerakni, hiszen képességem csak pár mondat megjegyzésére korlátozódik, a jószerencsére kell bízzam magam azután... de... szóval mikor éppen megszólaltam volna, jött a pincér valami halaszthatatlan kérdéssel, vagy a Dóri ébredt fel, vagy a fene tudja, a sors éppen kit vagy mit küldött oda, hogy a szó mégis bennem szakadjon.

Hm... Türelmesen vártam, míg a zavaró tényező megszűnik. Közben tűnődtem. A zavaró tényező lassan elmúlt, kielégült, mindegy, megtette dolgát és eljött az én időm:

"Szóval azt akartam mondani..."

néztem a szemét... a napszemüveges szemét... azt a bénító szemet és lassan leesett...

"ehh, semmit, nem is akartam mondani semmit, falra hányt borsó..." legyintettem és elnevettem magam.

Ekkor először, hogy életemben vagy aznap, nem is tudom, de megjelent a szemében valami elismerésféle... még talán szóvá is tette...

...de már nem számított, addigra már megkönnyebbültem, nagyon megkönnyebültem:)))

Ma reggelre kelve végre kidugtam fejem a fájdalomból. Vicces is, kicsit úgy hangzik, mint valami megszületés, ami azért aranyos, mert mindjárt Krittikában lesz a Hold (megj. magamnak a jövőre nézve). Kétféle ébredés van, van a kétségekkel, szorongásokkal teli, és van, mint a mai, amikor egynek érzem magam magammal, a nyugodt erővel ébredek. Persze ez nem tart soká, mert ilyenkor mindjárt agyalásba kezd az ember, de az ébredő élmény emléke azért csak megmarad. Kiültem a kávéval a ház elé és most végre megláttam a fenyő auráját, amit Tóni a táborban mutatott nekünk, hagytam magam töltődni.

Eltűnődtem rajta, hogy mik is azok a gátak, amik visszatartanak attól, hogy beleengedjem magam abba, amire már oly régen vágytam? Az egyik legerősebb kétség kívül az a mondat, hogy "azt nem mondhatom, hogy ő az igazi...". Nos. Ez egy idea. Szélsőségesebb formában akár rögeszmének is nevezhetném, valahonnan ismerős tendencia lenne ez, hogy különböző ideák életellenes akadályokat képeznek emberekben (másokban természetesen, ott sokkal jobban látszik), és tetszhalálra ítélik őket. Rajtuk ugyebár nem segíthetek, de az enyiméimmel talán éppenséggel akár kezdhetnék is valamit. Hogy lehet egy erős mondatot elhalványítani? Erős fénnyel megvilágítom: először is, nem én mondtam, nem az én érzésem, aki mondta, ember, akár tévedhetett is (elvégre elfogult, mint tudjuk, saját bevallása szerint is), másrészt lehet az is, hogy abban a pillanatban, amikor mondta, talán igaz volt. Az igazságok csak egyes pillanatokra érvényesek, nem illendő ragaszkodni hozzájuk. Sem. Folytassam? Most elég ennyi, hagyjuk hatni.

A következő gndolatom a türelem volt. Idő. Kivárás. Nyugalom. Megszületés. Élet. Szeretet. Együttérzés. Félelem. Fájdalom. Aztán megint megnyugvás. Erő.

Jó lenne végre levenni a szorongó tekintetemet a jövőről. És maradni a jelenben, aztán előre nézni, ha már megy bizalommal. :))))

Arra gondoltam, kihasználom ezt a módosult tudatállapotot írni, egyesek ilyet különböző szerekkel idéztek elő magukon, hogy aztán megosszák tapasztalataikat másokkal, hát akkor én, ha már egyszer így esett magamtól, ne hagyjam ki a kínálkozó lehetőséget. Arról nem is beszélve, hogy különben is csak szenvedésre alkalmas típusú módosulatról van szó.

Az úgy kezdődött, pontosan két hete, hogy egészen apró pillanatokra elvesztettem az eszméletemet. Annyira aprók voltak a pillanatok, hogy ez így fel sem tűnt külső szemlélőnek, mert már magamhoz is tértem, mire elájultam volna. Az eszméletvesztések sűrű ritmusban követték egymást, teljesen kimerítve ezzel engem. Csak az látszott, hogy holtfáradtan dőlök jobbról balra, majd vissza és teljesen hatékonytalan vagyok bármely tevékenységemben. A hatékonytalanság miatti bűntudatom persze csak tovább rontott az amúgy is válságos helyzetemen. Az állapot egyébként akár magyarázható is lett volna az aktuális élethelyzetemmel, nevezetesen hogy hosszú idő után végre nem otthon aludtam, de így két hét távlatából már nem annyira látszik egyértelműnek ez az összefüggés.

Mielőtt vagy miután teljesen bolondnak néznétek még azt is elmesélem (csak, hogy teljes legyen a kép), hogy engedve, vagy nem engedve, de kiszolgáltatva ennek az állapotnak, az az élményem is volt, hogy belekerültem valami örvénybe,  pörgök benne szédülten és nincs igazán sok választásom, hogy maradjak vagy kikerüljek belőle. Másnapra lenyugodtam, valamennyire kipihentem magam, és konstatáltam, hogy megérkeztem oda, ahova az örvény beszívott és most már akkor ez van és kész. Tippjeim voltak, hogy mivel kapcsolatos ez, de bizonyosság semmi. Ezek egyszerű testi érzetek, minden más csak duma. Mit volt mit tenni, tudomásul vettem.

Aztán, körülbelül egy héttel később megint jelentkezett ez a szaggatott ájulásos kimerültség, akkor már a táborban. Ötleteim persze ezúttal is voltak. De összeszedtem magam. Majd vasárnap délután is, akkor abban a kiváló helyzetben voltam, hogy vízszintesbe tehettem magam, de valamiért nem jött a gyógyító álom. Hétfőre már teljesen készen voltam. A szokásos tünetekhez felsorakozott még némi émelygés is a folyamatos szédülés következtében, a többit már nem is mondom.

Tegnap egész éber és tiszta voltam, ma reggel meg aztán különösen, miután szembesítettem magam azzal, hogy nem minden tartozik hozzám szervesen abból a sok nyűgből és félelemből, amit magamban érzékelek. Megkértem ezért hát az illetékeseket, hogy csak azt hagyják meg rajtam, ami az enyimé, a többit nagy szeretettel és tisztelettel visszaadom jogos tulajdonosainak. Ettől hihetetlenül megkönnyebbültem.

Ennek örömére tisztességgel megfürödtem, mire telement a  fülem vízzel. A baj csak az volt, hogy nem mind jött ki. A bal fülemből legalábbis. Kánikula ide, kánikula oda, azóta se tud belőle elpárologni a cucc és olyan élménnyel bővült a repertoárom, mintha egy vízzel teli biliben lenne folyamatosan a fejem. Ha lúd, hát legyen kövér, a hívásra megjelent a teljes tünetegyüttes és lassan megint odajutottam, hogy nem is a földön vagyok, hanem valami gomolygó asztrálörvénybe kerülve szédölgök akaratomtól teljesen megfosztva. Ekkorra elengedtem már minden magyarázatomat és félelmemet az üggyel kapcsolatban és feltétel nélkül megadtam magam neki. Nem akartam már tudni, hogy miről szól, nem bántam honnan és hova visz, világos volt, hogy lényegesen erősebb nálam, nincsen esélyem vele szemben. Különben is, idejében minden kiderül. Ha nem derül, akkor nincs neki ideje. Ezen a ponton kezdtem írni (lásd fent).

Most itt vagyok, és lassan kitisztulok. A halálközeli félelem elmúlt, és erre nagy szükségem van, mert útra kell kelnem a legújabb fűnyírómat szervizbe vinni. A változatosság kedvéért ennek is elferdült a tengelye, de már nem gondolom, hogy nekem kéne megjavítanom. Drága mulatság ez nekem ezekkel a fűnyírókkal. Na mék.

Utószó:

Elintéztem a fűnyírót és a kibírhatatlan kánikula ellenére hihetetlen jól vagyok, fitt és energikus. Kussolni szoktam ilyenkor, mert az van, hogy igazából állatira babonás vagyok és félek, hogy ha kibeszélem a gondolataimat, akkor majd csakazértse van úgy, ha érthető... hmm, nem érthető, nem baj.

Azt gondolom erről a két hetes történetről ugyanis, hogy valami olyan félelem és fájdalom emléke, ami egy bizonyos helyzetre aktiválódott. A szédülés és örvény érzet mindenképpen olyan dologra utal, ami valami megszállás jellegű dolog, de a megszállást itt nem (és máshol sem!!!) úgy értem, mint valami idegen akarat megszállását, ennél felelőségtudatosabb vagyok, hanem (és ez a Hellinger állításokban járatosak számára ismerős lehet) egy olyan érzés átvétele mástól vagy régebbi magamtól, amibe kapaszkodva kivonódok a jelen pillanatból és valami nem oda való érzéseket élek meg. Ezzel a környezetem számára teljességgel érthetetlen akciókat és reakciókat produkálva. Hiszen nem vagyok ott, illetve itt, a mostban. Érteeeeeem??? Valamint azt gondolom még, hogy az eleje és vége szép örvényszerű keretbe foglalata a történéseket, ma lettem kidobva onnan, ahova két hete kerültem be. Különben itt forog még mellettem és érzek még egy enyhe húzást felé, de már legalább tudom, hogy mivel van dolgom és nem hagyom magam olyan könnyen megtéveszteni.

A reggeli élményhez még némi részletek: embriópózban fekszem az ágyban és kb 5 percenként végigfut rajtam valami iszonyat, reszketve, megzavarodva fekszem és mire azt hinném, hogy csak képzeltem az egészet, már meg is ismétlődik, cirka négyszer-ötször. Ez így már nem annyira félreérthető. Ekkor átölelem magam és jönnek a mondatok, amire már csak részben emlékszem, de köztük volt a "van helyed a szívemben" is és az ehhez hasonlók. A mondatok szívből jönnek, és hatnak is azonnal, nagyon nagy megkönnyebbülést és oldódást érzek a mellkasomban. Majd automatikusan hasra fordulok és lassan megnyugszom. Utólag konstatálom, hogy hát persze, hiszen már nem embrió, hanem Rita vagyok.

Megyek a járdán, az egy méter széles járdán, valahova sietek éppen, észre sem veszem, mi van körülöttem. A házak szürkék, az emberek nem szépek, nem örülnek. Nem érdekelnek, legfeljebb feszélyeznek. Sietek, mert félek, hogy elkések. Legszívesebben túl lennék már ezen az egészen. Nem lépek le a járádról, miért is lépnék le. Korlát nincs, miért is lenne.

Megyek az erdőben, átvágok egy réten, szép az idő. Kis patakon átívelő hídon. Olyan kicsi és olyan alacsony, hogy nem kell korlát. Én azért a közepén megyek, mert biztos, ami biztos, igyekszem átjutni minél hamarabb. A túloldalon alig észrevehetően megkönnyebbülök és megint élvezem a környezetem szépségét. Valami hiányzik, de elhessegetem a gondolatot, úgyse jövök rá, hogy mi az. Élvezem a tavasz illatát, azt gondolom ez a teljesség, de tudom, hogy nem ez az.

Esteledik, megyek a félhomályban, az utat alig látom már, csak érzem a lábam alatt. Ha elbizonytalanodok, kinyújtom a kezem, és megkapaszkodok. Nincs mitől félni, az út elég széles és akárhányszor támaszt keresek, találok is. Lassan rájövök, hogy az út mentén végig ott a korlát, számolhatok vele, ha nem is támaszkodok rá, mert felesleges egy ilyen széles úton, de biztonságérzetet ad. Nem tudom éppen merre járok, csak megyek előre, lassan leszáll az éj. Megyek tovább, látni már nem látok, a képzeletemmel magam maradok. Idővel megszokom ezt is és biztonságossá válik az éjszaka.

Hajnalodik, kezd világosodni, a napfelkelte elbűvöl és én már-már tényleg azt hiszem, hogy na ez az. Ide indultam, ezért jöttem. Kezem a korláton, tekintetem az égen, lassan haladok, és eltűnődök rajta, hogy akkor tényleg ez lehet a cél? Olyan szép, olyan tökéletes, mi is lehetne más? A kétség persze megint belémfurakszik, jobban körül kell nézzek, gondoljuk is csak át ezt rendesen. Elszakítom a tekintetem az égről, a felkelő napról, hogy valóban lássam, hova is jutottam. Lenézek és megrogyok. Egy hídon állok. Olyan széles, mint az út, amin eddig jöttem, ott a korlát, minden olyan mint eddig, csak mindez többszáz méter magasságban. Alattam a szédítő mélység. Mozdulni nem tudok. A híd és a korlát stabil, félnivalóm nincsen. Mehetnék tovább úgy, mint ha mi se történt volna, de a mélység megbénít. Húz. Csak mert ott van. Elveszetem a bizalmamat magamban. Képes vagyok-e ellenállni neki? Képes vagyok-e tiszta lélekkel továbbmenni és elhinni, hogy a mélység nem azért van, hogy én megadjam neki magam. Ő csak van, és én csak megyek tovább.

Na ez úgy volt, hogy kerestem már vele a kapcsolatot, csak úgy, izééé. Na mert azt gondoltam, hogy benne valóban bízhatok. Kiben, ha nem benne. Hogy legyen valami, ami végre biztos, nem külső, meg minden. Értitek, nem? Nnnna. És kezdett úgy tűnni, hogy nem zárkózik el. Ilyeneket mondott, hogy ő mindig nyitott is volt, csak én nem voltam kiváncsi rá. De ezt se sértődötten mondta, hanem csak úgy tényként közölte. Kedvesen. Na nem túl kedvesen, hanem olyan higgadtan. Nem volt abban semmi szenvedély vagy indulat. Furcsa is volt nekem. Látta, hogy én mennyire bizonytalan vagyok, egyáltalán még abban is, hogy vajon vele beszélek-e vagy mással. Ezt sem bánta. Igazából semmit se bánt. Volt. Illetve van, csak most arról mesélek, hogy hogyan találkoztunk. Irigyeltem a nyugalmát. Én nem olyan családból való vagyok. Hanem ilyen kis zizi, aki folyton pörög valamin, hol vidám, hol szenvedős, de végül is a legrosszabb mind közt a bizonytalanság. Na ezért akartam találkozni vele, segítsen már. Az lenne a dolga, vagy mi. Mongya meg, mit csináljak, mert bár nem ejtettek fejre, de ez az ész dolog valahol véget ér, mint a görbe bot, és utána a semmi. Lila vagy fehér köd. Olyan rövidke ez az élet vazze, elbírok én bármit, csak tuggyam má, hogy merre kell menni. Mert inkább állok egy helyben, de bizonytalanra nem indulok el. Ahhoz rohadtul lusta vagyok. Az energiával csínján kell bánni, ezt már megtanultam. Szóval álltam már eleget egy helyben.

Ezért megszólítottam.

Mondta is, hogy ő mindig beszélt hozzám, úgy vette észre, hogy hallom is, csak így nem vettem komolyan. Jó, kérdeztem erre, tegyük fel, hogy akkor aszondom, hogy benned bízok. Mert csak. De télleg csak azért, hogy végre mozduljunk. Te leszel a biztos pont, hiszek neked. Jó? Aszonta erre, hogy neki tökmindegy. Ehh. Na jó, nekem nem. Próbálkoztam tovább. Tehát, akkor, hiszek neked, mondtam mégegyszer. Erre hallgatott, mert érezte, hogy folytatni akarom. Hiszek neked, mondjuk. Elmosolyodott, hülye ez, gondolta. Legalábbis gondolom, hogy ezt gondolta. Mondjuk. Télleg azt mondjuk. Nem vártam választ. Illetve dehogynem, csak tudtam már, hogy hiába. Az, hogy én hiszek-e neki vagy sem, az nem rajta múlik. Persze, igaza van, az a gáz, hogy mindig igaza van, talán... Én meg itt szerencsétlenkedek előtte. No nem baj, nem egy ítélkezős fajta, az biztos. Na megin: hiszek. Neked. Mondjuk. Legyen így jó, mondjuk nélkül nekem nem megy, oké? Azt csinálsz, amit akarsz, mondta. Hm. Kicsit dühített az együttérzésnek ez a totális hiánya, de hát látni kell: én fordultam hozzá. Többet tud. Nos, honnan fogom tudni, hogy te beszélsz hozzám? Honnan fogom tudni, hogy nem utánozza valaki a hangod és ver át csúnyán? Olyan rémes hangzavar van itt, tudsz te egyértelmű lenni? Vagy ott vagyok, ahol a part szakad? Segítesz, csak éppen nem hallom. He? Aszonta tud. Mármint egyértelmű lenni. De ez is rajtam múlik, ő eddig is egyértelmű volt. És megvonta a vállát. Aztán eszébe jutott valami kis segítség: figyelj, ha mondok valamit, te megcsinálod és nyugalom tölt el, akkor az én voltam, na? Jó, hát ez is valami, de jobb lenne azért előre tudni, érted? Meg azért ez sem olyan tuti, legalábbis most innen kicsit olyan fából vaskarika. Nincs jobb ötletem, válaszolta. Ezzel kezdj valamit, ha fontos neked. Én elvagyok, mint a befőtt. Kösz a segítséget, válaszoltam.

Ráadtam a fejem, untam már a banánt. És volt is némi derengés. Időről időre láttam, hallottam, nanana, látni véltem, hallani véltem, és a francba, utólag mindig beigazolódott, hogy értelme volt annak, amit javasolt. De másfelől meg a gáz az ügybe, hogy mindig olyanokat mond, amit nem könnyű betartani. Olyan, mintha folyton provokálna. Lehet azért, hogy mégiscsak élvezi ő is ezt az egészet, csak úgy tesz, mint ha mindenen kívül lenne. Viccelődik velem, aztán meg jót nevet a... Mit is mondtam? Ehh, szóval igaza szokott lenni. És miért is kerestem meg? Csak! No csak azért, mert mintha egyszer abból indultunk volna el, hogy hiszek neki, nem? (most, félreértés ne essék, éppen magammal beszélgetek, nem vele) Ha folyton változtatom a koordinátarendszer origóját, abból semmi jó nem sülhet ki. Egy nyavalyás kormány is kap legalább 4 évet a bizonyításra és én pár hónapra sem vagyok képes bizalmat szavazni neki? Nyilván magammal cseszek ki és nem vele. Tehát viccel vagy nem viccel, szórakozik vagy nem szórakozik rajtam, futtassuk most ezt a projektet végig. Ha nagyon átver, hát visszahívjuk. Nem egyszerű ez a dolog magammal, szómiszó.

A minap kiborultam egy bizonyos témában, és tekintettel szépen bimbózó kapcsolatunkra, megkértem, hogy ezúttal beszéljen nagyon hangosan és nagyon egyértelműen, mert csökkent értelmű vagyok, és túlságosan elfogult a kérdésben. Szóval nem hallom, ha nem ordít, márpedig nagyon szeretnék ebben végre dűlőre jutni. Némi elnézéssel a tekintetében egy leheletnyit bólintott, amit vehettem akár ígéretnek is. Annak vettem, volt más választásom?

Erre kézen fogott, és odavezetett egy képhez. Megdöbbentem. A képen valami olyasmit láttam, ami nagyon megfogott, mélyen érintett, örömmel és boldogsággal töltött el, de abban a formában nem igazán hasonlított semmihez sem, amit valaha elképzeltem magamnak. Viszont cserébe teljesen irreális volt. Ránéztem. Ezt most komolyan gondolod? Eléggé, mondta. Zavarba jöttem, és ezt látta rajtam. Ekkor valami furcsát érzetem, mintha valami eddig ismeretlen mértékű nyugalom szállna meg, levegőt is elfelejtettem venni. És még azt is éreztem, hogy súlyos vagyok, de nem nehéz, hanem ez a végtelen nyugalom mintha lejjebb vitte volna a súlypontomat és zuhannék bele a földbe. Már a képről is elfelejtkeztem, annyira jó volt. Úristen. Valamire emlékeztetett, de mire is?

Wow, tudom már... na neee, de hát én nem vettem be semmit! Már jó régen nem és akkor se igazán sokszor? Pedig izé, ahhoz hasonlít, no nem ugyanolyan, de valami olyasmi. Hmm, ez így határozottan olcsóbb és környezetkímélőbb megoldás, meg kell hagyni. Rendben. Na jó. De. Tudtam már, mi a következő lépés:

-Jó, de most ez meddig tart?

-Ne kapaszkoggyál már folyton mindenbe bele, hallod? És  a képre mutatott. Mit szólsz hozzá?

-Mit szólnék, mondtam lehajtott fejjel, mindig tudtam, hogy ez van. De figyejjé má, ezt te is tudod, hogy teljesen irreális? Most én mi a francot kezdjek ezzel?

-Hogyhogy mit kezdjél? Hát csináld meg! Mit gondolsz? Amiről van kép, az létezik. Az valóság. Különben honnan lenne a kép?

-Én nem tudom, hogy vannak ezek. Semmit se tudok. Mégis mit csináljak?

-Tudod te.

-Na jó, tudom. Persze, hogy tudom. De kurvára félek. Mi lesz, ha nem sikerül? Nem tudom, hogy elviselem-e?

-Azt is pontosan tudod, hogy ami történik, azt el fogod tudni viselni. Ha bátran megcsinálod, akkor, akárhogyan is alakul, mert a végeredményre tudod garancát nem adhatok, de hogy több leszel utána, az biztos.

-Jeah... jól hangzik, ja persze, de semmivel se félek kevésbé. Rendben, igazad van, tudom, hogy hogy induljak el, de azt, hogy hogyan folytatom, arról fogalmam sincs. Mi lesz aztán?

-Segítek.

-Segítesz. Na jó. Ez most MONDJUK elég meggyőző, de térjünk vissza erre pár nap múlva aludnom kell rá valamennyit, na meg aztán meglátjuk, hogy tényleg segítesz-e. Rendben? CU pár nap múlva...

Két nap múlva.

-Hát nem tudom, de így nem vagyok nagyon biztos a dolgomban, hallod, nincs más ötleted? Teccik meg minden, de i r r e á l i s. Érted? Irreális.

-Nézz rá (gyk. a képre), mit érzel?

-Biztonságot és nyugalmat, mint tegnapelőtt. Húúúú. Nagyon állat! El se hiszem, hogy ennyi?

-Mennyé dolgozni.

Két nap múlva.

-Na megvagy még? He? Na most szójjá be! Még mindig tartod? Elbújtál mi?

-...

-Asztakurva... Na neee, ez jobb, mint eddig. Ezt te csinálod?

De már nem tudtam ránézni, csak azt érzetem, hogy lehajtom a fejem és meghajolok előtte. Elég hangosan ordított, egészen olyan hangosan, hogy még én is meghalljam. De nem azért mert haragudott, csak azért, mert ezt kértem tőle. Aztán megkérdezte:

-Jó így? Hallottad?

-Igen.

-Most már a te felelősséged, hogy ezzel mit kezdesz, tudod, hogy nekem mindegy. Amit kértél, megmutattam, de ennél többet nem tehetek érted. A többi a te dolgod.

-Az istenér', visszajössz azért holnapután?

-El se megyek.