Ami a legjobban megviselt, az az, hogy egy csomó kaját kell kidobni. Egyszerűen nem tudom belőni, hogy mennyit kell főzni. Ez úgy van, hogy ha vendégek jönnek hozzám, akkor megszáll a para, hogy nehogy itten pont nálam pusztuljanak éhen. Ennek örömére aztán rendszerint alaposan túlteljesítem a tervet, és ott állok tömérdek kajával, amivel aztán nem tudok mit kezdeni. Kaját kidobni pedig fáj. Hiába, a hadifogság… a nyomok örökre megmaradnak.

Vannak dolgok, amikkel nagyon ügyetlenül bánok, ha belegondolok, majdnem minden fontos dologgal így van. Először is az idővel, meg a kajával, és a gyerekekkel, aztán megint az idővel, a pasikkal ugye (csak azokkal, akik érdekelnek), és végül, de nem utolsó sorban az idővel.

Jjjjaaaa, aszongya….

Legújabbkori kutatási tapasztalataim alapján azt mondanám, hogy a szerelem, az egy kölcsönös dolog. Kölcsönös élmény, érzet, izééé. Leginkább izéééé.

Kölcsönös.

Mert ha nem az, akkor csak valami helyettesítő vetítés. Lehet persze erre mondani, hogy a szerelem akkor is vetítés, ha éppen kölcsönös, és nehezen is tudnék vitatkozni ezzel érvvel. De akkor már abba is bele lehetne piszkálni, hogy egyáltalán mi is a szerelem, pedig abba nem kéne. Az axióma, maga a valóság.

Tehát azt gondolom, nem, ezt érzem, nem gondolom, hogy Árpival valahol itt akadtunk el. Mert ha így van, hogy a szerelem az kölcsönös, akkor valamelyikünk hazudik. És ahol hazugság van, ott hallgatás is van. Hallgatás, ha a mellébeszélésbe a felek már belefáradtak, és kínjukban eljutottak az őszinteség e magas fokára. Hogy a mellébeszélés már fáraszt.

Tehát hallgatás van. Talán a következő pillanatig, talán tízezer évig.

Azt, hogy ki hazudik, nem tudom. Mélyebben fekvő dolgok ezek, minthogy csokit loptam a közértben és letagadom. A gátlások is ehhez mértek. Szemmagasság fölé érnek. Szóval nem tudom, ki hazudik.

Feltéve, hogy a szerelem kölcsönös dolog. De valamiből ki kell indulni.

Természetesen ez a gondolatmenet semmit nem változtat a tényeken. Jól van így.

Ez az az eszelős szívatás, ami persze semmi ahhoz képest, ha az embert halálra kínozzák, éhen vagy szomjan hal, netán megfagy, de hogy gyűjteményem van már az ilyen történetekből, az tény. Azokból, amik látszólag az én egyoldalú vonzalmaimról szólnak, amikről azán - néha évek múltán (volt olyan, amiről 24 év után) - kiderül, hogy mégsem voltak azok. Mármint hogy egyoldalúak.

A történetekben az egyetlen közös pont én vagyok, tehát az írás nyilván nekem/rólam szól. Meg kell tanulnom olvasni.

Szintén legújabbkori kutatásaim eredményeként próbálok felvenni egy – számomra – új magatartásformát, vagy talán inkább hozzáállásformának nevezném. Kezdő szinten, de elég mély meggyőződéssel próbálom gyakorolni. A visszajelzések nem túl pozitívak különben, tehát ellenállás az van. Azaz a meggyőződés folyamatos próbának van alávetve, és nagyon kezdő szinten zajlik. Arról lenne szó, hogy kiszállni a kerékből, azaz nem rutinból működni, hanem éberen, amihez szükéges, hogy folyamatosan tisztában legyek a pillanatnyi érzéseimmel. Mert mi vezetne más? Ja!!!! Hogy az értelmem??? Ehh, azt csináltuk eddig, láttuk hova vezet, próbálnánk most már mást is.

Jordannak meg kéne magyarázni angolul, lehetne magyarul is, csak akkor falat húzna az arcára, hogy a gáztűzhelyen miért van szűkítő a teafőző alatt. Tilla, make tea. Please, teszem hozzá. Attila erre azt mondja, hogy ez teljesen reménytelen. És különben is, ne aggódj, már itt fő a teád. Ezt már neki. Közben úgy látom Tilla mégiscsak elmagyarázta neki, hogy mire való a szűkítő. Jordan arcán most nincsen fal, tetszik neki a gázgyújtó hangja. Nekik elektromos tűzhelyük van, tehát a gázon van felfedezni való. Tilla szereti ezt a gyereket. Van benne valami, aminek nem könnyű ellenállni. És van benne valami, aminek viszont ellen kell állni. Eléggé hasonlít az anyukájára:)

Nagyon érdekes még ez az angol, ha laza vagyok, akkor van, hogy folyamatos mondatok szakadnak ki belőlem, én is meglepődök, hogy ez nekem ilyen jól sikerült, aztán meg vannak olyan pillanatok, hogy rágörcsölök egy szóra, amit nem tudok, és onnantól totális a blokk, meg se tudok mukkanni. Az értéssel is pont így van, ha nem akarok minden szót érteni, amit Kathy mond, hanem csak lazán ráhangolódok, akkor egész jól megértem, mit akar, de ha minden egyes szóra külön figyelek, akkor biztos hogy már a legelején elvesztem a fonalat. Tehát a kulcs egyértelműen a lazaság, és a hangolódás. És ez persze nemcsak a nyelvre igaz. Különben. Persze. Nyilvánvalóan:).

Atti egyébként azt mondta, hogy meg kéne tanulnom angolul, hogy tudjak beszélgetni a barátnőivel. Mondtam, hogy annyira pont tudok, hogy ezt lefordítsam a Kathynek. Szeretné-e? :P

Tehát ez az éberség, hogy minden pillanatban hitelesen reagálni. Erről beszélt egyszer a Feldmár, és nagyon tetszett, mert olyan jól kifejezte a lényeget, tehát, hogyha valaki elmélyülten, szenvedéllyel magyaráz neked valamit, ami neked is fontos és érdekes, de közben egyre jobban kell pisilned. Nem akarod félbeszakítani, mert lelkes, bántásnak éreznéd, nem akarod félbeszakítani mert te is élvezed a pillanatot, és kapaszkodsz bele, holott a pillanat már régen elillant, hiszen már annyira kell pisilned, hogy úgyse tudsz figyelni semmi másra. Tehát hitelesen nyíltan is megaszakítod azt a fonalat, ami benned megszakadt már magától, azaz kimész pisilni. Aztán utána vagy folytatódik a varázs, vagy nem.

Azért be kell látni, hogy ezt kurva nehéz véghezvinni így folyamatosan, minden életterületen. Pedig megvan a jutalma. Béke és nyugalom. Belül, kívül nem biztos.

Na, szóval az a nagyon érdekes, hogy nincs semmi sikerélményem. Azaz, ez így, ebben a formában nem igaz. Totál hülyének néznek. Ez mélyebb síkon tekintve végül is siker.

Annyira jó, látom magam, ahogy beszélek, mondom az okosságaimat, csámcsogva eszegetek közben valamit és teát vagy tejeskávét szürcsölgetek. És nagyon bután nézek. Állati nőies:P 

Tehát még azt is további sikerélménynek könyvelhetem el, hogy egyre jobban idegesítem, vagy akasztom ki az embereket magam körül. Ez sem baj. Csak kicsit olyan elszigetelítő. Pedig pont azt hittem, kifelé megyek, de most mintha megint vissza.

Kint aludtam a konyhában, míg ezek itt randalíroztak. Az újnan átrendezett konyhában, a kicsit keskeny kanapén. Féltem tőle, még nem nagyon volt példa rá, hogy valakinek odaadjam az ágyam, de hát a szent családdal csak nem akartam egy szobában aludni. Különben is csak négy éjszakáról volt szó.

Tehát féltem tőle, hogy majd milyen áldozatként fogom én ezt megélni, de nem volt más ésszerű megoldás. Legnagyobb meglepetésemre aztán kifejezetten élveztem és nagyon jókat aludtam. Kivéve tegnap éjjel, de annak más oka volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy néha csak úgy is kint lehetne aludni. Ami egyébként a legizgalmasabb volt benne, hogy kábé 5 méterrel közelebb helyezkedhettem így el a reggeli kávémhoz, azaz a seggemet éppen csak felemeltem és már tudtam is kávét főzni. Ez számított. És ez nem vicc. Más tudatállapotban feküdtem így le, lényegesen megnőtt a biztonságérzetem.

Ühüm. De azért ma már a saját ágyikómban alszok inkább:)

Most. Mingyárt.