Hanyagság csodálatos élete

na.... száz éve nem írtam

Ma, amikor arra gondoltam, hogy talán "ezt" megírhatnám, sőt, hogy erről rendszeresen lehetne, na erre nagyon izgatott lettem, annyira, hogy jógán relaxálás helyett "blogot írtam". Aminek persze semmi értelme, legfeljebb annyi, hogy nem relaxáltam, kár volt érte.

A téma... ma két dolgon eléggé felbasztam magam. Nem látszott, nem is nagyon hallatszott ki belőlem, de a düh az feszített rendesen. Arra gondoltam, hogy ha ilyen van, márpedig akad, itten elgondolkodok rajta hangosan. 

Reggel a metrón... bal oldalt állt bent egy, de nem szállított utasokat, be is volt csukva, így vártuk a másikat, jött is. Reggeli csúcs, 3 percenként is megtelik a szerelvény. Ez most a kedvencebbik oldali, mert én csak egy megállót megyek, és azt szeretem, mikor a túlsó oldali ajtónál, ahol egy megálló múlva leszállok, be tudom fészkelni magam. Majdnem így történt,  de mire felszálltam már foglaltak voltak a szemközti ajtóterek. No mindegy, bár igen fontos nekem a kényelem, de végül is tényleg csak egy megállóról van szó. Ahogy közeledek a sztorihoz, megy fel bennem a pumpa, ez egészen döbbenetes. Szóval jönnek az emberek, csak jönnek, már alig van szabad ülőhely, mikor kiszúrok egy csajt szemközt, lehet vagy 20, mellette lévő ülésen a táskája és az ölebe, akit gyengéden simogat. Már spannolom magam, hogy mindjárt nem lesz ülőhely, mit képzel ez a picsa, simán az ölébe vehetné a Tamaránál is kisebb ványadt kutyáját meg a táskáját, ami szintén nem indokolta a külön széket, de ez láthatóan nem tervezi magát összehúzni. Lassan nem tudok már másra figyelni, csakis rá, ugyanis a metró tele, ez meg, mint egy úrinő, mint akinek ez jár, terpeszkedik két széken. Legfeljebb arra tudom elvonni a tekintetem néha, hogy csekkoljam, a többiek ugyan hogy viszonyulnak a képhez. A reakciók nem egyértelműek, de egy biztos, más is nézi. Agyam már elég rendesen elborul, mikor hirtelen azt látom, hogy a mellette ülő nő felugrik és átadja a helyét egy botos néninek. A csaj szeme megrebben... (könyörgöm, érezd már magad szarul legalább) szóval nem tudom, de szerintem megrebbent. És ennyi. Simogat tovább keresztbe tett lábbal, mint aki a szalonban ülve várja, hogy a személyzet felszolgálja neki a villásreggelit. Két széken. Nos, a jelzőim eközben viszont nem voltak szalonképesek. Mivel úgy ítéltem meg, hogy a helyzetből és a személyiségemből adódóan ezeket a jelzőket úgysem fogom kimondani, elkezdtem gondolkozni rajta, hogy mi a bánatos faszért verte ez nálam ennyire ki a biztosítékot?

Tűnődtem... asszem a legjobban az zavart, hogy nem érzi magát rosszul tőle. Hogy ezt irigylem, hogy pont leszarja, hogy mit gondolunk róla. Őneki így jó, kényelmes, jól van és a többiek gondolhatnak, amit akarnak, ha bosszantja őket, akár fel is robbanhatnak (én). Igen, ez nekem nehezen megy :S Vehetnék én akármilyen kutyát, mellé a táskát, és rakhatnám a szomszéd ülésre, mégse lenne ugyanaz. Mert közben kurva szarul érezném magam, hogy emiatt utálnak. Nem szeretem ha utálnak. Azt sem szeretem, ha dühösek rám. Nincs mese pedig, gyakorolni kell :)

Aztán jött az elég unalmas nap...

és a blogozás ötlete akkor merült fel nyomatékosan, mikor sikerült eznap másodszor is kijönni tisztességgel a sodromból. 

Állok a pirosnál a Moszkván, beszélek közben apámmal telefonon. Zsongás. Aha és különben mi van veled? Azt már nem is tudom erre mit mondott magáról (!), de rögtön hozzátette, hogy és az Angyalka Amszterdamban van. Kínos hallgatás, ha jót nem tudok legalább kussoljak, már ameddig megy. És ez azért nagy dolog, mert hát annyira fél a repüléstől. (Ki a faszt érdekel?) Itt kezdett kiakadni a figyelmem, az önuralmam egyre korlátosabban működött, ezért "csak" annyit mondtam neki vissza, hogy nahát, úgy beszélsz róla, mintha együtt élnétek. Nincs ebben semmi, nem? Na hát azért nem folytatta a részletekkel. Mire átértem a zebrán, meg a másikon is, jött az én hétvégém... hát az Atti anyuval meg a gyerekekkel elmentek teniszezni, én meg otthon maradtam füvet nyírni. Kicsit mártírosra jött ki, elismerem. Erre aszonnya, hogy hát akkor lehet, hogy te jártál jól. Jaj ezt ne... és bár pontosan tudtam, hogy a megjegyzés mit takar, visszakérdeztem, hogy de miért is? Kérdés, hogy fel akartam-e baszni magam rajta, vagy adni akartam neki még esélyt, hogy hátha mégse. De ez kamu, mert nem volt kérdés. Tudtam, hogy de, igen, pont azt jelenti. És akkor már a hangjából hallottam is a visszafojtott indulatot. Mert DIVAT! Mert a tenisz a sznob újgazdagok sportja. Nem kell káromkodnia, a hangsúly sokkal rosszabb. A testvéremről, az anyámról és a két gyerekemről beszélt éppen, akik szeretnek teniszezni. Egyszerűen csak. Mert kurvára megmozgat és annyira nehéz jól csinálni, hogy ha kicsit is sikerül, az embernek óriási sikerélményt ad. Márpedig ők ügyesek. Én kevésbé, ezért nyírtam füvet. Abban jó vagyok. Apu beszűkült a sémájába, tehát nyilván nem róluk beszélt. De én erre csak hápogtam. Még szalonképtelen jelzők se jutottak eszembe. Nem tudom, hogy a dühöm hallatszott-e a túloldalon. Benyomtam a számot a kaputelefonon. A hallgatásban, az elhallgatásban valszeg az írás lehetőségének a felcsillanása segített. 

Apám. Tehát hasonlítunk. Miről is volt szó? Nem véletlen volt ez mártíros, mert pont az volt. Nekem meg kell csinálni, nekem fenn kell tartani, és én nem teniszezgethetek és szórakozhatok csak úgy, a füvet valakinek le kell nyírni. A diót össze kell szedni. A ruhát ki kell mosni, be kell vásárolni, amit vettem, meg kell főzni és ami megrohadt, ki kell dobni. És közben fáj a derekam. Apu meg kiássa, megmetszi, felépíti, termeszti, a méheket meg szereti... nyaralás helyett idegen nők házát építi...építse bassza meg (na de asse)... irigykedek, hogy neki van hozzá képe? Jaaa, én miért nem bírom, nincs hozzá gyomrom? Hiszen jó ez így nekik. Meg kéne próbálni hagyni az életet egy kicsit hadd kényeztessen. De most télleg, miért ne? Mire irigykedek? Miért kell magam túlvállalni, biztos szükséges ez, csak mert ezt láttam otthon?

Na de tényleg. Hogy tudom megkülönböztetni a szívből jövő vágyaimat a kényszereimtől? Biztos akarok én házat építeni (még ha magamnak is)?

Most válaszolok, hátha... de ez csak egy tipp... ha észre vehető, mondjuk, kényszer az, amikor mártírnak érzem magam, szívem vágya az, amikor az élet császárának érzem magam.

Mostanában állok a buszon, mert isiászom van és ülni kurvára fáj. Valamint autóval sem járok szívesen ez okból kifolyólag. Fél órát jön a busz az Őrsig, úgyhogy intenzíven visszaszoktam az olvasásra, és most, hogy már az ülőhelytől sem függ az örömöm, a buszozás csaknem felhőtlen mulatság. Relaxáció. Persze a derekam miatt még álló helyzetben is folyton helyezkedek, ma nagy dilemmám volt útközben, hogy a folyamatos fájdalom miatt vagyok ideges (ami, lássuk be, indokolt is lenne), vagy a könyv, amit olvasok, idegesít. Mégis gyanús, hogy a könyv, tovább fészkelődök. Megnézem, ki fordította? Nem személyeskedek, ismert név, nem, mintha nekem jelentene valamit, csak már hallottam… akkor most én vagyok a hülye, vagy direkt van úgy írva, hogy ne legyen világos ki kicsoda, és hogy mit ki mond? Ezek a francia nevek, baszki, csak akkor tudom megkülönböztetni őket, ha különböző betűvel kezdődnek, de ebbe pl. most van két név is, ami D-vel kezdődik, és ****ios-val meg hasonlókkal folytatódik, tuti direkt csinálják. Szóval halál idegesítő a könyv (ez tényleg ritkán fordul elő velem), és azon tűnődök olvasás közben, hogy kitartsak-e még, vagy adjam föl? Körülnézek a buszon magam körül, sok …. ööö… szóval sok, első látásra nem vonzó pasi áll körül, valamennyi a komfortosnak nevezhető határon belül… inkább olvasok, döntöm el.

Lassan beérünk az Őrsre, szamárfül behajt, ez sokaknak barbárság, tudom, de pont leszarom. Megvárom, míg a tömeg lenyomul és akkor hirtelen „ismerős arcot látok” (hogy HS7 szavaival éljek)… csak bámulok és döbbenek. Az arcot talán 15 éve láttam utoljára és azóta sokat változott, lényegesen ráncosabb lett és szőrösebb, jól meg kellett néznem, hogy tényleg ő-e az? Ö volt. Egy igazi epizódszereplő az életemben, akivel kétszer volt dolgom, egyszer egy hivatalban engedélykérés ügyben, másszor meg ugyanebben a hivatalban, ahol munkát kerestem. Némi nyomot nyilván mégis azért hagyott bennem, mert különben a stílusa az esetem: szép flegma köcsög. De ez még mindig nem adna okot a döbbenetre, az más miatt van. Ez az ember ma reggel, korábban, képtelen vagyok visszaemlékezni miről, de eszembe jutott és pár futó emlék alig tudatosulva átlebegett rajtam. Hogy milyen fura volt, elsőre, mint hivatalnok, nem volt akadékoskodó, de nagyon utálatos és mogorva, furán illett ahhoz a szép, fiatal, szabályos archoz, aztán megszoktam, hogy ilyen, és mikor később ugyanott megkerestem, hogy volna-e munka a hivatalban számomra, megint meglepett, mert nagyon készségesen és őszintén elmondta, hogy most nincs, de nem is ajánlja nekem, mert itt nem lehet sehova se előre jutni szakmailag, ez csak az olyan mélységesen lusta és kényelmes embernek való, mint amilyen ő. Szóval ezek az emlékek suhantak rajtam át ma reggel, éppen csak tudtaküszöb fölött, tán míg vártam a buszt vagy mikor megláttam az önkormányzat épületét, vagy miközben viaskodtam a könyvemmel, magam sem tudom. És erre meglátom. Cirka 15 év után.

Igazat megvallva összezavarodtam, és az egész élmény kezdett cseppfolyóssá válni és gomolyogni, ahogy el kezdtem gondolkozni rajta… Ha én megéreztem előre, hogy látni fogom és azért jutott eszembe… ha "ezek a dolgok" itt gomolyagnak körülöttem és mikor éppen nem agyalok, felfogok belőle valamit, hogy a gondolataim vajon mik is tulajdonképpen? Biztos, hogy az enyémek, vagy lehet, hogy felfogott, érzékelt valóság, vagy én teremtettem magam elé oda azzal, hogy eszembe jutott? Hogy van ez? Hol lehet a határa a „nekem” és ami „körülvesz”? Nos, ezt monnyuk nem tudom, de hogy ez az élmény ezt a határt elég elmosódottá tette, az biztos. És csak néztem. Rendkívül bambán. Igazából úgy, ahogy mindig is szoktam.

Megvilágosodtam. Megint. De erről nagyon nehéz beszélni, mert mindjárt el is homályosul :S No mindegy, megpróbálom, lesz, ami lesz. A fél éjszakát ébren töltöttem, mert fájt az isiászom. Keresztcsontból kiindulva végig a jobb lábamban, ugyan nem elviselhetetlen erősségű fájdalommal, hanem ami nehéz benne, az az, hogy szüntelen. Nincs benne pihenés, folyton visszatartom a lélegzetem, és izgek-mozgok, hátha találok egy olyan pozitúrát, amiben elmúlik, de nincs ilyen. Tehát visszatartott lélegzettel feszülök, hogy elkerüljem a fájdalmat valahogy, és ebbe nagyon elfáradok. Néha annyira, hogy már gondolkodni sem bírok. Nos, ez az előnye. Na szóval, hajnalra a fájdalomcsillapító és a kimerültség hatására végre félálomba merültem és akkor az elmúlt napok értelme összeállt. 

Valahogy nem tűnt fel, nem figyeltek fel rá kellőképpen, mikor az az ember azt mondta, aki különben addig hisztizett és dühöngött, hogy "nem akartam, ezen az áron nem akartam megszületni". Engem ez éppen meg nem rendített, de azt megsejtettem, hogy ez itt a lényeg. És eszembe jutott az, hogy én sem akartam megszületni, és az is, hogy anyám milyen pici volt hozzám képest, és a császárral történő megszületésem után konstatálták, hogy szerencse, ez bizony a tisztességes útvonalon nem fért volna ki. Lehet, hogy én is ezért nem akartam megszületni? Aztán eszembe jutott egy másik ember arca, akinek pár napja azt mondtam VÉGRE, hogy "NEM". Láttam a megdöbbentést rajta, és éreztem a fájdalmat, amit okoztam neki, és ettől majdnem meginogtam, de éreztem, hogy a belsőm szépen megnyugszik. Ebből megértettem, hogy ezt nem ellene, hanem magamért tettem. Nem ment másképp. A magam helyét ott és akkor csak ezen az áron biztosíthattam, hogy őt megbántom. Ha nem teszem, nem vagyok a helyemen, csak vegetálok tovább. Aztán a tegnapelőtti beszélgetés fő témája is az a dilemma volt, amit 2-2 arányában képviseltünk, hogy melyik a jobb? Ha kimondom a bennem történő dogokat, akár azon az áron, hogy másokat megsértek, és otthagynak, vagy ha ragaszkodom ahhoz, hogy a környezetemben lévőknek biztonságos közeget teremtsek, akár minden áron? Így megfogalmazva "világosnak látszik" (nekem), hogy ez két vége egy skálának, ahol valahol középen kellene lavírozni.

Szóval a múlt hetem erről a témáról szólt, de nem kizárt, hogy az egész életem. :) De most kegyelmi állapotba kerülve kicsit belepillanthattam ennek a mintának a működésébe, az analógiákba, amikben megnyilvánul ez az életemben, a legkülönfélébb szinteken és helyzetekben. Hogy hányszor szorítottam az érzéseimet háttérbe, hallgattattam el, csak hogy ne lássak kínt a másik arcán. Aztán az érzések elhallgattak, mert nem figyeltem rájuk. Illetve nem igaz. Ha jobban belegondolok, nem hallgattak el, felerősödtek. Szenvedtem, áldozat voltam, és aki hajlandó volt megalázni, annak megadtam magam.

Hogy minél inkább elutasítom azt, hogy mást bántsak, annál jobban fogom magamat sújtani. És ebben a társadalmunk messzemenően támogat. Az öndestrukció bocsánatosabb bűn, mint az agresszió, még ha önvédelmi is az.

Úristen, megértettem, értelmetlen haragudni a másikra ezért, mert adott esetben megaláz, csak a dolgát végzi el, amire felkértem, hogy hívja már fel a figyelmem arra, hogy magamért nekem kell kiállnom. Hogy a magam helyét elfoglalhatom és ez van, hogy más kárára történik. És ez a sors. A születés és pusztulás. És hogy ahhoz alázat kell, hogy ne akarjak sorsot játszani, hogy elfogadjam azt is, ha a születésem valaminek, valakinek a pusztulását is hozhatja, hogy ez a rend. És az is lehet, hogy ha biztonságosan elfoglalom a helyem, akkor már nem lesz szükség többet verekedni érte. Ha eljutok oda, hogy jogom van hozzá és biztonságosan és barátságosan állok benne, akkor nem kell több vér. Persze kézenfekvő volt, hogy feljött ebben a vonatkozásban a vegán - vega - húsevő dilemma, hiszen párszor  már megkérdeztem, hogy hogy is van ez? Mi a "jó"? Ebben a megvilágításban most azt válaszolnám magamnak, hogy ahol én tartok, az húsevő szint, ahogy kezdem kiverekedni a helyem.

"A" aszonta, hogy ha menne, azért menne, nehogy visszahúzzuk, mert csak most kezdett verekedni, ha leállítjuk, fél tőle, hogy visszaesik. Még nem elég magabiztos ebben. Jól érzi. Tök igaza van. És az is lehet, nagyon is, hogy akik már elmentek, azok is magukat védték, talán csak kicsit máshogy. Sőt, biztos, lehet, hogy az "ottani" verekedéshez még gyengének érezték magukat. Hm. És "J" álláspontja itt kerülhet előtérbe... vagy inkább azt mondanám, akik elmentek, ők is harcoltak a helyükért, de valahogy mégsem hittek benne egészen, hogy az jár nekik, és aztán feladták. Elmentek inkább. Talán ez a tűnődés érdekes lehet azoknak, akiknek szól. Rendben van, ha más nem érti.

Mire elég erősek leszünk, nem kell már verekedni. És élhetünk akár gyökéren és pránán:) De megerősödni idő, a megvilágosodás pedig csak  egy áldott pillanat, amikor egy percre összeállnak a mozaikok, hiszen ami itt elhangzott, nem volt új részleteiben, csak most összeállt egy képpé, és ennek az összeállásnak van valami fényessége, valami nagy ereje, amitől én jobban megértem, hogy aztán megint szétessen, összezavarodjon és újrarendeződjön. Leírtam, hogy ne felejtsem, és ha elbutulok éppen, mint Algernon, visszaolvashassam, még ha nem is értem, de emlékeztessen erre a kegyelemre. Csak hogy bízzak benne, hogy eljön még :)

Fene egye meg, hogy ezekhez a pillanatokhoz nekem valaminek mindig kurvára fájni kell. Mert ez a tapasztalat. Ahogy visszagondolok, ezek a felismerések jellemzően mindig ilyen erős testi fájdalmakhoz kötődve történtek meg. Vagy lelkiekhez. Talán, ha jobban FIGYELNÉK, mikor éppen nem fáj semmi, nem kényszeríteném magam rá, hogy fájjak. Gyanús. Lehet.

Hm, érdekes, valami kimaradt. Bazmeg. Pedig ott dübörgött bennem hajnalban félálomban: aki nem öl, ha szükséges, az nem életképes. Csak ennyi. Így van? Lehet. Mi a "jó"? öööö... hm. Nincs jó. Talán, csak egyszerűen nem életképes. Ez baj? Nem baj, csak nem életképes! most így nagyon felindultam, és remegek, mint az állításban, mikor benne álltam, ugyanúgy. Tehát erről van szó. Ez a lényeg. Aki nem képes ölni, az nem életképes. Úristen mennyit szövegeltem, mire ide eljutottam.

Én élni akarok!

Télleg dolgoznom kell, csak egy pillanatkép:

Állunk Zsozsóval a busz hátuljában, vasárnap este, teljesen bizonytalan kimenetelű kínai étterem vagy pizzázó keresés céljából, bizonytalan kimenetelű, mivel - ahogy Zsozsó többször kihangsúlyozza - "vidéken" lakunk, vagyis hát a város peremén, és ilyen helyen vasárnap este 9 óra után már nem esznek az emberek. Miért? kérdem. Hát, mert itt csupa nyugdíjas lakik... Aha, tűnődök el, és nekik már nem egészséges ilyenkor, mondjuk, hogy értem. Zsozsó neheztel rám, hogy, kihasználva az éhségét, bevontam egy ilyen bizonytalan kimenetelű kirándulásba, busszal és nem autóval, nem érti, mi üthetett belém. Mondom, 20 éve vezetek, és most marhára nincs kedvem... Nagyon bután néz rám. Nem ezt szokta meg tőlem. Telihold van, az a fajta telihold, mikor alacsonyan, alig a föld fölött hatalmas sárga tányérnak néz ki. De hiába, bosszúból még azt se hajlandó megnézni. Én meg közben vigyorgok, mint a vadalma, és fürkészem a bizalmatlan tekintetét, hogy neki ugyan még mi baja lehet. Meg is kérdem. Azt mondja erre, hogy hát az, hogy te olyan boldog vagy... mitől vagy már olyan boldog, kérdez vissza kicsit zavartan. Hát, mondom, csak úgy, és téged ez zavar? Hát nem, válaszolja, nem egész két centit elmélyedve magában, nem, inkább az, hogy én nem. Deeee, nem is az a baj, csak hogy fáradt vagyok...

Tegnap voltam Pálferin, és belém szorult néhány gondolat..

A téma az volt, hogy miért lehet érdekesebb, izgalmasabb a zuhanó repülőben ülő ember gondolata, mint azé, aki nem zuhan? Valamint még az, kísérletekkel dokumentálva, hogy a nehezebb helyzetben lévők és a jó helyzetben lévők boldogságérzete, jól levése között nincs különbség. Továbbá, ami a kedvencem, hogy azok szarabbul érzik magukat, akiknek nagyobb a szabadságfokuk, azaz konkrétan bővelkednek döntéshelyzetekben, szemeben azokkal, akiknek szűkebben ki van mérve a lehetséges mozgástér.

Beszélünk össze-vissza, de meggyőződésem, hogy a halál kulcskérdés. Az nem volt számomra új gondolat, hogy a halál közelsége megvilágosít(hat)ja az elmét és kiszűrőd(het)nek az ember számára a valóban fontos dolgok. Az, hogy a kultúránk tabuként, eltussolandó balesetként kezeli, valamint, amikor mégis szembekerül vele, akkor elviselhetetlenné dramatizálja a halált... hát szóval ez rohadtul megnehezíti az életünket. Félelmet szül, elfojt és akkumulál.

Mindez elég ismerős tény... de ami érdekes még, hogy ez nemcsak ennyi. Ha tágabban használjuk a fogalmat, elmúlásra, elengedésre, pusztulásra is értvén, akkor felfedezhető, hogy annak a negatív hatása, hogy a pusztulást, az elmúlást, a bomlást nem bírjuk a maga természetes helyén kezelni, az anyagi világban szintén súlyos nyomokat hagy eltakaríthatatlan szemétkupacok formájában. Hogy ott ugyanaz az elv érvényesül, mint a lélekben, hogy nem veszünk róla tudomást, és ezzel a szemlélettel alakítjuk a gazdaságunkat, ami a szeméttermelésre épül. Hogy nem úgy tervezzük a dolgainkat, hogy az felépül, aztán leépül, hanem... és a sittet söpörjük a szőnyeg alá.  De ha visszafordítjuk a tükröt, vissza az anyagról a lelkünkre, akkor mondhatjuk azt is, hogy az eltévesztett gondolkodásnak lelki szeméthalom lesz az eredménye. Ami van. :-/

Hogy ez az analógia milyen gyönyörű! Már amennyiben tudunk gyönyörködni a disznóólban... Engem asszem igazán ez életet még, és ez adja az életörömömet, hogy valamennyire tudok. Kicsit szomorú a mosoly, de... hiszek az öröklétben, nem meghatározott formában, de a lét végtelenségében hiszek. Ezt választottam. És ha még így is van, akkor meg fogjuk oldani, mert lesz időnk rá, és eltakarítjuk a szemétdombot...  amíg meg nem, addig kukorékolunk rajta még egy kicsit:) Közben persze néhányszor meghalunk meg újjászületünk, és játszunk:) Játszunk papás-mamást, háborúsat, orvososat, tanítónénist, rossz gyerekest, woooooo.

Malacok:)) Sok puta kismalac:))

És Jeeeeeeeeeeeee......

Nem érte meg, én azt mondom... De nem volt választásom.

Az úgy volt, hogy beálltam a sorba a pénztárhoz a Tescoban. Kocsival, nem kosárral, előttem már pakolt a csaj ki a kosarából. Eszembe jutott a zsebkendő, hogy kéne. Pont a mögöttem lévő sorban volt, csak hát a túlsó felén. Némi bizonytalankodás után végül is nekiindultam, hogy szerzek, a kocsit pedig otthagytam foglalni a sort, szépen, ahogy kell. Télleg hamar visszaértem, erre látom ám, hogy már egy másik tyúk is pakol előttem, a kocsim pedig szépen hátra van tolva. Mondom neki, hogy itt bizony én következtem, nem ő. Pakol tovább, és mondja nekem, hogy itt volt egy kocsi magára hagyva, ő erről nem tehet (nem is, hiszen az enyimé volt), az áll a sorban, aki ott van. Szépen fokozatosan kezdte elönteni a düh a mellkasomat, még annyit hozzá tudtam tenni, hogy ez furcsa egy szemlélet, és hogy bizonyára nagyon sietett, de aztán már nem nagyon bírtam beszélni. Remegett a kezem, a mellkasom pedig meg volt telve valami fortyogó indulattal. Hagytam. Na mert ha nem hagytam volna, akkor is így lett volna. A tüdőm fel akart robbanni, én pedig igyekeztem nem korlátozni magam abban, hogy hova és kire nézek. Megnéztem magamnak az ellenséget. Festett szőke dagadt picsa volt, barna szemmel. Lényegesen jobban néztem ki. Legalább. Arra gondoltam.. hogy ez szar. Nem gondoltam, éreztem, hogy ez szar. Mármint nem az, hogy jobban nézek ki, hanem az az elborító indulat, amit közben érzek. Remeg a kezem, elönt a düh... fáj a mellkasom és korlátozott a mozgásom. Ezért a lófasztért? Mélyeket lélegeztem, de végül is hagytam, hogy fussa a dolog ki magát. És bár dühös voltam, de így bosszún azért mégsem fantáziáltam. Olyan tehetetlen düh volt... nem is tudom, talán az zavart legjobban, hogy csak így lerázott magáról, mint kutya a vizet, szóval a pofátlansága. Én azt gondolom, hogy a sor az egy olyan eccerű szerkezet, nincs rajta mit vitázni. Na mindegy, legalább szó nélkül nem hagytam. Csak álldigáltam. Na mert az idő ment (a morci tyúk közben persze nem nézett rám), fizetett volna, de nem olvasta a kártyáját a gép. Elutasította. Még ilyet. Pedig dombornyomású Erste volt. Háromszor próbálták, de semmi... odahívtak fűt-fát, pénztáros szakértőket, biztonsági őröket, na meg mondták neki, hogy talán ha a bankot felhívná... Felhívta. Kezdtem, a mellkasomban feszítő indulatok ellenére élvezni a helyzetet. A bankból azt mondták neki, hogy bizony-bizony, a Tesco terminálban van a hiba, nem náluk. Na erre csudára kihúztam magam. Kidüllesztettem az ominózus feszülő mellkasomat a környező pasik örömére, hogy ha már megfájdult, legalább valami eredménye is lett a dolognak, és békésen vártam a soromra. Kezdem sejteni, hogy ezután az fog törpénni, hogy mégis előbb távozok, mint a "barátném". Innen már nekem mindegy volt, hogy mennyit kell még várni, a lényeg a lényeg maradt. Én megyek el innen előbb. A tyúk meg jó szarul érzete magát. Szólt a is pénztárosnak, hogy nem lehet-e félretenni őt, hadd menjen a sor. Értettem én. De nem sajnáltam. Magamat sajnáltam, hogy fáj a tüdőm. Én odaadtam volna az elsőbbségemet azért, ha ezzel ezt a fájdalmas indulatot kiválthattam volna. Ez nem jó. Úgy szeretném szépen lassan megérni már, hogy ilyen piszlicsáré piti dolgokon de basszam már szét az idegeimet, a szívemet. Hogy találjam már meg azt az utat, és haladjak is rajta, ahol ezek már csak súlyuknak megfelelő mértékben hatnak rám. Hogy már csak csodálkozzak az ilyenen.

Na de... szóval... izééé, az a terminál azér az kóser volt...:) Az elégtétel kéjes örömével kacsáztam ki a Tescóból, legalább 20 centivel magasabban, mint ahogy korábban bementem.

Tegnap egy könyvben arról olvastam, amit a múlt pénteken átéltem. Pontosan azt, hogy levegőnek néztél, semmibe vettél. Én kérdeztem valamit és te nem méltattál válaszra. A könyvben azt írták, majd szó szerint, hogy válaszoljunk, ha kérdeznek. Mert annál kevés elviselhetetlenebb dolog van, mint amikor semmibe vesznek. A lélek ezt nem viseli el.

Hogy ez így ismét felmerült, újra átpörgettem magamban az eseményeket. Kérdeztem, te nem válaszoltál. Fél nappal később felróttam, hogy miért nem, akkor te azt írtad, hogy nincs időd, de a kérdésre nem válaszoltál. Három nappal később te hoztad fel a dolgot, hogy miket is írok én neked, de addigra levontam a következtetéseket és mondtam, hogy hagyjuk, úgyis elég egyértelmű a válasz. Te magyarázkodtál, hogy nem megy az sms, bütykösek az ujjaid. Néhány nap múlva megint szóba került a dolog, és te aszontad, nincs szó arról, hogy te semmibe vennél engem, ne törődnél velem. Csak hát, időőő, meg ilyesmik. De nem válaszoltál. Majd kis idő múlva erőt vettem magamon és felhívtalak, hogy végül is a válasz még mindig nem hangzott el. Mondtam, hogy kérdést azért teszek fel, mert tudni szeretném a választ. Megint magyarázkodtál, hogy de hát én azt mondtam, hogy hagyjuk, nem érdekes, és hogy ebből te azt vontad le, hogy nem baj, az én célom nem volt más, mint hogy megalázottnak érezzem magam, és ezt elértem, tehát elintézettnek tekintetted az ügyet. Aztán, ezek után nagy nehezen mégis válaszoltál. Viszonylag korrektül.

Visszaemlékszem, mikor mondtad nekem, hogy „arról nincs szó”… minden alkalommal, amikor ezt mondtad, utóbb mindig kiderült, hogy pont arról volt szó.

Nettó vérszívás, de egy szavam nem lehet, én tartottam oda a nyakam. Ami téged persze nem ment fel. De most már fáradt vagyok. Elég volt. Amit kaptál, váljék egészségedre. Már nem is sajnálom. Vigyed. Csak menj.

Mmmmm, ezt a hangot nem is lehet leírni, jah, ez nyögés. Szomorú vagyok. Halk nyögdöséseket hallatok csak. Kórházban van az autóm, és minden bizonnyal nagy baja van. Érzelmi kötődés van köztünk, az én részemről legalábbis. Voltak rá jelek különben, hogy ez nem egyoldalú. Szeretem. Nehéz nap volt a tegnapi.

Már reggel elég zizi voltam, de éltetett a tudat, hogy este megyek le Almádiba kertipartira, és de jó lesz. Már vártam, új emberek, Balaton, gyönyörű idő, minden ahogy kell. De zizziziziziii, dolgoztam, mint kisangyal, hogy ne hagyjak magam után elintézetlen ügyeket. És ziziziziii. Korán vége volt a munkaidőmnek, hazajöttem összekészülni, de itthon is zizizii. Nem tudtam mire vélni. Betudtam a dolgot a Holdnak, aki éppen együttállt az Uránusszal a 8. házamban, hogy hát jól van, lehetek éppen zizi. Tettem vettem itthon, csak nem akartam indulni, Rudi is többször rám kérdezett, hogy mikor megyek már, biztosítottam, hogy rövidesen. Ahogy így tehetetlenül tébláboltam, próbáltam okot és magyarázatot keresni a bennem lévő feszültségre, még hangosan meg is kérdeztem magamtól, hogy vajon biztos, hogy most el kell menjek, nem kéne inkább itthon maradnom és tanulgatnom magamban? De szerettem volna menni, úgy gondoltam, jó az lesz nekem.

Nagy nehezen összekészültem, bepakoltam apám mézét, nagypapám borát, Rudit elláttam mindenféle biztonságra vonatkozó instrukcióval és elindultam. Út közben hallottam a rádióban, hogy az M7-es felvezetőjén van valami baleset, úgyhogy elkezdtem keringőzni a városban, kisebb eltévedésekkel rá is találtam az egérútra, ami azért gáz, mert laktam a 11. kerületben, nem lehet azt mondani, hogy ne ismerném. Na aztán végre rátaláltam az autópályára, szépen lehetett menni, sokan voltak, de haladtunk szépen. Nem túl sokáig.

A belső sávban téptem éppen, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem, mintha valami rongyot rángatna ütemesen a szél, balról, hátulról. Ez defekt, jártam már így, kilométereket menetem akkor felnin, mert ezt akkor még nem ismertem és más jele nem nagyon volt. Lehúzódtam. Hát az, bal hátsó defekt. Minő szerencse, hogy nem első, már lehet, hogy nem élnék. Sőt, valószínű. Ehh. Késő lesz, mire leérek. Neon színű mellény föl, vészvillogó be, álljunk neki. A bal hátsó az ugye az autópálya felőli oldal, pálya fullon kamionokkal, buszokkal, húztak el mellettem, mint állat. Én szoknyában, napszemcsiben, és ügyesen. Lányos zavaromban az első csavart befele kezdtem tekerni, ráálltam a kerékkulcsara, aztán mikor nem akart az istennek se lazulni és észrevettem, hogy rossz irányban próbálkozom, gyorsan leugrottam róla, és szégyenemben körülnéztem, hogy láthatták-e az elszáguldó autók, hogy milyen béna vagyok. Láthatták persze, de éppen leszarták. Ettől kicsit magamhoz tértem, és összeszedettebben folytattam a kerékcserés algoritmust. Lenn a földön lelazítani, simán ment, áldottam a gumisomat, hogy nem tépte meg a csavarokat. Aztán az emelő tekerő karját fordítva dugtam be a lyukba, és sokáig nem értettem, hogy miért olyan nehéz tekerni, hogy a fenébe van ez. Majd megfordítottam. Na ennél a pontnál tovább ingott az önbizalmam, és az ügyességembe vetett hitem, holott csak arról volt szó, hogy még mindig nem voltam igazán lehiggadva, zavart elmével pedig elég nehéz átlátni még az ismerős helyzetet is. Mindennnek ellenére kábé negyed óra alatt le bírtam cserélni a kereket.

Közben időnként felsandítottam a mellettem elszáguldó autókra, de hiába... kicsit frusztrált, hogy egy nyomorult sem állt meg az egész idő alatt, míg a kereket cseréltem, hiába napszemcsi, hiába szoknya. Be kellett látnom, hogy a helyzetem ellenére sem tudtam kinézni elég szerencsétlennek. Egyszerűen nem voltam az. Nem éreztem magam annak. És ez látszhatott. Némi elégtételt okozott, hogy legalább a kezem elég mocskos lett és tanúskodott helytállásomról, amit éppen ott senki sem értékelt. Pedig milyen jó az. Hm. Pedig, ha belegondolok, nem is olyan jó, hiszen én magamban tudom közben, hogy ez nem is akkora mutatvány. Kisujjból megvolt. Cseréltem én már kereket mínusz tizenyolc fokban. Mi volt ez ahhoz képest? Milyen már, hogy arra, ami az embernek simán megy, még ha neme szerint ez nem volna magától értetődő is, szóval, hogy arra a szívéből igazából nem is annyira tud büszkének lenni az ember, olyan, mintha... télleg csak az a nagy mutatvány, amit valóban nehéz testi (és szellemi) munkával tudok elérni? Ami először nem megy, amibe be kell fektessek nagy elszántságot, kitartást, ahol bukdácsolok és aztán egyszer csak jól megy, és akkor... na az már igazi, vazze. Kitartás, sok helyről jött ez most nekem. És kiderül, hogy még innen is:)

Tehát mentem tovább, nem egész tíz kilométert, amikor is egy lejtőn az autó ötösben elkezdte magát fékezni. Mi a lófasz? Üresben vígan gurult, vissza négyesbe... megint fékez, kézifék kiengedve, ennek fele se tréfa, lehúzódtam megint, nem töltöttem még ennyi időt leállósávban. Indítom, indítómotor működik, motor se kép se hang. No ez besült. Baszki. Ezzel nem megyek már ma Balatonra. Ilyet! Világos volt számomra, hogy a két hibának egymáshoz semmi köze. Meg akartak  (kik?) állítani, a defekt gyenge próbálkozásnak tűnt, most biztosra mentek. Motor. Szívem szakadt meg.  Ennyire nem volt ma dolgom Balatonon? Nem lesz zöldség a húshoz, az ott punnyad az anyósülés előtt a földön.

Felhívtam a volt férjemet, sok közös autós szívásos élményünkre való nosztalgiával és tekintettel... Aszonta, hogy ha már úgyis látok egy benzinkutat, talán ballagjak el oda egy kis benzinért (ekkor még reménykedett, hogy ennyire hülye vagyok, de csalódnia kellett), aztán beletörődően hozzátette, hogy a tréler egy vagyon, ha gurul, el lehet húzni. Ühüm, mondom, és most ráérsz esetleg? Jaja, franciaórán vagyok éppen, de akkor indulok mindjárt. Kösz. Igazán nagyon kedves vagy.

Julcsit is felhívtam, szabadkozott, hogy nem ő csinálta, bár igazán sajnálta, hogy elmegyek Balatonra és nem viszem magammal, de télleg, nem ő volt, istenbizony. Aha, hogy fogod ezt jóvá tenni gonosz boszorka? Aztán meg puffogott, hogy nem őt hívtam segítségül, mert bár nem látszik annyira rajta, de hát ő mégis csak egy hős megmentő férfi, amivel kétség nélkül egyetértettem. Megzavart a látszat, mint már annyiszor:)

Rudit felhívtam, ő közölte velem, hogy jól kibasztam vele, mert távollétemben meg akarták fújni a másik autót, elmenni vele kocsikázni, mivel én éppen Balatonon élvezkedek (és ilyenkor elnézőbb vagyok, meg hát oda sem figyelek) ez nagyon kézenfekvőnek tűnt, és most igen frusztrált, hogy ezzel keresztülhúztam a számításait. Megjegyzem, nem véletlen hívtam fel, nem akartam váratlanul betoppanni és kínos helyzetbe hozni. Megkértem, hogy tanúsítson kicsit nagyobb megértést és önmérsékletet, mert ezt én sem pont így képzeltem, és vigye el most az autót, de ne maradjon el vele sokáig. Kell az nekem eztán.

Aztán vártam. Tudtam, hogy még most jön a neheze. Húzatni magam 50-60 kilométert néhány méterre a másik autó mögött, hogy ne csússzak bele, de a kötél se szakadjon el, nos ez nem lesz olyan kéjutazás, volt már benne részem. Izgultam. Ati megjött, cuki volt igazán. Megittam a maradék kóláját és kerestük, hogy hova lehet kötni a madzagot. Nagy nehezen meglett a belső menet, amibe a szemescsavart kell tekerni, a csavar is megvolt, védett vagyok, hiába:) tekergeti, és nem megy. Gondoltam nem létezik, hogy nem belevaló a csavar, ez hihetetlen. Ati kevésbé volt feszült, úgyhogy kis idő után elkezdte a másik irányba tekerni. Balmenetes volt. Hát ne haragudj, ennek mi értelme? A bal menetes kevésbé tekeredik ki? Vagy mi? Ilyen lelkiállapotban ilyesmivel nehezíteni az ember dolgát...hát tudod.

Jó egy órát töltöttem eztán valóban feszült figyelemben, 60-70 kilométeres sebességgel egy mikrobusz mögött, amitől semmit se láttam, csak azt, hogy lazul a kötél vagy feszül éppen. Én mindenesetre feszültem nagyon. Olykor próbáltam lelazulni, de mikor a rendőrautó beállt mögénk, akkor pl. elég nehezen ment. Még ez is. De aztán megszánt és kielőzött. Nem voltam bekötve, 30 rongy, tudom. A biztonságomért régen csak a pályán kötöttem be magam, de mióta a zsebemre megy, már mindig. Most nem voltam hajlandó, előre hajolva, nyelvemet kidugva (ezt a nagyapámtól láttam, vezetésben ő a referenciaszemély nekem, később az Ati lett, a gyors váltást már tőle tanultam) feszültem a kormánynak, nem akadályozhatott most holmi biztonsági öv, nem lett volna biztonságos. Gndolataim időnként elkalandoztak, mire volt ez jó? Hát figyelmet gyakorolni pl., ennél jobb figyelemgyakorlás nem kell. Belegondoltam, hogy különben úristen mennyire könnyű vezetni, ha nem megy 2 centire előttem egy autó folyamatosan, ami mindent kitakar, ha látom, hogy merre megyek éppen, és nem egy kötelet kell figyelni magam előtt, és nem görcsöl be a jobb lábam, ahogy tartom folyamatosan a fék fölött, hogy... mennyi lehet a reakcióidőm vajon, meg tudok-e állni, ha hirtelen befékez előttem, egyáltalán látom-e a féklámpáját, és az jó-e? De beláttam, hogy ő ott elől valszeg nem fog hirtelen befékezni, egyszerűen azért, mert most óvatosan vezet és nem fog belemenni olyan helyzetbe, ahol hirtelen kelljen fékeznie. Néha kicsit belazulva előre tudtam nézni, és láttam, hogy sokkal jobban feszülök, mint az indokolt lenne. Hogy ez működik.

És szépen megérkeztünk a műhelyhez. Átpakoltunk, én kifizettem az elmaradt franciaórát, mert ennyivel legalább tartoztam, hazafelé vettünk sört, és jót beszélgettünk. Ez is megvolt, mégis este van már:) Gondolkodás nélkül beájultam a nehéz nap éjszakáján. Rudi egykor ért haza a kocsikázásból, felébredtem rá, de nem volt kedvem cirkuszolni, alkalomadtán felhasználhatom ellene. Hatalmi harcokban kellenek aduászok ugye. Mer' na.

Szóval kisautó most diagnózisra vár, aggódom érte.

Most írom az öcsémnek, hogy mi van, hát mi az első kérdése? Kifogyott a benzin? Ehh...

...

Na megnézte a szerelő, elszállt a vezérműszíj, amire gondoltunk, de valszeg emberi összegből kihozható, lehet, hogy nem kell gyászolnom, hurrrrráááááá!!!! :)))))

Olyan durva élményem volt, isteni:))))

Vezettem. Nagypapához mentünk anyámmal, és jól elmerültünk valaminek a megvitatásában. Már a Balaton parton haladtunk jó ideje és a vezetés alig foglalt le valamit a figyelmemből. Lelkesen diskuráltunk valamiről.

A robotpilóta tette a dolgát, de elkezdett lassan világítani egy lámpa, hogy elég régóta megyünk már, nem kell-e lassan elfordulni Tapolca felé jobbra. De mindez épp valahol a tudatküszöb határán mozgott. Csak halványan jelzett az időérzékem, hogy lassan feladat van, el ne mulasszam. Tudatom nagy részét továbbra is a beszélgetés kötötte le, de egy kis rész elkezdett foglalkozni a feladattal. Figyelte a tovafutó helyszíneket és egyszer csak felismerni vélte Ábrahámhegyet, ami az elkanyarodás előtti falu lett volna. Beszélgettünk tovább, mert az fontos volt, a robotpilóta pedig magára hagyva próbált boldogulni figyelmem morzsáival. De akkor még jobban belelendültem a beszélgetésbe, és egyszer csak arra eszméltem, hogy valami nem oké.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elhagytam a leágazást, emlékeztem is, hogy láttam a kanyart, meg a kis bódét, ami ott szokott lenni, ahol el kell menni Tapolca felé. Kicsit fura volt, hogy ilyen simán elmentem mellette, de túltettem magam rajta, és vártam, hogy akkor az következzen, aminek szerintem kéne, azaz, Badacsony. Most már elhallgattam. Átkapcsoltam kézi vezérlésbe. Meg nem ijedtem, ha túljöttem, hát túljöttem, máshol is el lehet menni jobbra, nem ügy.

Ami viszont egy idő után el kezdett aggasztani, az az volt, hogy nem jött Badacsony. Révfülöp jött. Nos itt minden összezavarodott bennem, és próbáltam visszapergetni az elmúlt perceket. Látni véltem Ábrahámhegyet, majd az elágazást, emlékeimben ezek ott voltak, holott Révfülöpön voltam, ami még minden előtt van. Azaz nem láthattam azokat, amikre emlékeztem. Az Ábrahámhegy még hagyján, abban már akkor sem voltam biztos (így visszagondolva), csak valami hasonló volt a hely, de az elágazás a tuti emlék volt. Mi a vánnyadt jó fene történt bennem?

Néztem magamba befelé csodálkozó nagy szemekkel, és megláttam, hogy a képzeletem jócskán megviccelt: miután tudatom Ábrahámhegyként azonosította azt a bizonyos helyet, utána az eddigi tudásom szerint Badacsonyörsnek kellett következnie, ahol van a jobb  kanyar. Nem volt ott, de mivel én azt képzeltem, hogy ott vagyok már, hát nem törődtem a tényekkel, és odaképzeltem a "helyére". Olyannyira, hogy utólag még emlékeztem is látványra: kanyar, bódé, minden, ahogy kell. Hmmm. Ez varázslatos:))

Mindeközben haladtam szépen az ominózus valós helyszín felé és lassan oda is értem. Elkanyarodtam jobbra, és jól megnéztem magamnak a bódét. Sokkal lepukkantabb volt, mint a vélt emlékemben.

Hát. Hmm. Izéééé. Köszönöm.

Most jólesne (vagy nem?) magyarázni, hogy vélünk valamit, azt kiegészítjük "legjobb" tudásunk szerint, és jutunk a következtetéseinkre, mit sem törődve a valósággal. A bódé pedig ott áll üresen, felpattogzott barna lazúrozásával, és nem bánja (vagy igen?), hogy én közben szép, frissen festett, mahagóniba hajló, apácarácsos cuki szaletlinek képzelem.

azaz joggal álmodok rémeket, és még én jártam jobban! A Julcsira rászakadt egy kétnégyzetméteres bukóablak új élete színterén, csak a kemény fejének, no meg az elmaradhatatlan napszemcsijének (mert az öltöztet, mint tudjuk, fejbúbunkra tolva is, az életmentésről nem is beszélve) köszönhetően úszta meg kisebb sérülésekkel. Na csak azért különben, mert az igazi jó barátnőknek még a nyolcas háza is egybeesik, ugye:))))

Három éjszaka, három rémálom, kezdem az utolsóval, mert abból emlékszem a legkevesebbre: Sodor a Duna, piszkos, átlátszatlan víz, a mély ki tudja mit rejteget, a sodrás erős, teljesen tehetetlen vagyok. Asszem, halkan vinnyogva ébredtem.

De a másik kettő sokkal viccesebb:)

Az első: Egy lánnyal vagyok, aki a barátnőm, vagy gyerekek vagyunk, vagy felnőttek és gyerekkori barátok, ez valahogy nincs eldöntve. A lány fog egy pisztolyt és lelövi a pasast. Khmmm. Kiveszi a brifkóját, nekem adja, hogy rejtsem el. Bennem nagyon zavaros érzések vannak, nagyon nem értek egyet a történtekkel, de benne vagyok nyakig, ott vagyok, vele vagyok, tehát én is kvázi gyilkos vagyok. Nem tudom kívül tudni magam az ügyön, nem is érzem magam ártatlannak. Elrejtem a lóvét, és elkezdünk menekülni hazafelé a városon keresztül biciklivel. Én azzal a biciklivel, ami az első biciklim volt, legfeljebb 5 éves koromban, sötétbordó színű és még két oldalkereket is rá lehetett szerelni abban az időben, mikor még nem álltam meg a két keréken. Elég jó kis bicikli volt. Nem értettem, hogy férek el rajta. Menekültünk utcákon, macskaköveken keresztül, azt éreztem, hogy mindenki minket néz és rettegtem, hogy mikor találkozunk rendőrökkel. Hát eddig bírtam, inkább felébredtem.

És a második, a kedvenc:)) : Árpit látogattam meg valamelyik otthonában, baráti látogatás volt, semmi hátsó szándék. De! Ő odahívott egy nőt, izéé, egy OLYAN nőt, valószínűleg az volt, szerintem, mert nem éreztem, hogy sok közük lett volna egymáshoz, aki félpucéran ült, a meztelen lábai fent az asztalon. Egészen nyilvánvalóan azért hívta őt oda, hogy engem provokáljon vele. Dühös lettem persze, mert nem értettem, mire volt ez jó? Meg hát nem is tetszett a helyzet, úgyhogy dühömben hisztiztem egy kicsit, aztán bosszúból fogtam valamit a polcról (na azt sajnos nem tudom, mit, pedig érdekes lenne:), valamit, ami az Árpié volt, bebasztam a kocsim hátsóülésére, talán még több mindent is, nem is csak egyet, bevágódtam az autómba, és otthagytam őket a francba. De ez még nem minden. A lényeg most jön: az autóm egy bazi dögös, nagy állat, piros sportautó volt. Az volt nekem. Húúú. Bár elég feldúlva ébredtem, az autó kárpótolt mindenért:)))

Imádom a képzeletem:))) Vagy az is lehet, hogy ezek emlékek? Ki tudja... hihi, remélem:)) már ami a kocsit illeti:))

Volt még egy álom, az nem most, hanem tavaly nyáron, a csendtábor utolsó éjszakáján... Nehéz éjszaka volt. Na az necces, hogy inkább emlék. De azt majd legközelebb, most mennem kell, vacsizni megyünk, a szülinapom alkalmával bővített üzleti vacsorára! Hihi:)

Eszembe jutott egy ilyen izé... ilyen na...

Szóval olyan, mintha így ugrálnék néha a különböző tudatállapotok között (no drog, már cigizni is csak nagy ritkán cigizek), nem tudom, más is tapasztalt-e ilyet.

Tehát úgy van, hogy egyik pillanatban feszkó, szívdobogás (na jó, az mindig van, de ilyenkor kihallatszik), máskor meg nyugalom, belső erő, miegymás... meg a millió másik állapot. Na ugye, észrevettem, hogy vannak kellemesebbek, meg nem kellemesek. És sokszor úgy jönnek, hogy még az okát sem tudom, egyszer csak megjelenik. Persze, amikor nem kellemes van (pl pánikszerű roham, kézremegés, dadogás, elcsukló hang), attól marhára szeretnék az adott pillanatban megszabadulni, hiszen egyszerűen kontrollálhatatlanná válok. És ez marhára gáz nekem.

Az egyik dolog, ami ilyenkor eszembe jut (most már), hogy ez jelzés. Méghozzá egy kétségbeesett jelzés, nem finom, amit vagy figyelembe veszek, vagy nem. Ezt nem hagyhatom figyelmen kívül, konkrétan mert elvesztem magam felett az uralmat, illetve nem teljesen, de döntően, hiszen bizonyos dolgokra képtelenné válok. Leginkább a kommunikációra. Feri atya javaslatára ma reggel vezetés közben el is kezdtem beszélgetni vele, próbáltam végre nem erőből, hanem elfogadóan: na hello, mi van? Mit szeretnél, hogy észrevegyek? Na, de télleg, nem haragszom, meg ilyesmi... Igyak kevesebb kávét? Vagy mi? Rögtön nyugodtabb lettem, ahogy megszólítottam, mintha kicsit meglepődött volna a reakciómon (hát nem szokta meg). El is felejtkezett hirtelen magáról. Majd megkérdezem legközelebb is. Különben mindig rájövök, hogy ezek a kellemetlen dolgok, mint kéz és hangremegés, mint fájdalmak, betegségek nagyon hasznos belső kommunikációra adnak lehetőséget. Rájövök, újra és újra, mert elfejtem mindig újra és újra, és amíg eszembe nem jut újra és újra, addig mindig feleslegesen szenvedek.

A másik vonatkozás meg az ugye, hogy ha nekem vannak különböző tudatállapotaim, akkor milyen jó is lenne, ha én tudnám irányítani, hogy melyikben vagyok éppen vagy legalábbis lenne valamilyen szintű beleszólásom.

És persze, hát megpróbáltam. Megpróbáltam, hogy állítsak magamon a kedvemre (nyilván). És akkor tűnt fel a rádió hasonlat (nem én találtam ki, csak adaptáltam, vagy értelmeztem a saját tapasztalatomban). Szóval olyan, mintha a hangolót tekergetve rajtam, lehetne állítani a tudatállapotot, még talán a frekvencia is áll, tán csak más tartományban... na ne mélyedjünk el a részletekben.

De! A baj ugye az, hogy ezt a gombot nem csak én tekergetem. Ez csak úgy tekergetődzik... fűtől-fától, ugye. Ami nekem nem annyira tetszik. Na oké, aszondom, de csak azért, mert tanultam már alázatot (így!), hogy nem mindjárt azt akarom, hogy csak rajtam múljon az a gomb, izé, meg a frekvencia. De...  csak múljon rajtam jobban, mint most, mint eddig. Mert az szerintem elérhető. És nem olyan nagyképűséges sem, hmm.

A kedvencem különben az, ami akkor volt, mikor kijöttem a csendtáborból 10 nap után, és bementem az első benzinkúthoz tankolni. Mintha állt volna az idő, a súlypontom valahol mélyen a föld alatt, és bennem valami érinthetetlen belső nyugalom áradt szét. Nem volt határom, és a minden és én, és amiben voltam és ami bennem volt, az egybeolvadt és az egész gyönyörű volt. Minden gyönyörű volt. Wowww. Egy benzinkúton, na.

Pénteken körülnézett egy kövér, kíváncsi cigány asszony az udvarunkban, hátha talál valami hasznosat, benyitott egy-két ajtón, beletúrt egy sporttáskába. Mire a kisebbik kiment, hogy elzavarja, addigra már a kapun kívül volt, és pofátlanul hátra se nézett a Zsozsó kiabálására.  Szerencsére a kisebbiket csak éppen annyira zaklatta fel az esemény, hogy említést tegyen róla nekem, de nagyon nem rengette meg.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kaput nem zárjuk már jó ideje, mert lassú rohadásának köszönhetően feszül a zár, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy ha egyszer bezárjuk, nem tudjuk kinyitni többé. Nem lenne olyan nagy tragédia, mert átmászni mind át tudnánk a kerítésen (még a Julcsi is, egyszer bemutatta, mikor nem tudta kivárni, hogy kiérjek a kulccsal... ja nem is, telefonáltam éppen, mikor jött, és nem bírta elviselni, hogy nem rá figyelek, ezért, hogy felhívja magára a figyelmet, átmászott a kerítésen), de kényelmetlen lenne. Ezért nem zártuk.

Viszont ennek a hívatlan látogatásnak már fele sem tréfa, péntek délután, ahelyett, hogy lerogytam volna kedvenc sorozatom elé (Doktor House, nem tévén, pécén), erőt vettem magamon, elmentem vadászni és szereztem láncot meg lakatot. Éreztem ugyan, hogy ez csak virtuális biztonságot jelent, de reméltem, hogy azér' az is valami:) Mindenesetre próbáltam nyugtatgatni magam, hogy rajtam nem múlik a dolog, amit lehetett tenni az ügyben (nem túl sok), azt megtettem. Annyira nem sikerült magam meggyőzni mégsem, mert onnantól kezdve késő estig a gyerekeimet szekíroztam, hogy de mindig zárják rá, ha kimennek, bejönnek, kísérjenek ki meg be minden bulira szállingózó kamaszt egyesével, mert hát tudják... értik ugye, miért? Mert a biciglik meg a fűnyíró, mint csekély vagyonkánk képviselői... nem veszek újat, ha elviszik, ugye értitek? Na a Mac-ről nem is beszélve (próbálkoztam végre valamivel,  ami a Rudinak is számít). De azt is ugye, hogy nem szeretnék éjszaka nem aludni amiatt, mert nem bízhatok meg bennetek, hogy mindig bezárjátok! Ha egyszer is észreveszem, hogy nem, annak izé... szóval annak valamilyen igen súlyos következményei lesznek! Nem tudom még, hogy mi, de majd akkor jól kitalálom! Ez a bizonytalan körvonalú fenyegetőzés különben meglepően hatásos szokott lenni, sokkal inkább, mint mikor valami konkrétat mondok, mert arról már konkrétan tudják, hogy sosem tartom be, de így olyan misztikus, ezt valahogy mindig olyankor vetem be, mikor már nagyon tehetetlen és elszánt vagyok, és ezt valahogy megérzik:)

Szóval ment a szülői aggodalmasodásból eredő, azaz maximálisan megalapozott és védhető vérszívás, mire pár óra után a  nagyobbik némi alkoholos befolyásoltság alatt rezignáltan megkérdezte, hogy "mi ez már, ez a kapuzárási pánik, anya?"

Mit álmodtam már...:))

Kis, törtfehér vagy inkább natúrszínű (mint a függönyöm, na, olyan) köpenyes boszorkány seprűn elhúzva mellettem beszól, franc tudja már, hogy mit, de rémlik, hogy igaza van, az egész lény nem nagyobb, mint a Tamara. Mondjuk attól még éppen lehet igaza. Sietett, biztos másnál is volt  dolga, hehe.

És még sok minden, amire nem emlékszek, aztán van egy, amire igen.

Torz arcú emberek jelennek meg, kiderül, hogy nálam laknak a sufniban. Egyik félszemű, mások torz arcú, vagyis hát mindegyik elég szörnyen néz ki, valamint származásra, fajtára nézve is az üldözöttek, megvetetettek közé valók. Húzom az kis pofámat, idegenkedek tőlük, de végül is barátságosak, kedvesen nyüzsögnek és valóban teljesen egyértelmű, hogy nálam laknak. Mégis a bizalmatlanság kényelmetlen érzése jár át, ezekkel itt együtt... de hagyom őket. Érzékelhetően nem is nagyon van más választásom, joguk van ott lenni. Nem szeretem őket mégse. És akkor valami feldereng, ott, az álmomban, nem másnap reggeli okoskodás... hogy ezek nem a sufniban laknak. Ezek konkrétan én vagyok. Ezek a részem. És én nem szeretem őket. Pedig részem. Én vagyok. Ők is én vagyok. És elzokogom magam. És sajnálom... mi is, kit is?

He...:) jó, mi?

Na meg a másik, ez nem ennyire elegáns... de ébresztő. Pihenetetem a kis pofámat egy fa asztalon, a keresztbe tett karomon. Előttem van valami bigyó az asztalon, és azt érzékelem, hogy alatta az asztal el kezd ... nincs jó szó rá, izzani, de nem érzem a forróságot, csak tudom, hogy ez történik, és várom, hogy meg is lássam és megérezzem a a melegét. Gondolom azért, ennek a fele sem tréfa, tán ha felemelkednék az asztalról, megúszhatnám, hogy a képem összeégjen. Ja. Csakhogy nem megy. Nem tudok megmozdulni. A meleget még mindig nem érzem, azt se tudom, hogy mitől ég az asztal, de kezdek beijedni. Próbálok felemelkedni, de semmi. Nem tudok mozdulni. Egyre jobban erőlködök, minden erőmet megfeszítem, de alig megy, aztán mégjobban, mire nagy nehezen felébredek a nagy erőlködésbe.

Ilyenek:)

Na hello, vagy heló? mittomén.

Hihi, annyira furi hétévégém volt:))

Azzal kezdődött, hogy 40 éves lettem. Na azér. Nem akármi!

Van nekem egy szerelmem, egy olyan elérhetetlen, nincs nagyon messze, de elég közel se:)) Megint nem adott puszit, pedig kértem tőle, hát tartsa meg magának, ha neki így jobb. Mondhatnám, hogy ne tartsa meg, de ha neki így télleg jobb, akkor mégis tartsa csak meg. Na ennyiben maradtunk.

Aztán van nekem egy drága barátnőm, aki a kedvesével elvitt engem, a fent említett ünnepélyes alkalomból a nagy pesti éjszakába. Kocsmáról kocsmára jártunk és hát nem kíméltük magunkat. Elég jó volt... megtanultuk például, hogy az "anyad picsaja" az azt jelenti, hogy "good morning", tehát ha reggel köszönni akarsz monnyuk a szállodában, akkor érdemes ezt mondanod, és mindjárt elnyered a személyzet bizalmát, meg ilyesmiket. Lehet az is különben, hogy nem pontosan ez volt a tanulság, de hát... két nap távlatából ezt már nehéz biztosan megmondani... Juteszembe, a három helyből, ahol megfordultunk, kettőben szülinapot (úgy értem másét is) tartottak éppen.

...

Vasárnapra összeszedtem végre magam, és listát készítettem a teendőkről.

A piacon volt egy pillanat, egy olyan pillanat, ami miatt tulképp leültem ide írni. Ezek a dolgok igazából nem nagyon elmondhatók, én egyszerűen csak imádtam azt a pillanatot. Az történt, hogy kimentem erre a mindentlehetkapni piacra mosószerért, mert felébe kerül, mint a tescoban. 1-2 száz forintért nem lehetne engem oda kirángatni, de ez már nagyságrendi tétel. Nyomulunk ezerrel a mosószeresnél, mert erre a turpisságra bizony már sokan rájöttek, a többi árusnál közben alig lődörög valaki, ennél meg nem győzi a 3 eladó kiszolgálni a népségeket. Én szokás szerint hosszasan eltűnődök azon, hogy kicsit drágábban ne vegyem-e meg a biomosószert, meg tűnődök én még sokminden máson is, aztán rájövök, hogy sok dolog van még hátra, meg annyira nem is élvezem ezt a faszolást, úgyhogy mondom, hogy akkor ez meg az, és akkor ennyi meg annyi. Ami persze nem igaz, mert  az eladó után a "pénztár" (számológép) felé való nyomakodás közepette még felnyalábolok 3 zacskó papírzsebkendőt is (eszik ezek, vagy a seggüket is ezzel törlik, én nem tudom, de szerintem egy fél esőerdő végezte már minálunk taknyosan). Ekkor az én eladónőm már diktálja az én tételeim árát a számológépnél elhelyezkedő, különben elég csinos, de szigorú tekintetű hölgynek. Tehát átadott neki, fizetni már nála kell, konstatáltam. Próbáltam előkotorni a pénztárcámat, de az élvezhetetlenné nőtt tömeg minduntalan elsodort a pénztáros nő elől, lökdöstek, keresztülnyúlkáltak és beszéltek rajtam, mire kezdett erőt venni rajtam a kétségbeesés. Ez elég jól látszott rajtam, mert ahogy a (pénztáros)nő rámnézett, az addig szigorú arcán hirtelen elömlött valami érthetetlen és nem odaillően szokatlan kedves gyengédség. Éppen csak annyi történt, hogy meglátott engem, nem az egyik vevőt, aki fizet, hanem engem, a Ritát, a kétségbeesésemmel, és együttérzett velem. Még valami kedveset is mondott, amire már nem emlékszem. Mérhetetlen hálával mosolyogtam vissza rá. Fizettem és boldogan távoztam.

Aztán még egy bevásárló túrám következett, az egyik láncszerű közérthálózat boltjában. Nehéz lett volna elképzelni, hogy itt valami meglepetés érhet, ezért eszembe se jutott. Viszont az a kínos dolog mégis megtörtént, hogy a bevásárlócédulám (amin csak fagyasztott macska nem volt, de az nem is kell, ha Tamara így folytatja, és mindent összedisznul, majd csinálok belőle ...ebben a pillanatban éppen hihetetlen bizalommal dobta szét magát az ölemben, még szerencse, hogy nem tud olvasni...) elég hamar, a vásárlás elején elveszett. A citromok és ananászok között keresgéltem hosszasan, de semmi eredmény, minden hiába, emlékeznem kellett. Nos, ez nem kicsit megerőltető számomra.

Az egyik gondola fölött eltűnődve éppen koncentrálni próbáltam, mikor ismerős arcot pillantottam meg. Nahát, izééé, mégilyet?? Hihi, hehe, aztamindenit, csak nem zavarba jöttem? Néztem persze óvatosan, hogy kivel van, hát úgy tűnt, az anyjával. Vasárnapi bevásárlás. Egyszer találkoztam ezzel az emberrel egy barátnőmnél buliban, szóval még az is lehet, hogy rám sem ismerne. Szívesen odaköszöntem volna, de inkább elmenekültem. Neeem, nem is volt menekülés, csak vissza kellett menni a tejekért, hiszen azt elfelejtettem. Meggyőztem magam, hogy ha találkoznunk kell, akkor úgyis fogunk. Azért persze siettem a tejekkel, mert hát kiváncsi voltam, hogy vajon megismerne-e? Jah. De hiába, mire visszaértem, már sehol nem voltak. Se a pénztárnál, sehol nem láttam őket. Egyszerűen felszívódtak. Nem értettem. Egy közértből egyszerűen nem lehet ennyi idő alatt távozni. Legfeljebb fizetés nélkül. De felfordulás sem volt, úgyhogy nyilván fizettek. Felfogtam, hogy ez "a lehetőség elszalasztása" típusú alkalom volt. Ilyet is kell, nincs ember, aki mindig, és jól, és ahogy kell, meg... ... Nincs mese, ez nem sors volt, ez itt rajtam múlt. Nem máson.

És még szavaztam. Piszony. Nem, azt nem mondom meg, kire. Itt csak fontos, komoly dolgokról beszélek. Ilyen komolytalan, nevetséges dolgokra, mint a politika, vagy a hatalomhajhászás én nem vesztegetem az időmet. Jogsira különben, mert a személyim lejárt. Így 40 után...

Nemtom, kábé két hete nyűglődök, szenvedek, dohányzom ésatöbbi. Tegnap este volt a csúcs, a negatív csúcs, egy kis nagypapa bor, cigi, kissé hisztérikus újélet kezdés egy kis futással, szorgos tevés-vevéssel (máskor egy hét alatt nem csinálok meg ennyi mindent hétköznap esténként), de semmi se használt. A végén zárásnak még  megnéztem egy csak egy kicsit nyálas angol filmet (na jó, erről megoszlanak a vélemények, hogy mennyire).

Mindezek után végül is csak azt fogadtam meg, hogy minden este meg fogok nézni egy ilyet. Mert nem is biztos, hogy akkora hülyeség. Mert lehet persze sznobkodni, én is szeretem a realista filmeket, sőt. De nem is az a kérdés, hogy most realista vagy nyálas legyen, én azt hiszem, hanem az, hogy optimista vagy pesszimista. És én, akinek nincs tévéje, én, aki gyakorlatilag szinte nem vagyok hajlandó amerikai filmet megnézni, szóval én aszondom, hogy baszki, nem muszáj szenvedni. Nem szép és nem elegáns. Nem is dicsőség, egy figyfenét, különösen nem az. Egyszerűen hülyeség. Lehet emlékezni, igen, persze, hogy van olyan is, mármint fájdalom és nehézség. Nem szabad róla megfeledkezni, de amikor nagyjából minden oké, mint ahogy be kell látnom, hogy többnyire nagyjából minden oké, akkor miért is jó nekem azon nyígni, hogy ugyanmár miért nem jobb még ennél is? Ahelyett, hogy annak örülnék, ami van? Bevett szokás ilyenkor az afrikai éhezőkre gondolni, de van abban is valami műanyag. Mert én ne attól érezzem már jól magam, hogy van olyan, akinek még nálam is szarabb? Jó-jó, arra éppen jó, hogy közelítőleg objektíven  elhelyezhessem magam a jóléti skálán, de akkor is olyan izé...

Szóval tudom, igen, ott tartottunk, hogy kurvára közhely, de nem muszáj szenvedni. Erre ma reggel jöttem rá. Persze nem, egy csomószor rájöttem már, nagyon sokféle szövegösszefüggésben. De a ma reggeli pillanat volt megint egy olyan pillanat, amikor nemcsak tudtam, hanem ismét sikerült meg is valósítanom. Éppen csak annyi történt, hogy a nyavalyámról a figyelmem fókuszát egyszerűen átirányítottam ugyanannak  a témának a pozitív oldalára. Mert van neki. Hogyne. És mingyá el is vigyorodtam és szétáradt bennem az öröm és valami jóleső melegség.  Szóval ezúttal, mit ad isten, működött is. Na persze, ekkor mingyárt bekapcsol az aggodalom gépezet, hogy persze, jóvan, úgyse fog ez a hirtelen jött jókedv soká tartani, de lehangtompítóztam. Működjön csak a gépezet, csak kussban. Aztán működtem én is tovább, gondosan ügyelve arra, hogy lehetőleg se előre, se vissza ne nagyon gondoljak, hanem maradjak minél közelebb az éppen aktuális "jelen" pillanathoz. Ez is működött. Persze vannak mindig elhajlások, de ha ilyenkor szépen visszaterelem magam az eredeti koncepcióhoz, akkor bizony működik. Ma legalábbis működött. És már korábban is sokszor.

De van egy kisördög, aki minden újsütetű tapasztalat ellenére ilyenkor egy idő után el kezd visszarángatni a régi, "jól bevált" szenvedős mintákba. Asszem az ő fedőneve az egó, a halandó, de ez se biztos:

- Persze... szar, de ismerős.

- Oké - mondom én - tuti, hogy ismerős, tuti, hogy tetszel benne nagyon magadnak, csak a fasz kivan, nekem elegem van már belőle. Én nem élvezem már. Érted kisördög? - (különben nem összetévesztendő A Kisördögökkel)

- Ugyse tudsz megváltozni, nem tudom, mit erőlködsz...

- Anyád...

- Tied...

- Hát idefigyelj, ha százszor orra is bukok, akkor se adom fel, készülj, mert...

És meglepődve látom, hogy kezd egészséges színe lenni, mintha valahova félretette volna a cinizmusát és - alig akarom elhinni - valami elismerés féle csillanna a szemében.

- Rendben - mondja elégedetten hátradőlve - végre egy kis élet, szeretem a kihívásokat.

És mosolyog. Hát nem is tudom, mit gondoljak. De tényleg. Most ez úgy viselkedik, mintha nem is ellenségek volnánk. Hm? Nem is. Nem hát, miért is lennénk? Igaz is. De ilyet... Ki tud itt kiigazodni?

Na jó, oké, ez csak az elmélet. Sokmindenre nem jó, de valamire igen: van értelme a dolognak, van iránya és nem reménytelen. Hiszen egyesek már el is érték. Jó, bemondás alapján. Ti. a megvilágosultak. Szóval nem reménytelen. Persze, lehet éppen akadékoskodni, hogy mi van akkor, ha ez megvan? Kijátszottuk a játékot? Wehe, ha ezt kérdezed, még nem lehetsz az út végén, mert ha már meg volnál világosulva, nem paráznál a jövőn, ugye. Hanem csak lennél. Ráadásul tudatosan lennél. De figyu, a játékban is csak akkor mehetsz a következő pályára, ha az előzőt kijátszottad már. Vagy ha hacker vagy. Kiskapuk mindig vannak. Keresd meg:)) Azé szójá má, ha megtaláltad!!

Semmi lelki defekt... csak az ülőideggyuszim miatt álmodok rémeket:P Nos, persze, ez nem zárja ki a lehetőségét, de alá éppen nem támasztja, már ez is valami.

Próbáltam Rudival elolvastatni a tegnapi álmomat (szereti a horrort), de körülbelül a harmadáig bírta átrágni magát rajta, amikor inkább eszébe jutott, hogy ő mit álmodott a minap rólam:)

A kertben állt a kisautó, háttal a kapunak, én beültem, és elkezdtem tolatni kifelé, de nem nyitottam ki a kertkaput. Rudi a hátsó sufniból átalakított, és kizárólag züllő kamaszok részére fenntartott Rudibuliszobából figyelte, hogy az anyja, jajjjj, mindjárt nekitolat a csukott kapunak. De nem ez történt, Hanya fogta magát és finoman keresztülsuhant a kisautóval a kapun. Ezen még a sokatpróbált Rudika is elcsodálkozott, mire Hinyi huncutul mosolyogva megjegyezte: "Sokmindent nem tudsz te még rólam!:)))"

(csendben megjegyzem: ez egy teljesen reális álom)

- Jövő héten dolgozatot írunk fizikából, ilyen körmozgás meg frekvencia, ilyesmi...

- És érted?

- Hát nagyjából...

- Szóval nem. Akarsz beszélni róla?

- Veled?

- Például.

- Na várjál... most végiggondolom, hogy akkor apa a rosszabb vagy te? - közbe' aljasul vigyorog - hááát, apa ordítozik, te meg mindet hatszor egymás után elmagyarázol ...

Nem beszéltünk róla.

Van egy elég intim problémám, ami azt illeti... szóval a macskám folyton a vécébe turkál, ha egy kicsit nem figyelek oda, de különben akkor is... A két hátsó lábával kapaszkodik az ülőkébe, az elsőkkel meg laborgyakorlatot folytat a petri- helyett a vécécsészébe'. A minap lehúztam (rá) a budit, de ez se nagyon riasztotta vissza, pedig nem nagyon rajong a vízért. Na ez is csak a függőségét mutatja, igen. Már nem ura magának, ilyenkor rámnéz, és mintha valahol máshol járna, teljesen transzban van.

Nem tudom, nem kéne valami terápiára járatnom, nincs véletlenül valakinek hasonló tapasztalata? Vagy netán macskaiskola? He? Abban is van Waldorf? Nem szeretném aztán, ha az iskola miatt is terápiára kéne járatnom. Ha azokat a buta kutyákat járatják iskolába, akkor egy ilyen intelligens állatot is kéne, nem? Na mert még elkallódik. Különben is, a zsenik sok más téren teljesen élhetetlenek. Ja. Mint ez is. Ha nem rakom elé a kaját meg a piát, hallod, itt fordulna föl. Ez is csak azt bizonyítja.

Na átmegyek a Törpegém utcába, megetetem a Pucit meg a Mancit is. Még lefogy nekem a kövér kislány, és akkor aztán lőttek az évszázados barátságnak, ajajajajjj.

Kezd összeállni a kép, húha, szóval lehet, hogy amikor odajött nyüzsögni az ölembe és én lehajítottam magamról, mert kegyetlen büdös volt, akkor mégsem a szelek bántották "szegénykét"? Ujujujjj. Most bezzeg itt sunyít és melegszik az erősítő hűtőrácsán, mintha nem is róla lenne szó. A kis (büdös) kurva, az.

Nos, azóta eltelet egy nap.

Megérett bennem az elhatárzás: kitiltom az ágyamból. Mert hiába a kis tálkájába a különleges szűrt és mágnesezett víz (nos, nem miatta, de ha már mi ezt isszuk, akkor neki mér ne...), szóval az a szomorú helyzet, hogy inni is a vécébe jár.

Levettem róla a kezem.

Ne feledd, amit mondani akartál, de ezt most gyorsan el kell mondanom...

Hirtelen megéreztem, hogy milyen iszonyú nehéz hűtlennek lenni ahhoz, amit magunkkal hoztunk, jajj. Anyánkhoz, apánkhoz, szerelmeinkhez, a mintáikhoz és a mintáinkhoz, és mindenhez, amikkel eddig azonosítottuk magunkat. Az életünket is szívesen feláldozzuk értük. Ez valóban így van.

Bocsánatot kérek mindenkitől, akit ezért valaha is megítéltem.

De nekem akkor is mennem kell.

Az álom:

Budaörsön vagyunk, a házunkban, de nem vagyok gyerek, valahogy most van. Látom, a Tamásék (szomszédék) is ott vannak. Kiderül, hogy bulizni fogunk, mint régen, és én nagyon örülök és az egész annyira váratlan, hiszen kb. 30 évvel ezelőtt bulizgattunk velük, akkortájt, mikor építkeztek anyámék. Külön öröm nekem, hogy én ezt a bulit, meg hogy a Tamáskkal találkozunk, ezt az álmomban megámodtam. Ettől az egésztől teljesen izgatott lettem, és ahogy a Jutka átjött (Tamás felesége), aki valamiért egy ágyon feküdt, ilyen kórházi tolóágyon, nem tudni miért, szóval neki kezdtem izgatottan, és ebből kifolyólag kicsit összefüggéstelenül mesélni, hogy én ezt megálmodtam, hogy mi itt bulizni fogunk.

Erre apám megszólalt, csendesen, de jól hallhatóan, hogy akkor most már legyek csendesebb, mert ezzel a többi embert zavarom, nem ezért jöttek ők ide. Meghűlt az ereimben a vér. Tudtam én, hogy valamennyire igaz, amit mond, de ez a megszégyenítés akkor is mellbevágott. Erre azt hiszem a Laci (nagybátyám) válaszolt, hogy "De hát nem is volt hangos...", mert érezte, hogy ez milyen durva. Én, mikor magamhoz tértem, szépen lassan és artikuláltan, hogy mindenki hallja, azt mondtam, hogy "Jó, akkor én most bebaszok!"

Ezután körülményes keresgélés következett, mert a dugi cigimet kezdtem keresni, de nem találtam, ráadásul apámra gyanakodtam, hogy ő vette el onnan. Aztán találtam végül, a borhoz már el se jutottam. Ami cigit találtam viszont, az pont a Rudi (a fiam) dugi cigije lehetett, mert én meg előle bedugtam a zsebembe, de meglátta és mosolyogva mondta, hogy az egy jó kis doboz cigi.

Ez az álom annyira egyértelmű, hogy az már gyanús:))

Amik eszembe jutottak ennek kapcsán:

Egyrészt azok a dolgok, amiket nagyon nem szerettem apámban, és persze vittem tovább ennek ellenére (vagy pont ezért:)). Ez, hogy kifelé mindig jó fej és készséges volt, mindenki szerette, de estére, otthonra nem maradt ebből semmi. Mindig fájt a feje, morcos, nyűgös volt. Ez a történet is azt mutatta, hogy én nem vagyok elég jó, elég "repi", hogy megfeleljek a külvilágnak. Ne tudok érdekesen, értelmesen és összefüggően beszélni. Dadogok az izgalomtól. Ezért meg kell szégyeníteni mások előtt. Hogy ne legyek kellemetlen. Most, hogy ezen gondolkozok, tűnt fel, ami eddig nem, hogy apámnak és anyámnak is (egy nap van köztük), tele van a Holdjuktól a 7-es házuk. Vízöntő Hold, és 5 bolygó az Oroszlánban. Ami azt jelenti, hogy nagyon fontos a külvilág, fontos mi a látszat. Erősen utal felszínességre, ill. túlzott hatásra a külvilágtól. Tudom, hogy anyám is világ életében szenvedett ettől a saját családjában. Tehát valamilyen formában valamennyiünkben jellemző vonal, hogy túlértékeljük a külvilág véleményét, még ha ezzel magunknak ártunk is akár, magunkat tagadjuk is meg vagy a gyerekünket tagadjuk is meg.

Szóval gyanítom, hogy volt egy kis verés, mogyoróvesszóvel, akár azért, mert sokáig bepisiltem, szóval voltak dolgok, talán nem eget rengetőek, de én egyszerűen nagyon érzékeny voltam az ilyesmire. És az álomból az is látszik, mint ahogy egyértelmű az, hogy ezt én is továbbviszem, hiszen elveszem a dugi cigijét a gyerekemnek, ahogy apám vette el az enyimét:))), szóval az is látszik, hogy bosszúból magam ellen fordulok. Mert mi más a cigi, mint öndestruktivitás. Bosszúból elpusztítom magam. Ha már egyszer nem vagyok elég jó.

Elég jellemző erre a mostani volt kapcsolatomra is ez a dinamika. Számtalanszor szembesültem a Jóskának a felszínes ítéletalkotásaival, miközben nyilvánvalóan van benne egy mélyebben szántó vonulat is. Van neki egy mély, intuitív érzékelése, csak azt merő képzelgésnek tartja és elutasítja. Arról pedig, hogy vannak benne érzelmek irántam, nem lehet beszélni. Sohasem beszélt erről. Ez titok. Olyannyira, hogy inkább el is utasít. Neki ez is megéri, jó ég tudja, miért. De ez már az ő csomagja.

Mostanra már az apám nyilván bennem van, az én részem mondja, hogy élvezhetetlen vagyok. Vagy mindig így is volt:))

A másik, a szenvedélyesség. Mert fontos, igen fontos, hogy az örömtől, a meglepetéstől voltam olyan izgatott, hogy nem tudtam rendesen beszélni, a gondolataimat megfogalmazni. A szenvedélyességem elborít, annyira, hogy az örömömet nem tudom kifejezni. Vagy, ha kifejezem, akkor olyan módon, ami megütközést kelt. Ezért elfojtom inkább.

Talán, valahogy, most felnőttként, hogy ne vesszen el, meg kell próbálni az a csapot megtanulni valahogy finoman kezelni. Ez azért nagyon szép, mert a napokban pont ezen gondolkoztam sokat. Azon, hogy mostanában azt veszem észre magamon, hogy nagyon finoman, nagyon lassan, de érezhetően szelídülnek bennem ezek a szenvedélyes és elég elemi megnyilvánulású ösztönenergiák. Hála a megpróbáltatásaimnak:) Sokszor elragadnak meg kiütnek még, de a minap, mikor azt hittem éppen, hogy megőrülök, vagy legalábbis felrobbanok, nos elmentem kontaktra (kontakt improvizáció, tánc), és egy egészen zseniális és nem kevés erotikát bíró táncot sikerült ismét megélnem az egyik pasival, és mindezt anélkül, hogy beleszerettem volna. Ráadásul nyilvánvalóan ő is élvezte. Tehát, ha teljesen le nem is vezetődött, de finoman és adekvátan megnyilvánulhatott. És nagyon jól voltam utána, egészen felszabadult és jó kedvű, holott úgy mentem oda, hogy csak muszájból, mert a béka segge alatt voltam az elfojtott vágyaim miatt.

És akkor a 9-es házas Szaturnusz Vénusz Merkúr együttállásról a Kosban (a Szaturnusz Vénusz ráadásul a Bharaniban) még nem is szóltam:)))) Hát pont ez a téma.

Sajnos csak igen kevésre emlékszem a ma éjszakából, pedig többfélét is álmodtam.

Egyik: Valami pasival vagyok egy lakásban, asszem valahogy összetartozunk, és nagyon sok dolgom van, mert repülővel el fogok utazni, és kicsit reménytelennek tűnik, hogy addig mindent be tudok fejezni. Aztán a a pasi elalszik egy kis félreeső zugban és én betakarom meg elrendezgetem. Aztán csak azt veszem észre, hogy elfogytak a teendőim...

Másik, ja ez elég vicces: valami terápián vagyok a Csernusnál, többen is vagyunk. Írni kellett magunkról valamit, azt olvasgatja a Csernus (én sose láttam tévében, lévén nincs tévém), az enyimét hanyagul csak félredobja és valami olyasmit mond, hogy hát jobbnak írom le magam, mint amilyen vagyok, nem tartja hitelesnek, fitymálgatja. Aztán olvassa egy másik lányét, akivel én közben el kezdek beszélgetni, kérdezgetem, már nem tudom miről, és közben meg a Csernuson látszik, hogy ez aztán igen, amit a csaj írt, az rendben van. Ahogy beszélgetek a lánnyal, egyszer csak látom ám, hogy három szeme van. A harmadik szeme középen (ahogy az kell), egy picivel van csak feljebb, mint a másik kettő, a homloka alján. Kisebb, mint a másikok, és egy kicsit véreresebb. Pislog vele, ahogy közelebb hajolok, hogy megnézzem.