Azzal kezdtem, hogy... bejelentkeztem, olyan rég jártam már itt, hogy nem ment automatán, be kellett jelentkeznem! A saját blogomba, még ilyet.

 

Jó, aztán meg megnéztem a statisztikát... :D ... nem értem, ki bánat olvasgat halott blogokat, de akadnak ilyen elvetemültek:) Na jó nem sokan, de még az is többnek tünt, mint indokoltnak, kedves, igazán kedves. Nemtom mi hozott ide, talán az, hogy egy jó barátom blogját olvasgattam, aki világgá ment, és megirigyeltem:) No nem annyira a világgámenését, tudom, az időjárást úgyis vinném én is magammal (mint ahogy ő is), és ami mostanában nem is volt olyan rossz, hanem az írást. Na tessék, az irigység mire ráviszi az embert. De ha már itt tartunk, megosztom veletek a linkjét: http://danishtaste.blogspot.com/

 

Valami ki akar jönni... rá kéne jönni, mi az. Apropó írás, Krisz szerint menekülés, ő má csak tuggya, mondta. Nem is lehetett írni a táborban. Nem mintha nagy indíttatásom lett volna rá, éppen úgy ellustultam, mint a macskám. Asszem, ez vagyok én. Egy lusta állat. Na hát akkor rajta, meneküljünk. Meneküljünk a lustaságunk elől. Annyira édes volt, lustaságról jut eszembe, Konrad Lorenz írta, hogy rendes dolgos embernek nem is való az a munka, amit csinál (nem szó szerint idézem), állatokat megfigyelni csak egy ilyen kényelmes lusta ember alkalmas, mint ő. Ott nem lehet rohanni. Csak szépen leheveredni és küztük élni. Na és figyelni. Ő is figyelt. Krisz is figyel. Na hát ma figyeltem. Én is. Figyeltem a zürzavart magamban és kiborultam tőle. Próbáltam hátrébb lépni, hogy ez nem is én vagyok, próbáltam kívüle kerülni, de ott is zűrzavar volt. Szóval, nem sikerült. Egy nagy kupac érzelmi zűrzavar. Nem volt ez mindig így. Bizony! Volt már ez másképpen is. Nah... megzavartak. Lehet, hogy sok sültcsirkét ettem, juteszembe... holnap milyen húst süssek? Hol tartottunk? Ja, hogy nem volt ez mindig így. Persze, nem is lesz. Az istenért, mondja már meg végre nekem valaki, mi az, hogy megélni magam? Mi az hogy csak úgy élni? Mi az hogy csak úgy lenni? Nem tudok semmit. Még mindig zavarnak...

 

Tapétáznom kéne... ez az. Az elől menekülök! Elfogyott a lendület, megtörte a lustaság. Na meg a hideg. Meg a tábor. Meg a hiszti.

 

Egyébként mondtam én, hogy a rögeszmék teszik tönkre az embert. Többek között. Vagy csak azok. És nem, nem elég látnom, hogy mi az enyém, attól még nem megy el a büdös francba, nem oszlik szét. Meghatároz, befolyásol, kényszerít. Megnyomorít. Haragszom rá. Rájuk. Mindre. Amiket látok és amiket nem. Itt és most, ünnepélyesen kijelentem, hogy nagyon szeretnék megszabadulni a rögeszméimtől. Eddig csak magamba mondtam, most hangosan és nyilvánosan! Elszántan szeretnék megszabadulni a rögeszméimtől. Nem baj, ha időbe tellik, kivárom, és köszönettel veszek minden segítséget ezügyben. Nem vagyunk egyek, én és a rögeszméim. Nem. Azt akartam kérdezni, hogy miért ragaszkodnak hozzám, de beláttam, még mielőtt leírtam volna, hogy nem ők. Egy nyomorult rögeszme nem tud ragaszkodni. Csak én tudok hozzá. De mivégre? Mondjuk meg őszintén, ha fontos, tudjam meg, de ha nem, én azzal is kiegyezek, hogy szó nélkül távozzanak. És még harag sincs, megígérem. Intsél pát, intsél pát, kislányom. Nyilván dolgunk volt egymással, de már nincs. Elbúcsúzom :)

 

Ma már nem fogok tapétázni. Inkább alszom egy jót, a tegnapi Rudibuli után jól fog esni. Itt lesz az egész tél, minden munka meg fog várni. Mert belegondoltam, hogy: és akkor mi van, ha kész? Lófasz, nem hajt a tatár.

 

De télleg, fontos hozzátenni, nem vagyok rosszul. Illetve most éppen igen, de úgy általában nem. Csak az értem esetleg aggódóknak mondom. Mert nem dugtam volna ide az orrom, ha úgy lennék, mint az utóbbi időben, azaz télleg jól és vidáman. Pont ezért visel meg most az, ami régebben sokkal általánosabban jellemezte a hangulatom. De térjünk holnap vissza a dologra, szerintem egy jó alvás csodákat fog tenni.

 

És még valami, vége a nyárnak. Megrendítően vége.

 

Na szóval, lassan összeáll a diagnózis, nem kell mindig súlyos dolgokra gondolni, ennyi éppen elég: elég hosszú ideje igen jól éreztem magam, valszeg sokallottam már, kellett egy kis bűnhődés (szenvedés nélkül nem élet az élet), valamint keveset aludtam és csúnyán elromlott az idő is. Mások ennyitől már kardjukba is dőlnének, na, nekem csak egy kis hisztim lett.

 

Megyek, kiteregetek, hagyom a tapétázást holnaputánra (a holnap már foglalt), és álmodok valami szépet! Jaj de várom :)))

 

Csók:)