Nem bírok olvasni, írni kell.
December 23-a van.
Begyűjtöttem néhány (számszerint 6 kötet) Hamvas Bélát. Apu most fedezte fel, és abban maradtunk, hogy közös erővel összerakjuk a sorozatot, legyen meg a családban, aztán majd körbejár. Én találkoztam vele korábban, nyilvánvalóan még időnek előtte, de tudtam, hogy egyszer majd sor kerül rá.
Ma reggel.
Kávé, ágysarka, ahogy azt kell. A hat kötetből találomra fogtam egyet, a cím jóformán (görögös és mindennemű műveltségem hiányában egyáltalán) nem mondott semmit (A magyar Hüperion I.), és kinyitottam (mint utóbb megnéztem) a 34-ik oldalon. Ez állt ott (kivonatosan):
"Tizedik levél
Csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy ez az élet milyen veszélyes. Egész addig egy kicsit búskomor voltam és unatkoztam. Azóta vidám vagyok, mert érdemes. A veszély a sors erős levegője, és én csak erős levegőben érzem jól magam.
...
Háromszor történt meg velem ugyanaz. Annyira ugyanaz, hogy a három történet személyeit egészen nyugodtan fel is cserélhetem, és egymás helyett használhatom.
...
Mind a három esetben a szerelem egy pillanat alatt lobbant fel.
...
Mind a három nőben azt éreztem, hogy vele találkozom, vele, akit nem kell áltatni, akinek nem kell hazudni, aki jön, vagyis akivel megyek, mert a kettő egy.
...
Tizenegyedik levél
...
És mind a három nyert, csak én vesztettem. Mindegyiknek külön az ő számára kigondolt nagyszerű élettel lettem szegényebb, élettel, ami azelőtt nem volt, és én teremtettem neki. Mihelyt ezt észrevette, megfutamodott. Sok volt neki. Persze még csak nem is szégyellte magát, és persze még én voltam, aki olyasmit követeltem tőle, amit nem tudott. Ó igen, legalább és egyelőre kétszobás berendezett lakás, jó jövedelem, színház, mozi, hangverseny. Nyáron utazás Olaszországba és Svájcba. Ez volt életideáljuk első pontja, a második, háromszor egy héten szerelem, és néhány év múlva majd gyerek. Mellékutca-eszmény, mint akkor a legtöbb nőé. Hittek abban, hogy a boldogság az életstandardból fakad. Mikor látták, hogy én a dolgot megfordítom, és azt állítom, hogy a magas élet teremti meg az anyagi teljességet, félni kezdtek tőlem. Kérdezz meg mindenkit, akit csak tudsz, mindenki azt fogja mondani, nekik volt igazuk, ők voltak józanok, és én az őrült. Nem tudják, hogy ezzel milyen ítéletet mondanak önmaguk fölött. Egy állam nem virágozhat más talajon, csak az összetartozás elemi örömén; emberi sors nem teljesülhet máshol, csak az életbe való tökéletes beolvadásban; szerelem is csak a mindenekfölött való összetartozáson és az egymásba való beolvadásban teljesülhet és virágozhat. Mind a három elárult. Kinek? Önmagának. De ezzel elárulta önmagát is. Mind a három tele volt magas képeséggel, de egyiknek se volt tehetsége a közös életre. Egy ideig mind a három sorsát tudtam követni, és láttam, hogy mind a három összetört. Egyszer, egyetlenegyszer abban a kitüntetésben részesülhettek, hogy a legszebb életet megvalósíthatták volna. Amit most élnek, az előbbihez képest szégyen. Féltek meghalni és e félelembe belehaltak.
...
Tizenötödik levél
...
És mondd, volt valaha nő, aki ha az országúton találkozott a férfival, nem kellett meggyőzni, és akinek nem kellett magyarázkodni? Aki tudja, hogy soha, soha még egyszer, azt mondom, soha még egyszernem fogja tudni helyrehozni, amit elmulaszt akkor, ha beszél, he kérdez, faggat, rábeszélést vár. Valamit mondani kellett, legalább annyit, hogy nem. Valamiért haza kellett menjen, egy macskáért vagy szalagért. Szüksége volt szövetségesre ellenem, el kellett árulnia legalább a csipkének. Mindegy, hogy mi volt, pénz vagy vallás, anya vagy ruha. És most azt hiszed, így jobb? Azt hiszed, hogy van ilyen szövetséges, szalag, apai ház, pap, valami, amiért ha a nő a férfit titokban feláldozza, akkor nyert? Azt hiszed, nem magadat árultad el? Legutóbb azt írtam, hogy egyetlen ölelésünk sem volt teljes. Te fájdalommal és kétségbeesetten kérded, hogyan lehet. Azt írtad, mindent ledobtál magadról, és csak asszony akartál lenni, hogyan lehet, hogy nem tudtam azt az örömet adni, amit akartál. Válaszolok. Nem tudod magad feladni teljesen, mert nem tartozol hozzám. Nem sikkasztottad el az örömet már azzal, hogy alkuszol? És mondd, csakis tőlem sikkasztottad el? Az ölelés után szomorú vagyok. Nem azért, mert nem értelek el egészen. Ó, ha az ember hazudik, önmagának is hazudik. Nem adtál és nem kaptál semmit. A testet nagyon nehéz becsapni. Ha beszélsz, mindent elhiszek, de ha karjaimban vagy, akkor azt adod, ami benned van és ami igaz, mert közvetlenül ott vagyok veled. Mondd, hányszor árultál el attól kezdve, hogy már az első pillanatban elárultál? Hányszor csaltál meg ruhákkal és papokkal és csipkékkel? És még egészet mersz várni? Mindig odaragadtál valamihez, és még azt várod, hogy ezzel az öleléssel megelégedjek? Tönkremegyek, de te is tönkre mész. Értsd meg, nem én követelek. Te vagy az, aki általam követeled önmagadat. Közvetítő vagyok neked magadhoz. Egymáson keresztül rohanunk önmagunkba. És ha nekem hazudsz, arra kényszerítesz, hogy én hazudjak önmagamnak. Álatlam én vagyok neked te. Nincs letagadás, menekülés, alku, csalás, árulás, hogy ne mérgezzen meg mind a kettőnket azonnal és egyformán. Méreg, méreg, az emulasztott , megölt pillanatok mérge. Lesz valaha is másképpen? Lesz? Mondd!
...
Tizennyolcadik levél
...
Mi az a derű? Mosoly, amely minden pillanatban kész arra, hogy szépen haljon meg, ha már szépen nem tud élni. A halálban nem lehet elveszni. Amiben az ember elvész, az a gyalázat. Nem akkor vesztem el, mikor meghaltam, hanem amikor feladtam a minden emberben levő szakrális tisztaságot.
Ezt válaszolom arra, amit kérdeztél. Azt mondod, lehet, hogy fontosnak tartok valamit, amin a többi egészen természetesen átlép? Miképpen bukhattam meg egész csekélységeken? Hiszen minden szerelemben megvannak azok a sebek, amelyek engem találtak, minden barátságban. Hiszen, ha mindenki elutasította volna magától a szerelmet és barátságot és közösséget azért, amiért én, akkor nem lenne más, mint magányos lény.
Én pedig azt mondom, hogy nincs is más. Ami közösnek látszik, az nem az. És ami közöttem és a többi között a különbség, hogy jobban jártam. Nem buktam bele abba, amit ők csináltak. Nem! Attól az árulástól, amit a többi megcsinált, én óvakodtam. Én tudtam, kezdettől fogva tudtam, hogy ebből milyen élet kerül ki. Láttam, hogy az csak más szó arra, hogy gyalázat. Inkább szépen meghaltam. Ha a többinek ez a fajta szerelem és barátság jó, ám éljenek benne szégyenükben. Bűnhődnek érte. Látod? Hogyne látnád. Hazudnak, de végül egyedül vannak ők is, csak nem tudják. Egyedül és örökre egyedül, megzavarodva, bukdácsolva, megmérgezve, tönkremenve. Én pedig itt ülök házam lépcsőjén. A nap már lement. Bemegyek, tüzet rakok, elkészítem a vacsorámat. Aztán még járkálok az erdőben, és itt vannak körülöttem az isteneim."
Ennyi.
Ütős. És teljesen véletlen, mint ahogy a színház is, amiről itt még nem írtam. Ugye-ugye. Mert nincs vonzás, csak véletlen. Az ember csak tátja a száját. Mostanában kifejezetten jóban vagyok ezekkel a véletlenekkel. Olyan dolgokat raknak elém halomszám, amikre csak igen nehezen akadnék rá, ha kifejezetten keresném.
Te véletlen, mit kell tennem, hogy a jövőben se romoljon meg gyümölcsöző kapcsolatunk? :P
