Olyan, mintha megtaláltam volna egy utat, illetve irányt, mert út az nincs, azt ki kell taposni. Vannak pillanatok, amikor olyan mintha villámlana, pillanatokra megvilágosodik minden, ilyenkor körülnézek, minden biztos és egyértelmű, látom, hogy jó felé megyek, nyugodt vagyok. De ezek csak pillanatok. Két villámlás között félhomályban botorkálok, az orromig se látok, és csak bízni tudok abban, hogy nem térek le az útról. Arról az "útról", amit éppen én taposok magamnak. Ficces. Szóval botorkálok. Megállni nem akarok, mert sokat álltam már és olyankor nem villámlik. De ez már duma. Ami nem az, hogy a homályos szakaszokon szorongások és kétségek gyötörnek. Ilyenkor kellene a bizalmamra, a hitemre támaszkodnom, arra, ami a villámlós pillanatokból táplálkozhat.
Ennyi.
Szépek a virágok és kurva hideg van odakint.
