Eszembe jutottak dolgok a tegnap esti beszélgetésünkkel kapcsolatban és éppen nem voltál kéznél, ezért tűnt célszerűnek leírni. Mert nehogy elfelejtsem, és nem utolsó sorban tuti végigírhatom, nem fogsz pofákat vágni és beleszólni. Tegnap este, ami azt illeti, nem sok esélyem volt. Sem megszólalni, sem gondolkodni, késő volt már nekem ahhoz, és te meg, talán zavarban lehettél, vagy csak sokat hallgattál már előtte, de nem nagyon vettél levegőt. Ez most nem szemrehányás, jól állt:) Illetve az is lehet, hogy az!! :P
Szóval a Vian védelmében. Ahogy ébredtem, akkor jött a megvilágosodás pillanata, és a szaletliben való tejeskávézás közben dolgozódott ki a védőbeszéd. Most iszogatom a végét. A tejeskávénak. Nem hosszú. Érdekes egyébként, hogy mindig minden vitánk ugyaoda fut ki... Amikor azt mondtam, hogy alma és körte, jól mondtam. Bár a Nádasba még nem olvastam bele, de az elbeszélésedből arra következtetek, hogy analizáló, minden részletet mélységében kidolgolgozó írásmódról lehet szó. A Vian attól más, hogy intuitív. Metaforákkal, intuitív képekkel dolgozik, amik teljesen máshol - különben annyira, hogy a másik agyféltekén - hatnak. Az ő különlegessége persze még ezen belül is, hogy ezek a képek nagyon durvák és szűrreálisak. Télleg úgy érezhető, mintha ilyen nagyon durva faragások lennének. De ez nem hiánya, hanem a stílusa. Ő így lát. Ezt a képet levázolja neked, ami neki a szituációra jön, és a kép vagy hat vagy nem. Ha te nem igazán vagy vevő az ilyen metaforikus ábrázolásra, vagy a durva kidolgozás nem jön be, akkor kielégületlen maradsz. De ez attól nem szar. A metafora, a szimbólum aztán éppenséggel elemezhető is, de hát az ereje éppen nem abban van, hanem abban, hogy ha rezonálsz rá, egy másfajta módon egészen sok finomságot képes közvetíteni, ami az elemzéssel nyilván elvész. Az elemzés asszem a bal féltekés, az intuitív megközelítés, ne nevezzük gondolkodásnak, ha te magát az elemzés folymatát tartod annak, akkor valóban nem az, szóval az intuíció jobb agyféltekés tevékenység. Nem alacsonyabbrendű. Azt hiszem, hogy a veled való küzdelmem lényege éppen ennek a jobbféltekés funkció renoméjának a helyreállítása. Nem sikerült jobban fogalmazni, majd még átgondolom.
Tehát ez úgy működik, hogy van az ember valami élethelyzetben, mindig van. Valamilyenben.
Ballal elemez. Statisztikákat böngész, hogy ehhez hasonló helyzteben emberek mit léptek korábban, ezeknek mi lett a következménye és én tulképp mit is akarok ebből kihozni, integrálok, deriválok, átlagolok, és döntök. Aztán ezután az eredményt összevetem a statisztikával, elégedetten bólintok, vagy ha nem a várt eredmény jön ki, azt mondom, hogy hiba csúszott a számításba, nyilván nem volt elég nagy a minta, vagy manipulált volt a statisztika. Bassza meg, legközelebb alaposabbak leszünk, jobban átgondolojuk a dolgot.
Jobbal hangolódik. Hangolódik a finom belső érzésekre. Vannak köztük olyanok, amik egészen halkak, vannak igen hangosak, vannak amik ellene, vannak amik pont mellette szólnak. Az ember tanácstalan. Melyikre hallgasson. Ez a képesség embereknél elég különböző mértékben fejlett, mármint ez a belső megkülönböztatő képesség. Pontosan úgy, ahogy az ésszel való gondolkodás képessége is. Csak hát az manapság sokkal elismertebb. Ha hangolódik az ember, akkor nem statisztikákat böngész, hanem minden finom apró érzékelést próbál megszemlélni, látni, ami nagyon fontos, átértékelés nélkül. Amikor x azt mondta, vagy így rándult a szája, abban a pillanatban én mit éreztem?
Amikor már órák óta beszélgettél azzal nővel, akit különben nagyon szeretnél megdugni, mert jó segge van, télleg egy ásítást nyomtál el? Ha igen, akkor miért nem álltál föl, és mondtad neki, hogy bocs, de most már fáradt vagyok, megyek az ágyba, vagy veled vagy nélküled? Miért maradtál még két órát és szenvedtél kutyául? Mégse sikerült megdugni. Ez nyilván csak egy példa. De ilyeneken lehet ezt gyakorolni. Mert menjünk csak ebben tovább, érzed, hogy nem fog menni, mert a nő nem fog kötélnek állni. Tehát az érzés megvan. A hangolódás ezt súgja. Azt is érzed, hogy a dumát unod marhára és legszívesebben kiesnél a szádon, ehelyett egész este bazsalyogsz és illendően kedveseket mondasz a tyúknak. A végén pedig, mikor felálltok és fizetsz, kirakod a lakásánál és nem hív be még egy teára, akkor legszívesebben felköpnél és aláállnál, mert tudtad (érzeted) előre, hogy ez lesz és mégse vetettél véget a dolgonak időben. Ez egy elbaszott este.
És ne mondd, hogy lehetett volna másképp. Nem. Van, amikor lehetett volna, van olyan, ha elég elszánt vagy, akkor valamelyik következő este bejöhet, tehát alapozásnak esetleg jó volt, de azt is lehet érzeni. Akkor persze érdemes, de akkor nincs is ingrenciád köpködni.
Lehet érezni, hogy minek van értelme és minek nincs. Tudni nem lehet, mert van, hogy a racionális megfontolás szerinti teljesen irreálisnak tartott dolog jön be, és a reálisnak gondolt meg nem. Nem volt még veled ilyen? Bizti? És hálistennek, hogy ha ilyenkor az ember nem adja fel, akkor sem, ha közben mindenki hülyének nézi. Mert az érzehető, hogy valamiben van erő vagy nincs. Na az ilyesmihez tudnak segíteni a megérzések és az intuitív képek. Megérezni ezt az erőt. Valahogy így működhet. Hangolódás kérdése. Na és a képek..., velem mostanában már szerencsére előfordul, de volt sokáig, míg ezzel nem éltem. Nagyon élvezem őket. Szóval van valami probléma, ami foglalkoztat monnyuk egy ideje, és egyszer csak, reggel félálomban hirtelen beugrik egy kép, ami tudom, hogy erről szól. Vagy egy rövidke film, ami teljesen szimbolikusan ábrázolja a helyzetet, képi szimbólumokkal leírja a probélmát, és elindít egy irányba. Vagy még azt se, nem javasol semmit. Nekem nem szokott végkövetkeztetéseket, jóslatokat tartalmazni, hanem inkább csak új nézőpontot.
Olyan, mintha a valóság pillanatát láthatóvá tenné, amit addig hiába néztem, nem láttam a fától az erdőt, de ebben a képben ráismerek a valóságra. Hogy hát ez van. Nem javasol, nem mutat utat, csak azáltal segít nekem, hogy a teljességében érzékelem a valóságot, az én aktuális problémám körüli pontos valóságot, nem statisztikai valószínűséget. Ez az igazság pillanata, ami különben azonnal szertefoszlik, ahogy megpróbálom megragadni, mert ő nem általánosság, nem egy közhely, hanem csak annak a pillanatnak igazsága. És mivel folyamatosan minden változik, ezért minden pillnatnak csak egy pillanatnyi igazsága van, gondolati úton nem elemezhető, hanem csak érzélkelhető. Ha hiszek neki, ha bízok benne, rendkívüli módon segítségemre lehet ott az adott pillanatban a továbblépéshez, mint információ, de ha hosszabb távon ragaszkodni próbálok hozzá, csúnyán eltéríthet. Csak azért mert a valóság azóta rég kitért előle és már messze jár.
Szóval a valóságnak ereje van. És ez az erő az, amit érzékelni lehet, de megmagyarázni nem. Nem tudni mi az oka, egyszerűen csak így van. Biztos van is oka, nem állítom, hogy nincs, csak oly kevés az információnk, és oly összetett okozati rendszerből születik a valóság, annyian vannak benne, hogy racionálisan azért nem fogaható meg a teljesség. Ha csak belegondolsz, hogy a döntéseivel ki mindenki befolyásolja a te következő pillanatod történéseit. Nagyon-nagyon jó, erről jut eszembe, mert pontosan erről szól és mennyivel szebben, mint az én okoskodásom: A Mester és Margarita elején, mikor azon méláznak, hogy a Berlioz mit fog csinálni aznap este, és hát... na megtaláltam, idézem (egyszerűen imádom:))):
" Hontalan mérgesen, hüledezve meredt az ismeretlenre, Berlioz pedig fancsali mosollyal kérdezte:
- Úgy, és ki vágja le a fejemet? Ellenségek? Intervenciósok?
- Nem, egy fiatal orosz nő. Komszomol-tag.
- Hm... - hördült fel Berlioz, akit mértéken felül bosszantott az ismeretlen idétlen tréfája. - Már bocsásson meg, de ez azért nem nagyon valószínű.
- Én is kérem, bocsásson meg nekem - válaszolta az ismeretlen -, de ez a színtiszta igazság. Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?
- Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.
- Ez, sajnos, lehetetlen - jelentette ki az idegen határozottan.
- És miért, ha szabad kérdeznem?
- Azért - felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül, az esti hűvösség előérzetében -, azért, mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte. Az ülést ezek szerint nem fogják megtartani.
A hársak alatt síri csend támadt, ami nem is csoda.
- Már engedje meg... - kezdte Berlioz hosszú hallgatás után, és értetlenül meredt az idegenre, aki ennyi badarságot hord össze -, hogy kerül ide a napraforgóolaj... és miféle Annuskáról van szó?"
Szóval az intuitív képeknél tartottam...
Szép tiszta éles kép, és mivel nekem szól, mindig pontosan tudom azt is, hogy miről szól. Sosem kitalált, megtervezett, esetleg vágy által rajzolt képről van szó, hanem villanásszerűen megjelenő képről, ami csak "úgy jön". Valahonnan. Agyalás nélkül.
Szóval ezt érzem én művészetnek. Amikor az ember ráhangolódik a valóságra és metaforákban érzékeli, amit ha csak megél, akkor életművész:), de ha valamilyen formában vissza tudja tükrözni, megírja, lefesti, megzenésíti, netán eltáncolja, akkor ezáltal megoszthatóvá válik másokkal. Hogy ez is a kommunikációnak egy nagyon magas foka, amikor nem gondolatokat, hanem hangulatokat, érzéseket cserélünk. Ráismerünk egy mozdulatában a sajátunkra és eltölt az a megnyugatató érzés egy pillanatra, hogy nem vagyunk annyira mégsem egyedül.
Igen, szeretném rehabilitálni az intuíciót, a megérzést előtted, mint az érzékelésnek egy nagyon lényeges és magas fokú aspektusát.
