Na az van, hogy lelki életem zajlik erősen. A híresztelésekkel ellentétben.
Tegnap reggel megéreztem, hogy valami történni fog. Ez ilyen új tapasztalás, úgy néz ki, hogy mondjuk felébredek egy jó vagy jó közepes hangulatban, félálomban mondjuk nem készítem ki magam nagyon (na mert van, amikor igen), ilyenkor kávé, olvasgatás, tűnődgetés, aztán lassú elhatározás a készülődésre, és végül készülődés. Ennek folyamán tegnap egyszer csak váratlan izgalmat, feszültséget éreztem, ami végül remegésig fokozódott. Lehet a kávéra fogni, de hát az van minden reggel, ez a para viszont nincs. Tudomásul véve az állapotot, végül kissé lenyugodva elindultam dolgozni. És tudtam, hogy aznap helyzet lesz. Azt is sejtettem, milyen témában. És volt is helyzet. Visszakaptam az utolsó hátrahagyott bögrémet. Fájt. Megint kurvára fájt. Egyszer már kaptam egy adag cuccost, na annál egy fokkal már jobban viseltem a dolgot. Vagy fél fokkal, na. De most is csak némi időeltolódással tudtam ránézni az emberre.
Egy hónap telt el a jeles esemény, a szakítás óta. Érdekes különben, hogy a Robi halálakor is kellett egy hónap, hogy leessen a tantusz. Hogy ez egy tuti elvesztés, vége, snitt, soha többé. Ettől régen légszomjam volt, most is van olyan, meg ilyen "megbolondulok, annyira fáj" élmény. Amit értelemszerűen próbálok minden eszközzel elkerülni. Na ezzel lettem ma szembesítve: a Szimbolon kártyában kijött problémának "a gyász", ilyen dumával, hogy "Elnyomsz magadban egy fájdalmat, és ezzel tudattalanul megakadályozod, hogy a seb begyógyuljon." meg hogy "Amíg... nem gyászolod meg azt, akit elvesztettél, nem tér vissza hozzád az életkedved." Ez így csak valamennyire igaz. Mert próbálom, hogy hagyom fájni, persze, próbálom el is kerülni. Az elkerülésnek különféle motívumai vannak, pl. így jó, ahogy van, számomra ez a legjobb, nyilván, ami vagy igaz, vagy nem, bizonyos értelemben persze igaz, különben nem ez történne. A másik, hogy nincs vége. Biztos nincs, hiszen nem lehet vége. Na ez a gázosabb. Ez illúzió. Még akkor is, ha valami csoda folytán egyszer mégis újrakezdődne a dolog, mert most ennek akkor is biztos, hogy vége van. Na ezzel kellett végre ma szembenézni. És tudomásul kellett vegyem, hogy az én utam most éppen itt tart, ennél az elvesztésnél. Egy újabb elvesztésnél. Amiből volt az utóbbi időben néhány. Mondhatni csokrom van belőle. De akkor is fáj marhára. Na és akkor jön egy új érzés, ami nagyon érdekes, mert eddig ilyenkor csak görcsös elzárkózás következett vagy más kényszeres felejtési manőver. Szóval az, hogy vállalom a felelősségét. Az elvesztését. Hogy ez így benne van a pakliban. És hogy ez bizony elég markánsan hozzátartozik a sorsomhoz. És ez most valahogy együttjár egy olyan testi érzettel, hogy így egyszerűen valami tudatos akarattal nyitva tartom a szívcsakrámat (azt szoktam így érezni), és olyan mintha így folyamatosan fognám a kampót, hogy akkor jöjjön, aminek jönnie kell, nem zárom be, hadd járjon a levegő ki meg be. Amikor ezt így fenn tudom tartani, akkor elég jól vagyok. Ez olyan, mint az elfogadás állapota. Illetve hát az maga. Még ha fáj is valami, akkor is jól vagyok. Ezt most nem tudom máshogy mondani. Nem élvezem a fájdalmat, csak elfogadom.
Na és van ilyenkor, hogy kicsit továbbmegyek, mert egy ilyen vagyok, és aszondom, hogy igen? Ha lúd, hát legyen kövér. Ha ez, hát legyen akkor ez. Vigyél akkor, csinálj velem, amit akarsz, de tényleg. Mi kell még? Mit adjak oda? Minden a tied, vidd hát, mit adjak, ezt a kis elefántot? Az autómat, a gyerekemet, a munkámat, a biztonságomat, a jövőmet, az életemet, a házamat, az anyámat, apámat? Mi kell? Ha kell akkor dobjál le a pokol fenekére és sütögessél, amíg gondolod, hogy azt kell. Vigyél, csak vigyél már. Merre kell mennem, hogy az egészet végigjárjam? Tényleg megteszek mindent. És ezt nem dacból, pont nem, télleg nem! Csak azért, mert elegem van az ellenállásból.
Egyet nem adok, csak egyet nem, a hitemet. Anélkül már nem tudok élni. Azt a hitemet, hogy úgy van jól, ahogy van. Azt, aminek segítségével a belső ellenállásomat le tudom bontani. Arra jöttem rá, hogy valójában abból, amit eddig átéltem, mindabból legjobban a saját ellenállásom fájt. Ha nem állok ellent, akkor jó. A hitemet tehát, azt a kurva nehezen megszerzettet, amit még mindig folyton elejtek és keresgélek a padlón, begurulva az asztal alá, szóval azt nem adhatom, mert anélkül elsüllyedek.
Szóval itt a nagy kupac előttem, ott van benne mindenem, kinek mi kell belőle, mit adjak? Van amit nagyon szívesen, pl. a kényszerképzeteimet, bár azokat nem javasolnám senkinek, rosszul járna velük, aztán, mi van még? Sok-sok összegyűjtött vagyonka, biztonság, emlék és kötődés. Kényelem. Melegség. Húúúú, mennyi finomság. Semmi sem az enyém. Nincs semmim. Lehet, hogy életem végéig sokan ebből velem maradnak, bár elég elszánt erőfeszítéseket teszek időnként, hogy minél több mindentől megszabaduljak, azért szerintem megmarad a java. Életem végéig. Onnan vajon mit viszek tovább? Olyan jó néha arra a könnyűségre gondolni, ha az. Jó lenne, ha könnyűség lenne.
De ahhoz most vissza kell térnem a mostba. Ha mindig benne maradok és mindig azt teszem, amit éppen kioszt a sors, akkor, úgy hiszem, könnyű lesz. Tehát most gyász. Elvesztettem valamit, amit nagyon sajnálok. Legyen így. Aztán bízok, hogy jól van így. És aztán bízok abban is, hogy még jobban lesz. Minden rendben lesz.
Eszembe jutott egy álmom, van egy lakásom, nem is az enyém talán, és üres a zsebem, és a lakásnak nincs plafonja és én a szabad ég alatt vacsorázom. Ez ilyen bérház, legfelső emelet és nincs rajta tető. Kurva jó. De valaki ott rám akar erőszakolni valamit, azért kaptam a vacsorát is, ez nem tetszik és én inkább elmegyek, le az utcára, hajfestéket venni, de rájövök, hogy nincs pénzem. Aztán azt sem bánom, és csak lődörgök az utcán. Szabadon.
Különben rájöttem valamire, a dolgok nagyon egyszerűen működnek. Annyira féltem, hogy elveszítem, hogy el kellett veszítenem. És vazze, ezt valahol tudtam végig.
