Mit álmodtam már...:))
Kis, törtfehér vagy inkább natúrszínű (mint a függönyöm, na, olyan) köpenyes boszorkány seprűn elhúzva mellettem beszól, franc tudja már, hogy mit, de rémlik, hogy igaza van, az egész lény nem nagyobb, mint a Tamara. Mondjuk attól még éppen lehet igaza. Sietett, biztos másnál is volt dolga, hehe.
És még sok minden, amire nem emlékszek, aztán van egy, amire igen.
Torz arcú emberek jelennek meg, kiderül, hogy nálam laknak a sufniban. Egyik félszemű, mások torz arcú, vagyis hát mindegyik elég szörnyen néz ki, valamint származásra, fajtára nézve is az üldözöttek, megvetetettek közé valók. Húzom az kis pofámat, idegenkedek tőlük, de végül is barátságosak, kedvesen nyüzsögnek és valóban teljesen egyértelmű, hogy nálam laknak. Mégis a bizalmatlanság kényelmetlen érzése jár át, ezekkel itt együtt... de hagyom őket. Érzékelhetően nem is nagyon van más választásom, joguk van ott lenni. Nem szeretem őket mégse. És akkor valami feldereng, ott, az álmomban, nem másnap reggeli okoskodás... hogy ezek nem a sufniban laknak. Ezek konkrétan én vagyok. Ezek a részem. És én nem szeretem őket. Pedig részem. Én vagyok. Ők is én vagyok. És elzokogom magam. És sajnálom... mi is, kit is?
He...:) jó, mi?
Na meg a másik, ez nem ennyire elegáns... de ébresztő. Pihenetetem a kis pofámat egy fa asztalon, a keresztbe tett karomon. Előttem van valami bigyó az asztalon, és azt érzékelem, hogy alatta az asztal el kezd ... nincs jó szó rá, izzani, de nem érzem a forróságot, csak tudom, hogy ez történik, és várom, hogy meg is lássam és megérezzem a a melegét. Gondolom azért, ennek a fele sem tréfa, tán ha felemelkednék az asztalról, megúszhatnám, hogy a képem összeégjen. Ja. Csakhogy nem megy. Nem tudok megmozdulni. A meleget még mindig nem érzem, azt se tudom, hogy mitől ég az asztal, de kezdek beijedni. Próbálok felemelkedni, de semmi. Nem tudok mozdulni. Egyre jobban erőlködök, minden erőmet megfeszítem, de alig megy, aztán mégjobban, mire nagy nehezen felébredek a nagy erőlködésbe.
Ilyenek:)
