Eszembe jutott egy ilyen izé... ilyen na...
Szóval olyan, mintha így ugrálnék néha a különböző tudatállapotok között (no drog, már cigizni is csak nagy ritkán cigizek), nem tudom, más is tapasztalt-e ilyet.
Tehát úgy van, hogy egyik pillanatban feszkó, szívdobogás (na jó, az mindig van, de ilyenkor kihallatszik), máskor meg nyugalom, belső erő, miegymás... meg a millió másik állapot. Na ugye, észrevettem, hogy vannak kellemesebbek, meg nem kellemesek. És sokszor úgy jönnek, hogy még az okát sem tudom, egyszer csak megjelenik. Persze, amikor nem kellemes van (pl pánikszerű roham, kézremegés, dadogás, elcsukló hang), attól marhára szeretnék az adott pillanatban megszabadulni, hiszen egyszerűen kontrollálhatatlanná válok. És ez marhára gáz nekem.
Az egyik dolog, ami ilyenkor eszembe jut (most már), hogy ez jelzés. Méghozzá egy kétségbeesett jelzés, nem finom, amit vagy figyelembe veszek, vagy nem. Ezt nem hagyhatom figyelmen kívül, konkrétan mert elvesztem magam felett az uralmat, illetve nem teljesen, de döntően, hiszen bizonyos dolgokra képtelenné válok. Leginkább a kommunikációra. Feri atya javaslatára ma reggel vezetés közben el is kezdtem beszélgetni vele, próbáltam végre nem erőből, hanem elfogadóan: na hello, mi van? Mit szeretnél, hogy észrevegyek? Na, de télleg, nem haragszom, meg ilyesmi... Igyak kevesebb kávét? Vagy mi? Rögtön nyugodtabb lettem, ahogy megszólítottam, mintha kicsit meglepődött volna a reakciómon (hát nem szokta meg). El is felejtkezett hirtelen magáról. Majd megkérdezem legközelebb is. Különben mindig rájövök, hogy ezek a kellemetlen dolgok, mint kéz és hangremegés, mint fájdalmak, betegségek nagyon hasznos belső kommunikációra adnak lehetőséget. Rájövök, újra és újra, mert elfejtem mindig újra és újra, és amíg eszembe nem jut újra és újra, addig mindig feleslegesen szenvedek.
A másik vonatkozás meg az ugye, hogy ha nekem vannak különböző tudatállapotaim, akkor milyen jó is lenne, ha én tudnám irányítani, hogy melyikben vagyok éppen vagy legalábbis lenne valamilyen szintű beleszólásom.
És persze, hát megpróbáltam. Megpróbáltam, hogy állítsak magamon a kedvemre (nyilván). És akkor tűnt fel a rádió hasonlat (nem én találtam ki, csak adaptáltam, vagy értelmeztem a saját tapasztalatomban). Szóval olyan, mintha a hangolót tekergetve rajtam, lehetne állítani a tudatállapotot, még talán a frekvencia is áll, tán csak más tartományban... na ne mélyedjünk el a részletekben.
De! A baj ugye az, hogy ezt a gombot nem csak én tekergetem. Ez csak úgy tekergetődzik... fűtől-fától, ugye. Ami nekem nem annyira tetszik. Na oké, aszondom, de csak azért, mert tanultam már alázatot (így!), hogy nem mindjárt azt akarom, hogy csak rajtam múljon az a gomb, izé, meg a frekvencia. De... csak múljon rajtam jobban, mint most, mint eddig. Mert az szerintem elérhető. És nem olyan nagyképűséges sem, hmm.
A kedvencem különben az, ami akkor volt, mikor kijöttem a csendtáborból 10 nap után, és bementem az első benzinkúthoz tankolni. Mintha állt volna az idő, a súlypontom valahol mélyen a föld alatt, és bennem valami érinthetetlen belső nyugalom áradt szét. Nem volt határom, és a minden és én, és amiben voltam és ami bennem volt, az egybeolvadt és az egész gyönyörű volt. Minden gyönyörű volt. Wowww. Egy benzinkúton, na.
