Olyan durva élményem volt, isteni:))))
Vezettem. Nagypapához mentünk anyámmal, és jól elmerültünk valaminek a megvitatásában. Már a Balaton parton haladtunk jó ideje és a vezetés alig foglalt le valamit a figyelmemből. Lelkesen diskuráltunk valamiről.
A robotpilóta tette a dolgát, de elkezdett lassan világítani egy lámpa, hogy elég régóta megyünk már, nem kell-e lassan elfordulni Tapolca felé jobbra. De mindez épp valahol a tudatküszöb határán mozgott. Csak halványan jelzett az időérzékem, hogy lassan feladat van, el ne mulasszam. Tudatom nagy részét továbbra is a beszélgetés kötötte le, de egy kis rész elkezdett foglalkozni a feladattal. Figyelte a tovafutó helyszíneket és egyszer csak felismerni vélte Ábrahámhegyet, ami az elkanyarodás előtti falu lett volna. Beszélgettünk tovább, mert az fontos volt, a robotpilóta pedig magára hagyva próbált boldogulni figyelmem morzsáival. De akkor még jobban belelendültem a beszélgetésbe, és egyszer csak arra eszméltem, hogy valami nem oké.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elhagytam a leágazást, emlékeztem is, hogy láttam a kanyart, meg a kis bódét, ami ott szokott lenni, ahol el kell menni Tapolca felé. Kicsit fura volt, hogy ilyen simán elmentem mellette, de túltettem magam rajta, és vártam, hogy akkor az következzen, aminek szerintem kéne, azaz, Badacsony. Most már elhallgattam. Átkapcsoltam kézi vezérlésbe. Meg nem ijedtem, ha túljöttem, hát túljöttem, máshol is el lehet menni jobbra, nem ügy.
Ami viszont egy idő után el kezdett aggasztani, az az volt, hogy nem jött Badacsony. Révfülöp jött. Nos itt minden összezavarodott bennem, és próbáltam visszapergetni az elmúlt perceket. Látni véltem Ábrahámhegyet, majd az elágazást, emlékeimben ezek ott voltak, holott Révfülöpön voltam, ami még minden előtt van. Azaz nem láthattam azokat, amikre emlékeztem. Az Ábrahámhegy még hagyján, abban már akkor sem voltam biztos (így visszagondolva), csak valami hasonló volt a hely, de az elágazás a tuti emlék volt. Mi a vánnyadt jó fene történt bennem?
Néztem magamba befelé csodálkozó nagy szemekkel, és megláttam, hogy a képzeletem jócskán megviccelt: miután tudatom Ábrahámhegyként azonosította azt a bizonyos helyet, utána az eddigi tudásom szerint Badacsonyörsnek kellett következnie, ahol van a jobb kanyar. Nem volt ott, de mivel én azt képzeltem, hogy ott vagyok már, hát nem törődtem a tényekkel, és odaképzeltem a "helyére". Olyannyira, hogy utólag még emlékeztem is látványra: kanyar, bódé, minden, ahogy kell. Hmmm. Ez varázslatos:))
Mindeközben haladtam szépen az ominózus valós helyszín felé és lassan oda is értem. Elkanyarodtam jobbra, és jól megnéztem magamnak a bódét. Sokkal lepukkantabb volt, mint a vélt emlékemben.
Hát. Hmm. Izéééé. Köszönöm.
Most jólesne (vagy nem?) magyarázni, hogy vélünk valamit, azt kiegészítjük "legjobb" tudásunk szerint, és jutunk a következtetéseinkre, mit sem törődve a valósággal. A bódé pedig ott áll üresen, felpattogzott barna lazúrozásával, és nem bánja (vagy igen?), hogy én közben szép, frissen festett, mahagóniba hajló, apácarácsos cuki szaletlinek képzelem.
