És Jeeeeeeeeeeeee......
Nem érte meg, én azt mondom... De nem volt választásom.
Az úgy volt, hogy beálltam a sorba a pénztárhoz a Tescoban. Kocsival, nem kosárral, előttem már pakolt a csaj ki a kosarából. Eszembe jutott a zsebkendő, hogy kéne. Pont a mögöttem lévő sorban volt, csak hát a túlsó felén. Némi bizonytalankodás után végül is nekiindultam, hogy szerzek, a kocsit pedig otthagytam foglalni a sort, szépen, ahogy kell. Télleg hamar visszaértem, erre látom ám, hogy már egy másik tyúk is pakol előttem, a kocsim pedig szépen hátra van tolva. Mondom neki, hogy itt bizony én következtem, nem ő. Pakol tovább, és mondja nekem, hogy itt volt egy kocsi magára hagyva, ő erről nem tehet (nem is, hiszen az enyimé volt), az áll a sorban, aki ott van. Szépen fokozatosan kezdte elönteni a düh a mellkasomat, még annyit hozzá tudtam tenni, hogy ez furcsa egy szemlélet, és hogy bizonyára nagyon sietett, de aztán már nem nagyon bírtam beszélni. Remegett a kezem, a mellkasom pedig meg volt telve valami fortyogó indulattal. Hagytam. Na mert ha nem hagytam volna, akkor is így lett volna. A tüdőm fel akart robbanni, én pedig igyekeztem nem korlátozni magam abban, hogy hova és kire nézek. Megnéztem magamnak az ellenséget. Festett szőke dagadt picsa volt, barna szemmel. Lényegesen jobban néztem ki. Legalább. Arra gondoltam.. hogy ez szar. Nem gondoltam, éreztem, hogy ez szar. Mármint nem az, hogy jobban nézek ki, hanem az az elborító indulat, amit közben érzek. Remeg a kezem, elönt a düh... fáj a mellkasom és korlátozott a mozgásom. Ezért a lófasztért? Mélyeket lélegeztem, de végül is hagytam, hogy fussa a dolog ki magát. És bár dühös voltam, de így bosszún azért mégsem fantáziáltam. Olyan tehetetlen düh volt... nem is tudom, talán az zavart legjobban, hogy csak így lerázott magáról, mint kutya a vizet, szóval a pofátlansága. Én azt gondolom, hogy a sor az egy olyan eccerű szerkezet, nincs rajta mit vitázni. Na mindegy, legalább szó nélkül nem hagytam. Csak álldigáltam. Na mert az idő ment (a morci tyúk közben persze nem nézett rám), fizetett volna, de nem olvasta a kártyáját a gép. Elutasította. Még ilyet. Pedig dombornyomású Erste volt. Háromszor próbálták, de semmi... odahívtak fűt-fát, pénztáros szakértőket, biztonsági őröket, na meg mondták neki, hogy talán ha a bankot felhívná... Felhívta. Kezdtem, a mellkasomban feszítő indulatok ellenére élvezni a helyzetet. A bankból azt mondták neki, hogy bizony-bizony, a Tesco terminálban van a hiba, nem náluk. Na erre csudára kihúztam magam. Kidüllesztettem az ominózus feszülő mellkasomat a környező pasik örömére, hogy ha már megfájdult, legalább valami eredménye is lett a dolognak, és békésen vártam a soromra. Kezdem sejteni, hogy ezután az fog törpénni, hogy mégis előbb távozok, mint a "barátném". Innen már nekem mindegy volt, hogy mennyit kell még várni, a lényeg a lényeg maradt. Én megyek el innen előbb. A tyúk meg jó szarul érzete magát. Szólt a is pénztárosnak, hogy nem lehet-e félretenni őt, hadd menjen a sor. Értettem én. De nem sajnáltam. Magamat sajnáltam, hogy fáj a tüdőm. Én odaadtam volna az elsőbbségemet azért, ha ezzel ezt a fájdalmas indulatot kiválthattam volna. Ez nem jó. Úgy szeretném szépen lassan megérni már, hogy ilyen piszlicsáré piti dolgokon de basszam már szét az idegeimet, a szívemet. Hogy találjam már meg azt az utat, és haladjak is rajta, ahol ezek már csak súlyuknak megfelelő mértékben hatnak rám. Hogy már csak csodálkozzak az ilyenen.
Na de... szóval... izééé, az a terminál azér az kóser volt...:) Az elégtétel kéjes örömével kacsáztam ki a Tescóból, legalább 20 centivel magasabban, mint ahogy korábban bementem.
