Azt hiszem leesett egy tantusz. Egy a sok közül.

Azt hiszem, megértettem, hogy miért volt erre szükség. A furcsa az, hogy ez jóval korábban már megfogalmazódott, tehát még azt se mondhatom, hogy maga a gondolat új lenne, de úgy igazán átélni most sikerült. Mert vannak dolgok, amiket az ember tud és van amit átél. Tudni nagyon kevés.

Arról van szó, hogy Árpinál, vele kapcsolatban történt meg az, aminek meg kellett történni (jó esetben), hogy szétválasztottam magamban az istent és a férfit. Ez nálam egy személyes problematika. Végtelen megkönnyebbülés, azt elmondhatom. És gyorsan hozzáteszem, hogy az egyik jelentősége sem csökkent a számomra, tehát nincs szó itt lemondásról vagy (ön)korlátozásról. Csak egyszerűen a helyére kerültek a dolgok. Muszáj megemlítenem még Hamvas Bélát, aki mint valami ovóbácsi vezetett kézenfogva itt az utóbbi hetekben. Csomariról nem is beszélve, aki meg három éve teszi ezt.

Szóval aki azt mondja, hogy nincs segítség, az vak. És ez nem bűn, hanem egy szerencsétlen hozzáállás. Amin változtatni fog, ha már elég szarul érzi magát. Ez valahogy úgy néz ki, nagyon érdekes, hogy az ember, ha már nagyon szenved, kívül nem talál vigaszt, akkor befelé fordul, magába és magából egy kéz elvezeti oda, ahol, ha felismeri, segítséget kaphat. Egészen durva. És az éberség és nyitottság csak éppen azért fontos, hogy ezeket az áttetsző folymatokat, kezeket felismerjük. Ha azt gondoljuk, hogy mi mindent jobban tudunk, akkor nehéz helyzetben vagyunk. (Ez, mint már annyiszor, felveti az ész és az érzés által vezetettség problematikáját, amibe most újfent nem bonyolódnék bele, mert az utóbbi időben már nagyon sokszor volt erről szó. Nem lehet már véletlen, hogy megint felmerült. Valahogy minden út Rómába vezet.) Kulcsszó még az idő. De nem lehet mindent egyszerre.

Ha nem elég ez a pár mondat, márpedig lehet, hogy nem elég...

Amikor az emberben erős indíttatás van - márpedig azt gondolom, hogy ez nem egy szélsőséges, hanem nagyonis általános indíttatás - egy jól működő párkapcsolatra, valamint az életben a igazság (isten) keresésére, akkor van olyan, hogy a kettő összekeveredik. Mint nálam. Azt is gondolom, hogy az, hogy megismerjük a valódi, igazán mélyről jövő vágyainkat, indíttatásunkat, az egyáltalán nem egy könnyű és magától értetődő dolog. Látom magamon és a környezetemen. Azt látom, hogy vannak felszíni, könnyen elérhető vágyak, sokat halljuk, hogy ez jó, az jó, magunkévá tesszük, és nem halljuk meg a mélyen bennünk lévő hangot, aki a sok hagymahéj alól halkan kér.

Van az istenek útja és van az ősök útja (Hamvas Béla: A magyar Hüperion). Aminek - az én terminológiám szerint - az az egyéni életben az értelmezése, hogy a belső utamat követem, vagy kívülről kölcsönzök vágyakat. Ez durva egyszerűsítés. Ha a belsőt követem, ahhoz először azt meg is kell találni. Ez az istenkeresés. Nálam. Ha az ősökét, akkor körülnézek és választok magamnak valami viszonylag kompatibilis, azaz számomra elfogadtható, és a társadalom által is elismert célt. Nem kell körülnézni nagyon, mert bombázva vagyunk kellőképpen ezekkel. Ezt nevezi propagandának. A sense of prosperiry propagandájának, ami átvette a sense of beauty fölött a hatalmat. Nem tudom ezt elmagyarázni, ez itt a reklám helye, olvassátok el eredetiben.

Én 35 évig nem tudtam, hogy nekem ez fontos. Mármint az isten (valóban problémát okoz, hogy kis vagy nagybetűvel írjam:). Azt tudtam, hogy a pasik fontosak. És az is kiderült számomra, hogy az "igazit" keresem. Tehát valami tényleg jót, harmonikusan és teljességében megélhető párkapcsolatot. Miután az előbbiről nem volt tudomásom, de mégis bennem volt, hozzácsaptam a dolgot a pasikérdéshez. A mostani tudatosságom ne tévesszen meg, nyilván fogalmam se volt róla mi zajlik.

És akkor jött egy pasi, aki elvarázsolt. A dolog tökéletes... is lehetett volna, ha ő nem zárkózik vissza a csigaházába. De azt tette. Mert különben meg minden stimmelt. Hmm. Nos, hogy én valamit tökéletesnek látok és mégse megy, ezt röpke két évembe telt megemészeteni. Írtam is róla sokat. A végeredmény szavakkal csak részlegesen és nagyon bután megfogalmazható, de megkísérlem valahogy közelíteni: a tökéletest istenben kell keresni, itt a földön, az anyagban a tapasztalás van. A jó párkapcsolatot meg lehet valósítani, de esélytelen a dolog, ha én ebbe az istent próbálom belevetíteni. Az teljesen más tészta. A pasi az pasi, az isten az isten.

Különben nem bizos, hogy csak én járok ebben a cipőben, egy ilyen férfisoviniszta, patriarchális társadalomban, amiben élünk, ez a téveszme nagyonis adja magát:PPPPPPPP

Valamit főznöm kell, asszem zöldséges hajdinagombócot. Az nagyon állat. Puszi:))))