Pénteken körülnézett egy kövér, kíváncsi cigány asszony az udvarunkban, hátha talál valami hasznosat, benyitott egy-két ajtón, beletúrt egy sporttáskába. Mire a kisebbik kiment, hogy elzavarja, addigra már a kapun kívül volt, és pofátlanul hátra se nézett a Zsozsó kiabálására. Szerencsére a kisebbiket csak éppen annyira zaklatta fel az esemény, hogy említést tegyen róla nekem, de nagyon nem rengette meg.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kaput nem zárjuk már jó ideje, mert lassú rohadásának köszönhetően feszül a zár, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy ha egyszer bezárjuk, nem tudjuk kinyitni többé. Nem lenne olyan nagy tragédia, mert átmászni mind át tudnánk a kerítésen (még a Julcsi is, egyszer bemutatta, mikor nem tudta kivárni, hogy kiérjek a kulccsal... ja nem is, telefonáltam éppen, mikor jött, és nem bírta elviselni, hogy nem rá figyelek, ezért, hogy felhívja magára a figyelmet, átmászott a kerítésen), de kényelmetlen lenne. Ezért nem zártuk.
Viszont ennek a hívatlan látogatásnak már fele sem tréfa, péntek délután, ahelyett, hogy lerogytam volna kedvenc sorozatom elé (Doktor House, nem tévén, pécén), erőt vettem magamon, elmentem vadászni és szereztem láncot meg lakatot. Éreztem ugyan, hogy ez csak virtuális biztonságot jelent, de reméltem, hogy azér' az is valami:) Mindenesetre próbáltam nyugtatgatni magam, hogy rajtam nem múlik a dolog, amit lehetett tenni az ügyben (nem túl sok), azt megtettem. Annyira nem sikerült magam meggyőzni mégsem, mert onnantól kezdve késő estig a gyerekeimet szekíroztam, hogy de mindig zárják rá, ha kimennek, bejönnek, kísérjenek ki meg be minden bulira szállingózó kamaszt egyesével, mert hát tudják... értik ugye, miért? Mert a biciglik meg a fűnyíró, mint csekély vagyonkánk képviselői... nem veszek újat, ha elviszik, ugye értitek? Na a Mac-ről nem is beszélve (próbálkoztam végre valamivel, ami a Rudinak is számít). De azt is ugye, hogy nem szeretnék éjszaka nem aludni amiatt, mert nem bízhatok meg bennetek, hogy mindig bezárjátok! Ha egyszer is észreveszem, hogy nem, annak izé... szóval annak valamilyen igen súlyos következményei lesznek! Nem tudom még, hogy mi, de majd akkor jól kitalálom! Ez a bizonytalan körvonalú fenyegetőzés különben meglepően hatásos szokott lenni, sokkal inkább, mint mikor valami konkrétat mondok, mert arról már konkrétan tudják, hogy sosem tartom be, de így olyan misztikus, ezt valahogy mindig olyankor vetem be, mikor már nagyon tehetetlen és elszánt vagyok, és ezt valahogy megérzik:)
Szóval ment a szülői aggodalmasodásból eredő, azaz maximálisan megalapozott és védhető vérszívás, mire pár óra után a nagyobbik némi alkoholos befolyásoltság alatt rezignáltan megkérdezte, hogy "mi ez már, ez a kapuzárási pánik, anya?"
