Megyek a járdán, az egy méter széles járdán, valahova sietek éppen, észre sem veszem, mi van körülöttem. A házak szürkék, az emberek nem szépek, nem örülnek. Nem érdekelnek, legfeljebb feszélyeznek. Sietek, mert félek, hogy elkések. Legszívesebben túl lennék már ezen az egészen. Nem lépek le a járádról, miért is lépnék le. Korlát nincs, miért is lenne.
Megyek az erdőben, átvágok egy réten, szép az idő. Kis patakon átívelő hídon. Olyan kicsi és olyan alacsony, hogy nem kell korlát. Én azért a közepén megyek, mert biztos, ami biztos, igyekszem átjutni minél hamarabb. A túloldalon alig észrevehetően megkönnyebbülök és megint élvezem a környezetem szépségét. Valami hiányzik, de elhessegetem a gondolatot, úgyse jövök rá, hogy mi az. Élvezem a tavasz illatát, azt gondolom ez a teljesség, de tudom, hogy nem ez az.
Esteledik, megyek a félhomályban, az utat alig látom már, csak érzem a lábam alatt. Ha elbizonytalanodok, kinyújtom a kezem, és megkapaszkodok. Nincs mitől félni, az út elég széles és akárhányszor támaszt keresek, találok is. Lassan rájövök, hogy az út mentén végig ott a korlát, számolhatok vele, ha nem is támaszkodok rá, mert felesleges egy ilyen széles úton, de biztonságérzetet ad. Nem tudom éppen merre járok, csak megyek előre, lassan leszáll az éj. Megyek tovább, látni már nem látok, a képzeletemmel magam maradok. Idővel megszokom ezt is és biztonságossá válik az éjszaka.
Hajnalodik, kezd világosodni, a napfelkelte elbűvöl és én már-már tényleg azt hiszem, hogy na ez az. Ide indultam, ezért jöttem. Kezem a korláton, tekintetem az égen, lassan haladok, és eltűnődök rajta, hogy akkor tényleg ez lehet a cél? Olyan szép, olyan tökéletes, mi is lehetne más? A kétség persze megint belémfurakszik, jobban körül kell nézzek, gondoljuk is csak át ezt rendesen. Elszakítom a tekintetem az égről, a felkelő napról, hogy valóban lássam, hova is jutottam. Lenézek és megrogyok. Egy hídon állok. Olyan széles, mint az út, amin eddig jöttem, ott a korlát, minden olyan mint eddig, csak mindez többszáz méter magasságban. Alattam a szédítő mélység. Mozdulni nem tudok. A híd és a korlát stabil, félnivalóm nincsen. Mehetnék tovább úgy, mint ha mi se történt volna, de a mélység megbénít. Húz. Csak mert ott van. Elveszetem a bizalmamat magamban. Képes vagyok-e ellenállni neki? Képes vagyok-e tiszta lélekkel továbbmenni és elhinni, hogy a mélység nem azért van, hogy én megadjam neki magam. Ő csak van, és én csak megyek tovább.