Nagyon érzékeny hangulatban vagyok. Erre lehet azt is mondani, hogy szorongok ezerrel.

Azon gondolkodtam el, hogy mi az a rossz érzés abban, ha valaki azért aggódik értem, hogy a pasim vajon szeret-e engem télleg. Mert van benne valami nagyon kellemetlen. Nem tudom hogy jutott ez eszembe, de nem is az az érdekes, ja, dehogynem, tudom már:) De nem számít. Szóval, ha valaki azért aggódik, hogy engem másvalaki nem szeret, akkor ő maga nem hisz benne, hogy engem lehet szeretni. Szóval ebben ez a gáz. Haragszik rám valamiért és ezt másra vetíti. És ezért fáj. Ő nem akar valamiért jó lenni hozzám, de ezt még magának sem akarja bevallani. Inkább azért aggódik, hogy más vajon elég jó-e hozzám, ugye. Ilyenkor haragszik rám valamiért. Haragudna, csak nem mer. Jaj. Így van. Voltam már mindkét oldalon.

Úristen, ilyen állapotban, mint amiben vagyok, nem szabad emberekkel találkozni. Olyan, mintha nem lenne rajtam bőr. Na megyek tovább vasalni, az elég biztonságos és közben megpróbálok bőrt növeszteni magamnak.

A téma mostanában mindenképpen a határok kérdése. Meddig tartok én, hol jönnek mások. Elsősorban mások érzéseiről van szó. Világossá vált, hogy ez korántsem olyan egyértelmű. Itt van ez az állítás dolog, hát mi más történik benne, mint hogy mások érzéseit átélem. És azon kívül meg hányszor téma benne az, hogy más fájdalmával azonosulva nem élem a saját életem!! Központi kérdés ez, akkor is, ha eddig még csak nem is hallottam erről a problematikáról. Nem emlékszem, hogy a pszichológia valahol említette volna ezt. Bár az én emlékezetem setét verem, nem mérvadó ugye. De akkor is. Szóval hol is a végem? Vagy más megközelítésben, hol kezdődök én? Na egy újabb projekt, nem kicsi és nem kikerülhető.