A fenébe is, hát szabad ezt? Így felkavarni az embert.
Sejtettem, tudtam én, csak nem mondtam. Mikor olvasni kezdtem, csak az előítéleteim hatottak, ezt valahol mélyen éreztem. A vele (kedves barátomról beszélek, akitől a könyvet kaptam, nehéz elvonatkoztatni attól, aki a könyvet a kezedbe adja) kapcsolatos előítéleteim, azok, amik kapcsolatosak az ő velem kapcsolatos előítéleteivel. Hogy folyton hülyének néz.
És aggódtam persze, hogy nem oldódnak. De legyintettem, tovább olvastam és feloldódtak végül. És akkor már beleolvadtam, ott voltam és a saját életem messzire került, idegenné vált. (Narkó, ebben teljesen egyet értünk, mint abban is, hogy minden elmúlik, a ritka pillanatok...) Mária voltam. Ott éltem és éreztem, amit ő érez és megértettem őt. Nem tudtam letenni. Tévedtem. Nem igaz, hogy nem szereti őket, a szereplőit.
Szereti, mert reálisan látja, mert ismeri. Mert nem a saját vágyait látja benne, hanem az embert tökéletlenül-tökéletesen.
Szeretni nem lehet, csak azt, amit ismerünk, ha nem maga a megismerés és a megismert tények elfogadása maga a szeretet. Ami, persze dög nehéz. Mennyivel könnyebb valakibe valami idilli szépséget (vagy kiszolgáltatottságot vagy akármit) beleképzelni, aztán a csalódás kínját jól a nyakába varrni... hogy nem olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek... hát tehet szerencsétlen róla, hogy nem olyan?
Mert a megismerés az figyelem, "a legtöbb, mi adható" (ehh, hogy ezek a nyamvadt szlogenek hogy be tudnak furakodni az ember agyába), idő az időmből, kilépés önmagamból, az ellenállásom feloldása, az önzésem... dolgozni magamon, nincs pihenés... és a remény, hogy akkor majd jól elfáradok a végére és talán már nem is bánom hogy vége...
jut eszembe, amit Laci szokott mondani: "Az rendben van, hogy a végén el kell menni, de hogy közbe?" csak éppen nem illik ide, de olyan vicces:)
Én például, azt hiszem, attól tartok, hogy ezt a szegény Villőt képtelen lettem volna megszeretni. Annyira idegen. Minden elismerésem Máriónak. És az a különbség, ami a Mária és a Villő iránti szeretetében van. Az a titok. Ez az ami felderíthetetlen, kifürkészhetetetlen. Ami felkavaró. És így van ez, van Mária és van Márió, akiknek jutott ilyen. És van Ábel, akinek nem. Őt élete nagy szerelme nem szerette viszont, illetve nem úgy, neki ez nem jutott. A felesége volt egy időre, mégsem volt az övé. Mit vétett, miért? És a Villő, aki szintén így járt, bár az illúziója megmaradt neki...
Ez a hülyének nézés... tudom, ebben ludas vagyok, ha már meg nem értenek, akkor inkább nézzenek hülyének, teszek rá még néhány lapáttal, érezzék csak jól magukat. Mi ez a hiúság, ez a kivagyiság? Fenn hordom az orrom, és hogy ne vegyék észre (úgyis észreveszik), bohóckodok. Csak én nem veszem észre. Illetve néha rácsodálkozom. Tényleg ilyennek látszom? Védekezés, de mi a fene ellen? A meg nem értettség, elszigeteltség ellen? De hát én magamat sem értem, hogy várhatnám mástól.
Félve ültem le. Nem csak letisztult gondolatokat szabad papírra vetni?
Az élet most éppen elkerül, a gyerekek elmentek apával, Robit ünneplik, aki ötven éves. Döbbenet. Ötven. Robi a volt férjem unokatestvére. Most voltunk kint nála Luxemburgban, úgy tizenöt éve. Csodáltam, ahogy átruccantunk vásárolni Belgiumba, a határ az út szélén valami elhagyott őrbódé volt, vagy azt is csak képzeltem? Mert valami azért kell, hogy legyen egy határon? És mindegy volt hogy mivel fizetek, luxemburgi vagy belga frankkal, elfogadták bármelyiket. Az egyik országban olcsóbb volt a benzin, mint a másikban, és ahol drágább volt, ott nem voltak benzinkutak a határ mellett, úgyis mindenki átjárt tankolni. Megvan még most is az a kávés doboz, amit akkor vettünk, azóta is abban tartom a kávét, a "Bon Jour"-os doboz, megrepedt már a műanyag fedele, de még tartja magát. És tőle hoztam a Doors CD-ket, akkor szerettem meg.
Kösz Robi, boldog szülinapot!
Tulajdonképpen autót akartunk venni, de végül is nem került rá sor. Belgiumban bementünk egy Porshe szalonba, voltak használtak is. És én akkor, egyszer beültem egy 911-esbe, a kedvenc autóm, gondoltam, talán soha vissza nem térő alkalom, nézzen rám az a kereskedő ahogy akar. Nézett is, de rólam lepergett, a csóró keleteurópaiak. Beültem, hát fapados volt, az biztos. Talán kicsit tovább kellett volna ülnöm benne, mert nem emlékszem az érzésre. Végül is azt hiszem, nagyon zavart, ahogy a kereskedő nézett, és nem tudtam rendesen beleélni magam, hogy egy Porsheban ülök. Megint ez a hiúság. A csóró keleteurópaiak... Mi mindentől foszt meg ez a kicsinyes érzés, ott ültem és másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy "ez" mit gondol rólam... Azt hiszi, hogy mindjárt beindítom és elhúzok vele? Hát kedvem lett volna, már csak bosszúból is...
Így tettem tönkre magamnak az egyetlen alkalmat, amit adott az élet, hogy egy Porshéban üljek... bébi, hát így jártál:)))))
