Múlt csütörtökön, mint utóbb kiderült, egy hajszál és három emelet választott el attól, hogy véletlenül összefussak az Árpival.

Ez lehet véletlen, de lehet emlékeztető is, hogy írjam végre le, ki, meg, amit akartam. Arra mindenestre jó volt, hogy tudjam, hogy hat rám, nagyjából hol tartok most az ügyben. Első gondolatom az volt, hogy akkor él még. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy el fogok-e menni a temetésére. Racionális énem csípőből azt válaszolta neki, hogy jó eséllyel nem is fogok tudni róla, úgyhogy így nehéz lenne elmenni. A második gondolatom meg az volt, hogy hálistennek, és köszönet a hajszálért és az emeletekért, még arra se vagyok kíváncsi, hogy mi van vele, nemhogy találkozni. Egy dolog érdekelne csak, hogy ő igazából hogyan élte meg ezt a másfél évet, de tudom, hogy ezt sohasem fogom megtudni, soha nem mondaná el őszintén, vagy ha mondana is valamit, csak mellébeszélés lenne. Az viszont nem érdekel.

Nem tudom, mennyire jó ötlet ez, bár szerintem baj nem lehet belőle. Vagy ha igen, hát legyen.

...

Valahol ott szakadt meg a történet, hogy...

                                           ... azt mondta, hogy ugyan hívjam már föl az Árpádot. Hogy kit? Ja... hát nekem nincs meg a száma... de miért is??

De Mari már hívta is az Árpádot, és mondta neki, hogy itt ül vele szemben az a lány, akivel karácsonykor kávézott a Szamosnál, szerinte beszélgessünk el, biztos jó lenne... aztán átadta a telefont, hogy pontosítsuk az időt és a helyet. Megbeszéltük, hogy másnap este 7-kor találkozunk ott, ahol, megismerkedtünk. Aztán majd meglátjuk. Ekkor tegeztük egymást először. Nem én kezdtem.

A zavarom leplezhetetlen volt. És nem is értettem. Az az igazság, hogy nagyon izgatott a másnapi randi, de nem mertem a mélyére nézni, hogy miért. Szerencsére nem kellett sokat aludni addig:)

Másnap nagyjából pontosan meg is érkeztem a tetthelyre, annál az asztalnál ült, ahol két hónappal azelőtt.

- Hát idetaláltál?

- Persze, miért ne találtam volna ide? Vagy azt gondoltad, hogy nem biztos, hogy eljövök?

- Nem voltam biztos benne. A múltkor jobban néztél ki, most egy kicsit mintha szétesettebb lennél.

- Hát igen, történt velem azóta egysmás...

és elmeséltem neki nagyon vázlatosan a Sanyi sztorit. Asszem valahogy így kezdődött. Aztán belemerültünk a beszélgetésbe, arra már nem emlékszem, hogy miről, de arra emlékszem, hogy mennyire: két óra múlva zárták be a Sugárt, úgy ürült ki körülöttünk az áruház, és azon belül a kávézó is, hogy én ebből semmit nem vettem észre. Egyszer csak szóltak, hogy zárnak. Mennyünk má.

Ezután átmentünk a Potala teázóba, de mielőtt bementünk volna, én rágyújtottam kint az utcán és láttam, hogy megrándul az arca. Szólni nem szólt, de tudtam, hogy nem helyesli. Volt bennem egy dac, hogy ugyan már, miért ne, miért akarok én megfelelni neki? Nem tetszik, öreg, csúnya a foga... persze jó fej és jó vele beszélgetni, de akkor is. Valami taszított, valami pedig nagyon vonzott hozzá, de képtelen voltam ezt akkor reálisan átlátni. Eléggé meg voltam zavarodva. Aztán bementünk teázgatni, beszélgetni és megismétlődött az, ami a Sugárban. Innen éjfél körül raktak ki minket, az utolsók voltunk és ezt a folymatot sem vettem észre. Amikor szóltak, hogy most már fizethetnénk, már túl voltak a felmosáson is. Ez azért megrendítő volt.

Akkor merre tovább? Hát a "hozzád" lett a nyerő, úgyhogy beültünk az autómba, és kértem, hogy mutassa az utat. Nem messze az Őrstől bérelt egy lakást, nem kis megdöbbenésemre azon az útvonalon, ahol én a munkába járok. Naponta csak kétszer mentem el a ház előtt. 

Egyedül lakott, szép rend volt nála. Elhelyezkedtünk és beszélgettünk tovább. Előkerült az a golflabda, ami tuggya fene mit keresett nála, nyilván valami emlék volt (mint ahogy most már nekem is az). Azt mondta, hogy ő tud varázsolni ezzel a golflabdával. Akarom-e, hogy ezt a Sanyi fiút kivarázsolja belőlem és hamar túl legyek a dolgon? Hogyne, persze, mondtam neki, nem ragaszkodom én feltétlen a szenvedéshez, csinálja csak. Jó, de tudom-e, hogy mi fog akkor történni, ha ő kivarázsolja belőlem, mi lesz utána? Fontos kérdésnek tűnt, elgondolkodtam rajta. Igen, mondtam, üresség marad utána (és ez pontosan így is lett, csak sajnos tovább nem gondoltam).

És varázsolt.

Hajnal kettő felé járt, fáradt voltam már nagyon, így elköszöntem tőle. Ahogy rámnézett, láttam rajta, hogy nagyon szeretné, ha maradnék, de nem szólt semmit. Megadta a telefonszámát, és megbeszéltük, hogy majd felhívom és így neki is meglesz. Akkor teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy közben elkérte a telefonomat és megcsörgette a magáét, hogy jól írtam-e be a számot. Ezt a mérhetetlen vakságot a késői óra számlájára írom, nagyon kész voltam. Tulajdonképpen később maga árulta el ezt a trükkjét, különben soha nem jövök rá. De ez is a játszma része volt, sokmindent elárult magáról, amik rendre igazak is voltak, és ettől olyan nagyon őszintének tűnt az ember... a hozzáértők azt mondják, hogy az a jó hazugság, aminek a 90%-a igaz, és ő vérprofi, ezt el kell ismerni.

Hazamentem, és másnap már kezdett derengeni nekem, hogy mi van akkor, ha valahol üresség támad (mert a varázslat működött korrektül). Hát vákuum keletkezik, és az meg beszippant a helyére valamit. Vagy valakit, aki éppen ottan ácsorog. Ez történt. Cseberből vederbe. Illetve kútba, de akkor ezt még nem sejtettem, mint ahogy azt se, hogy ez a Sanyi gyenge kezdő játékos az Árpihoz képest.