Szóval…

A tranzit Mars valamikor szombaton bírt szembeállani a rási Marsommal, az alábbiak történek:

Pénteken elég befordulós voltam, jobban, mint különben, nemcsak belül (ahogyan szokásosan), hanem így kívül is. De nem nagyon hagytak, piszkáltak, mert nem szokták meg. Én meg pipa voltam, mert nehogymá ne lehessen nekem ilyennek lenni, miért gondolja mindenki, hogy értük vagyok és kötelező mindig fülig érő szájjal léteznem és ezerrel odafigyelnem rájuk.

Levetettem oroszlán álarcom és nem arattam osztatlan sikert.

A Jóska is elkövette a szokásos hibáját, ami régóta idegesített, de most nem bírtam szó nélkül hagyni. Kifelé menet, hátrálás közbe még kérdezett valamit… ha valakinek nincs ideje kivárni a választ, mi a fasznak kérdezősködik? Persze én voltam a hülye, ki más.

Idegbeteg voltam már hazafelé menet, de annyira, hogy belefáradtam és asszem szunyáltam egyet így délután.

Másnap meg ugye nekiestem a kertészkedésnek. De főznöm is kellett (volna). Meg mosnom. Úgyhogy elébb még bemerészkedtem Rudika szobájába, hogy felderítsem, rejeteget-e valami mosnivalót még a szokásos 23 darab törölközőn kívül. Mert Rudika minden testrészét más törölközőbe szereti törölgetni, szerinte talán tisztasági, bár szerintem inkább pazarlási okokból. Fojtó füstszag volt a befüggönyözött szobában. Szereti a drága az alvilági környezetet, hát hiába, a megszokás :PPP Korábban kölcsönadtam neki (nem igazán szívesen) újdonsült laptopomat, amit Hatitától örököltem, mert a saját gépét Hapaságnál tartja. Nehogy hiányt szenvedjen a kicsikém. Szóval keresgéltem a füst eredetét, és felleltem az asztalán egy papírzsebkendőn egy kupac összeégett gyufát. Számítógépezett, közbe pirózott, és tulajdonképpen miért nem értem, hogy ő teljesen körültekintően cselekedett, nem is történ(hetet)t (volna) semmi baj. És ekkor én kontroll nélkül, elborult aggyal mondtam mindent, ami az eszembe jutott. Amit nagyon nem kellett volna. Erősen szégyelltem. És megfogtam a laptopot és kihoztam. Csak ezt kellett volna.

Mindketten nagyon szarul voltunk. És nem sokat beszéltünk egymással. Én később bocsánatot kértem, hogy olyanokat mondtam, amiket.

Elgondolkodtam, hogy miért jutottunk idáig: általános feszültség volt bennem, számtalan dolog miatti permanens szorongásos állapot. Rudi elköltözése jobban megviselt, mint gondoltam, hiába próbáltam könnyen venni, a gyerektartásról se bírtunk beszélni az apjával az elmúlt két hónapban, szőnyeg alatt volt ez is. Szóval alapjaiban változott meg sokminden az utóbbi időben, és én úgy tettem, mintha semmi se változott volna, csak jól elmerültem környezetem rendezgetésében. Pedig a dolgok változtak és nekem valahogy követnem kéne ezeket a változásokat. De úgy tűnik, csak a félelem nőtt meg bennem ezalatt. Rudi viselkedésében a legelborítóbb az a metátalkodott meggyőződés, hogy ő tulképp nem csinált semmi veszélyeset. És ez azért szörnyű, mert pontosan érzékelhető, hogy ha nem látom, simán megcsinálja máskor is. Ha nem pont ezt, akkor valami hasonlót. És még az a közöny, amivel képes viseltetni a dolgok sorsa iránt. Nem tudom eldönteni, hogy ezt csak mutatja, vagy tényleg ennyire beleszarik mindenbe, de rendszerint ilyesmikkel tud ennyire kiborítani. Tény viszont az, én nagyon nem vagyok következetes. Igazából nem tudok nevelni. Nem szeretek. Lusta vagyok rá. Ilyenkor az szokott történni, hogy elszégyellem magam, és megbánásból visszaadom monnyuk a laptopot. Mert ez a legkényelmesebb. Lelkifurdalás betömködve. De, gondoltam most, hogy pont ezér szarik bele a kamasz az elvárásaimba, mert nincs valódi következmény. Az ordítozáson kívül. Ha azt túlélte, akkor már nincs nagy gáz. (Bár ez sem teljesen igaz. Néha volt következmény és nem is kicsi, de mindig úgy látszott, hogy rá még ezzel sem lehet hatni. Zsozsó mondta egyszer, hogy a Rudi, hát ő nevelhetetlen. Én ebbe bele is nyugodtam nagy kényelmemben.)

Tehát gondolkodtam, hogy a francba lehet ezt jóvá tenni? Vessük el a régi mintát, nem nyalom be magam azzal, hogy visszaadom a laptopot, egész egyszerűen azért, mert nem akarom és nem kéne. Az megvásárlás lenne olcsó pénzért. Azt, hogy nagyon sajnálom, amiket mondtam, azt meg kellett mondani. De nem nagyon enyhült a fiú, amit viszont tudomásul kellett vennem. Igaza volt, hogy dühös rám. Én is az lettem volna a helyében. Sokáig elbújt a szobájában. Aztán előjött és bebújt az ágyamba. Odamentem, próbáltam barátkozni, de elhajtott. Kérdeztem, hogy akkor, ha idejött, mégiscsak akart valamit. Igen, aszonta, azt akarja, hogy nekem is rossz legyen, mint neki volt. Ühüm, mondom, bosszút akarsz állni, értem. Mondtam, hogy én anélkül is eléggé rosszul érzem és éreztem magam.

Arra jutottam, hogy ha a feszültséget feloldani, vagy megelőzni akarjuk, talán tisztázni kéne a levegőben lógó bizonytalanságokat, össze kéne ülni, megbeszélni a dolgokat. Mindenki mondja el a magáét. Megírtam a meghívót a családgyűlésre. Csináltam nekik kaját, meg fincsi sütit. Rudika még mindig durcizott, de már látszott, hogy egyre jobban nehezése esik és igazából néha már elnevetné magát, de még nem érdemlem meg. Közölte, hogy ő nem fog megjelenni a családgyűlésen. Én kimentem és elkezdtem túrni a földet. Egy idő után Rudi kidugta az orrát és érdeklődött, hogy mit is csinálok. Megmutattam és kérdeztem, hogy segíteni akar-e. Na neeem, azért annyira nem, különben is nemsokára elmegy biciklizni. Aztán kidugta mégegyszer, odasomfordált, és megölelt. Aszonta szeret. És ottmaradt, majd kibányászott nekem egy jókora darab követ, ami útban volt. Kezdem sokkal jobban érezni magam már én is:)

Jóval sötétedés után bírtam bemenni, Rudi még nem ért haza, hát összekészültem egy kis gyertyával, teával, jegyzőkönyvvel.

A családgyűlésről pedig már írtam. Olyan volt, amilyen. Lényeg, hogy volt!!!

Valahogy úgy érzem, talán valamivel jobban sikerült kijönni a dolgoból, mint máskor…

Milyen rohadtul fárasztó ez az élet, különösen ez a társas fajta:) és mennyire nem értek hozzá, döbbenet.

Magamban bármit, bárhogy, bármikor és bármeddig. Lényegesen egyszerűbb. Nem kell együttműködni.