Változatos nyomasztó gondolatokkal hatékonyan tudom depresszióba kergetni magam. Szívesen tartok ebből a tudományomból korrepetálást kezdőknek, 2500 ft/óra. Ha ketten jönnek, az óradíj megosztható. Addig is, míg a jelentkezők telefonját várom, jobbnak látszik dolog után nézni.
Árpinál tartottunk. Kezdek kijönni a hangulatbaól, ami egyfelől jó. Másfelől viszont megnehezíti ki nem mondott fogadalmam betartását, azaz hogy végére járok az ügynek. Mert sok van még hátra. Cirka másfél év.
Tehát a moenai síelés után, de a prágai sörözés előtt, szerda estére hivatalos voltam a Battyány utca nemtom hányba, ami előtt azóta is elautózok naponta legalább egyszer. Azért csak egyszer, mert mostanában reggelente lehet közlekedni a Keresztúri úton, és azon kevesebb a lámpa. Ezért inkább azt választom. Eladó a ház, vagy legalábbis az volt, már nem figyelem, hogy kint van-e a tábla. Nem szoktam már odanézni se, kivéve pont ma. Égett bent a lámpa és arra gondoltam, fel kéne hívni az ingatlanost, mutassa meg a házat. Bemennék abba a szobába és megnézném mégegyszer utoljára azt a szekrény fölötti fűtéscsövet, amit annyit stíröltem beszélgetéseink közben. Combos kis gravitációs acél fűtéscső volt, megsárgult festéssel, nem holmi jelentéktelen rézcső. Miután Árpi elköltözött és mi először "szakítottunk" (ez közel egyidőben volt), akkor arra gondoltam, hogy úristen, nem látom többé azt a csövet.
Soha többé. Ismeritek az érzést, amit ez a "soha többé" tud kiváltani? Elakad a lélegzetem és rémülten kapkodni kezdem a levegőt. Valami végérvényesen elveszett.
Most kiváló lehetőségem lenne ezt a végérvényesen elveszett csövet mégegyszer látni, de nyilvánvalóan nem fogom megnézni.
Elveszett valami, ami sohasem volt meg. Mert ami valóban megvan, az nem veszhet el. A többi az illúzió.
Kilenc után értem oda, ami elég késő volt. Leültünk egymástól tisztes távolságban beszélgetni. A feszültség - mint köztünk rendesen - tapintható volt. Bírom a feszültséget, de nem szeretem, ezért ilyenkor egy éles késsel belevágok a közepébe, rosszabb nem lehet felkiáltással. Elmondtam neki az elméletemet a varázslásról és a vákuumhatásról. Amit tapasztaltam. Hogy ilyenformán helyet cserélt a Sanyival. Ugye Te ezt tudtad előre? - kérdeztem. Mentségére legyen mondva, legalább nem tagadta. A feszültség nem sokat oldódott, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a víz, amibe fejest ugrottam, elég mély volt-e. Némi hallgatás után azt mondta, hogy ha már ez így van, akkor akár közelebb is mehetnék hozzá.
Az az igazság, hogy erre így, ebben a formában nem számítottam. Tehát felkészülve sem voltam rá. Illetve számítottam, de mégse. Ezt a hülyeséget csak az értheti meg, aki hozzám hasonlóan ilyen elveszett mértékben ösztönös lény.
Vártam egy kicsit, és azon gondolkodtam, hogy akár nemet is mondhatnék. Vicces gondolat. Aztán a kudarcot vallott neveltetésemre, nevezetesen, hogy a nőnek kéretnie kell magát. Ez a neveltetés ebben az esetben cirka 3-4 másodperc késedelmet tudott eredményezni, és ha még hozzátesszük a másik 5-6 másodperc reakcióidőt, akkor már el is jött az a pillanat, amikor is felkerekedtem és átültem az ölébe.
Pedig az igazi dilemmát nem ez okozta, hanem az az érzés, ami - így utólag nyilvánvalóan felismerhetően - ott volt már akkor is, hogy ez nem lesz jó nekem.
Álmos vagyok, majd folytatom:))))
