Ma pedig nem érdemes, hanem muszáj volt felkelnem.

Tehát az úgy kezdődött... nem, az már a folytatás volt. Ha szükséges, majd úgyis visszautalok a kezdetekre. Na szóval a helyzet az, hogy történtek bennem-belül olyan dolgok, amik erősen felkavartak. Azért beszélek itten össze-vissza. De igyekszem összeszedni magam. Úgy tűnik, most nem annyira vicces, inkább megrendült vagyok.

Tehát az úgy folytatódott, hogy csütörtökön felhívott az Évi, hogy van péntekre színházjegye, elmennék-e vele a Centrál Színházba egy premierre. Húú, nemtom a címét mire. De általában nem is nagyon kell tudnom semmit, mert Évi életem megszépítője azáltal, hogy időröl időre ellát színházjegyekkel, amik után nekem mennem se kell, csak felveszem a pénztárban, vagy a színháznál találkozom vele és kész. Ha ő nem lenne, sok élménnyel lennék kevesebb (legutóbbi Rítus is neki köszönhető). Döntően a Radnótiba kapok tőle jegyeket, amivel csúnyán elkényeztet, lévén a Radnóti Budapest legjobb színháza. Igaz, hogy nem sok viszonyításai alapom van, de Évi kompetenciáját elvitatni ebben a kérdésben butaság volna. Igaz, hogy elfogultsága kézenfekvő, lévén ott dolgozik xx éve, de állítását meggyőzően bzonyította nekem a színházjegyekkel, és a teljesen objektív (100%-ot meghaladó) nézettségi adatokkal. Egyszóval hiszek neki. A hálámról nem is beszélve.

Erre a sok dumára, úgy látszik, azért volt szükség, egyrészt, hogy lenyugodjak kicsit, másrészt, hogy elmondjam végre Évinek, hogy köszönöm.

Jó, szóval a Főzelékfalóban találkoztunk, ahol Évi pont főzeléket falt:) Pletyóztunk kicsit, (le is ette a nadrágját, aszonta a pletyó miatt van:) és beszivárogtunk lassan a színházba. Volt egy óránk a kezdésig. Élményeket cseréltünk, ahogy azt általában szoktuk. Lement a darab, és meg kell mondjam, nem bántam. Tényleg nem akarok rosszat mondani, egyszerűen arról volt szó, hogy nem kedvelem a vígjátékokat. Úgyhogy lehet, sőt valószínű, hogy a maga nemében jó darab volt, csak nekem nem ilyenekre kell járnom. Hála ide, hála oda, ezt Évi elől sem tudtam eltitkolni:) A Borbás Gabi monnyuk tényleg jó volt benne, elvitte a hátán, hát nem lehetett könnyű neki.

Évit hálistennek már nem kellett soká győzködni, hogy üljön be a kocsiba, elindultunk hazafelé. Mármint hozzá. Elmeséltem neki, hogy felhívtam az Árpit előző héten, találkoztunk és hogy másnap is fogunk találkozni. Évi nem egy finomkodó darab. Ezt tudja, aki ismeri. De mostanra kialakult benne valami visszafogottság, mert valahol rájött erre a sohasem lehet tudni (jobban) érzésre, ami olyanokban jelenik meg, akik átéltek olyan dolgokat, amiket legvadabb álmukban sem gondoltak volna. Ez a tapasztalat mára már visszatartja őt attól, hogy sáros lábbal keresztül gyalogoljon a szerettei lelkivilágán (ehhez képest cserébe mi időnként keresztülgyaloglunk az övén). Ez volt a szerencsém. Ezért volt az, hogy csak fanyar mosollyal, óvatosan kérdezte meg, hogy ez neked biztos, hogy jó? Csak azért kérdem, mert hát az ember mégiscsak arra vágyik, hogy legyen valaki mellette, hogy ne neked kelljen az udvaron fát vágni... és hát ez a pasi nem az, akivel erre esély lenne...

És ebben neki teljesen igaza van. Nem az. Azt mondtam neki:

Lehet, de az van, hogy szeretem. Volt már nekem olyan, aki fát vágott az udvaron, tudom, milyen az. Az is egyfajat összetartozás élmény és nem is akarom azt degradálni. Nálam viszont az van... vagy ... mostanra számomra az derült ki, hogy...

erről már tényleg nagyon nehéz beszélni...

Szóval az van, hogy nekem az ilyesmi, amit hívnak párkapcsolatnak vagy szerelemnek vagy mittomén minek, szóval az derült ki számomra, hogy ez nekem már nem megy csak úgy, hogy tetszik a pasi, és majd akkor biztos jó lesz. Nem megy anélkül, hogy ne érezzek valami mély lelki közösséget... nem tudom máshogy megfogalmazni.

Én szerencsémre szeretem az embereket, de tényleg. És ez elsősorban az én szerencsém. De ez valami más. Nyolc hónap telt el úgy, hogy nem találkoztunk, gyakorlatilag nem is beszéltünk. Én ezalatt sokmindent megpróbáltam. Próbáltam megbocsátani, próbáltam dühöngeni, hagyni magam szenvedni, elkezdtem blogot írni, mást se próbáltam, mint valamilyen formában elengedni. És a körülmények megvoltak hozzá, az ember nem volt a közelemben, simán kellett volna, hogy menjen. És hittem is, hogy ha nem is simán, de megy. Lassan. Azt csak én tudtam, mennyi mindenről ő jutott eszembe, fel se tudnám sorolni. De úgy gondoltam, hogy majd az idő. Az idő ment, mendegélt, amíg egyszer csak fel nem mentem az új emnullásra (Körgyűrű címszóval olvasható). Pontosan egy hét múlva pedig, néhány igen nehéz nap után, hirtelen támadt gondolatomban azt érzetem, hogy vagy felhívom Árpit, vagy kiugrok az ablakon. Ezt itt egy kicsit meg kell magyarázni, nem öngyilkossági szándékról esett most szó. Hanem valami olyasmiről, hogy ha nem lépek a másik irányba, akkor az a lassú halál. Egy belső halál, viszont én sem értettem ezt akkor ennél jobban. De úgy látszik, ettől a valamitől, még mindig jobban féltem, mint attól, hogy felhívjam őt. Mert megtettem. És találkoztunk.

A helyzet kettőnk között változatlan, mintha nem is múlt volna el közben az a nyolc hónap. A felállás nagyjából az, hogy bár fontosak vagyunk egymásnak, én szeretném, ő nem. Mereven ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy márpedig neki különféle igen megalapozott indokok miatt már egyedül kell leélnie az életét.

Mindenki azt mondja erre joggal, hogy hát nincs mit tenni, elengedés.

Mesélhetnék most arról, de nem teszem, hogy ez nekem már mennyi alkalommal sikerült! Tehát nem vagyok alkalmatlan az elengedésre.

Lehet, hogy most, talán, mégsem ez lenne a feladat.

És most kanyarodnék kicsit vissza az előzőkhöz, hogy mi mindent próbáltam ez ügyben tenni. És nem sikerült. Azt éreztem, hogy ez a dolog, ami vele elhal, az az én részem. Erről is írtam már. És azt értettem meg, hogy ha megtagadom azt, amit iránta, érte, vele kapcsolatban érzek, akkor magamból kell kivágnom egy darabot. Amit vagy túlélek vagy nem. Nem fizikailag, hanem lelkileg gondolom.

És azt is megértettem, hogy ez szorosan összefügg azzal, amiről hétfőn Marival beszéltünk. Hogy olyan eszeveszettül be vagyok tojva, annyira félek a jövőtől, hogy erre megy el minden energiám. És hogy ezzel szemben a hit van. És hogy ezt az energiát valamilyen módon oda kéne átrendeznem. A hit abban, hogy amit érzek, gondolok, az jó felé vezet. Hogy hit nélkül nem kel fel az ember az ágyból, és nem indul el. A hit nyilvánvalóan egy nagy misztérium. Mint mondjuk a szerelem. Csak nem olyan egyértelmű. Sokan a kersezténységre, vagy különböző vallásokra gondolnak, ha azt a szót mondom, hogy hit. És ezekhez éppenséggel lehet is köze (ha mondjuk valaki ezeken kerszetül találja meg a hitét), de nem azonos velük. A hit nem vallás. A hit az a dolog, ami bennem csak nagyon félve és nagyon óvatosan ébredezik. Nálam, és ez nagyon fontos, hogy NÁLAM ez azt jelenti, hogy hiszek a megérzéseimben, a gondolataimban. Akkor is, ha a külvilág teszem azt máshogy gondolkozik éppen az adott dologról. A szomszéd néni, a gyerekem, vagy akár az asztrológia tanárnőm. Tehát nálam a hit azt jelenti, hogy hiszek magamban. Hiszek abban, hogy az érzéseim megmutatják azt az irányt, ami követnem érdemes. Ami oda vezet el, ahova jutni akarok. És ha ebben a hitben elég energia van (ha nem pazarolom el permanens parázásra), akkor az elég lesz ahhoz, hogy végig is tudjam csinálni és ne adjam fel félúton. Ennyi a lényeg.

Visszatérve Árpihoz, ha megtagadom ezt az érzést, ami olyan, ami igazán mély, és amit valóban csak azért tudok, mert két éve olyan őszintén figyeltem magamat, a saját érzéseimet, amennyire csak tudom... és nem felejtettem el mondatokat, gondolatokat akár évek távlatából, ha valamiért megmaradtak, hát megőriztem őket (megjegyzem rémesen rossz a memóriám, ami talán viszont arra jó, hogy az igazán lényeges dolgok maradnak csak meg benne), és az értelmükre sokszor csak hónapokkal vagy évekkel később derült fény. Szóval ha megtagadom, saját magamat tagadom meg. A saját érzésemet. Amit végül is megtagadni könnyebb lenne, hiszen a külvilág jó része vígan egyetértene velem ebben az esetben.

És ez nem róla szól, nem Árpiról, hanem rólam. Mégcsak nem is kifejezetten a kapcsolatunkról. Hanem a hitemről. Megtagadom-e vagy sem.

És ezt így elmondtam Évinek. És azt is mondtam, hogy nagyon köszönöm neki, mert ezt így én is most értettem meg. Megértett. Azért értett meg, mert ő tudta, hogy miről beszélek. Mert ő átélte. És még azt is mondtam neki, hogy akkor ma ezért kellett színházba mennem, hogy beszélgessünk. Azt pedig, hogy ez a hit kérdés miért pont az Évivel kapcsolatban, párhuzamosan vagy mittomén merült fel, nagyon nyilvánvalóan az sem véletlen:))) Ezt mi tudjuk.

Nem tudom mennyire érezhető ebből a történetből, hogy mennyire összefüggünk egymással, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Miközben írtam, nagyon sokan eszembe jutottak. Sokat meg is lettek nevezve. És sokan nem.

Nem megy egyedül.

Hazaértem, fáradt voltam, lefeküdtem. Nem tudom elmondani mi történt bennem, de olyan volt, mintha valami energia felszabadult volna. Forróságot éreztem és mindenem valahogy bizsergett, zubogott. Egyébként ez már asszem reggel volt. De nem feszültség, hanem valami energetikai átrendeződés. Erőt éreztem és nyugalmat. És azt is, hogy ez törékeny. Hogy ez bármikor visszacsaphat a félelembe. És azt is, hogy ezt tudom uralni, ha akarom. A hitemmel ugye. Amennyiben nem teszek magam ellen. Ha nem fojtom meg magamat. Meg ha nem vagyok lusta és gyáva. És energiát fektetek minden olyan dologba, amit IGAZÁN fontosnak tartok.

Fel kellett kelnem ma reggel, mert ezt le kellett írnom. Magamnak a nehéz napokra:) és bárki másnak, aki hasznát veheti.

Tsokok Drágáim:))