Szóval ahhoz képest, hogy éjjel lent jártam a pokolban, egész jól vagyok. De tényleg. Pedig sanda a gyanúm, hogy nem utoljára. Mert nem harcoltam meg a sárkánnyal, csak láttam. Ha belegondolok, mégiscsak segítve lehetek, azt kell higgyem. Mert ez a látogatás végül is nem volt hosszú, és utána meg jól kialudtam magam. No és reggel arra jutottam, hogy akkor ideje lenne írni.
Ehh, a végén el se hiszitek, hogy hol jártam, csak legyintetek, hogy ennek csak a szája jár. Pedig jobb lenne.
Szóval az úgy kezdődött, hogy tegnap egészen kellemes, tevékeny napom volt, évek óta az első Valentin nap, amin nem azon görcsöltem, hogy hogy képzeli az élet, hogy ez nekem nem szól senkiről...:))) Pedig nem egyszerű hét volt a múlt hét. Na menjünk csak vissza sorjában.
Este lefáradtam és valahogy éjfél körül feldőltem, de már mozdult bennem valami feszültség.
Rudika is ekkortájt ért haza a 3D-s horrofilmjéről. Itt lehet felhördülni, igen, elengedtem, pénzt is adtam rá, sőt még meg se vártam, hogy hazaérjen és lefeküdtem. Mikor hazajött, még ébren voltam, és hallottam, ahogy bejön, és nem zárja be az ajtót. Na, kelhettem fel, és zártam is be, illetve a gyereket ki, mert ő meg közben még hátravitte a biciklijét és jött volna be. Hát ezért nem zárta be az ajtót. Szegényke:)))) Csak remélem, hogy Hapaság nem olvassa a blogomat, mert kapok a fejemre.
Szóval feszkó volt, nem örültem, mert fáradt voltam és szerettem volna aludni. És arra gondoltam, hogy most már csak az a kedves szomszéd hiányzik, aki teljesen mindegy, hogy mikor fekszek le, de kilesi és akkor jön haza a trágya puccos sportkipufogós autóival (több is van neki, de mindnek lyukas a kipufogója) és jellemzően negyed órát járatja még az autót az ablakom alatt hazaérkezés címén. Nem sikerült rájönnöm, hogy mi célból. De nem jött. Volt viszont valami más hang. Nem idegesítő, hanem kifejezetten ijesztő. Nem tudom, hogy mi volt, de olyan egyre erősödő nagyon durva motorzajnak tűnt, ami soha nem ér oda hozzám, de mégis folyamatosan erősödik, mintha maga a halál közeledne. Jöt-jött, aztán valahogy elhalkult, és aztán megint jött, megfejthetetlenül. De én akkorra már se élő se holt nem voltam a félelemtől. És ha már így jól belémköltözött, hát gondolta, akkor maradna is még egy kicsit, és jó alaposan körülnézne, mibe kapaszkodhat még bele. Bennem ugye. Mert addig olyan tárgyiatlan, megfoghatatlan félelem volt, amikor nem tudod, hogy mitől, csak rettegsz.
Hát talált. Mert aki keres, az talál. Lelkem legmélyebb elrejett zugában. A félelem, hogy van valami, van valaki, akit nem tudok elengedni. Hogy van egy fájdalom, ami nem tud oldódni. És ez már csak egy csupasz fájdalom test, alaktalan és értelmetlen. És a félelem, hogy ottmarad és sohasem fog tudni feloldódni. És a düh, hogy ezt a fájdalmat én nem akarom, és ha máshogy nem megy, akár magammal együtt, de elpusztítom. Ezt éreztem. Fájdalmat, dühöt. És gyűlöletet. És kétségbeesést. És értetlenséget. Értelmetlenséget. És megint dühöt.
Aztán elaludtam. Reggel meg érzéketlen fadarabként ébredtem. A hitem és a bizalmam csak oszladozó páraként lebegett körülöttem. Fogantyú nem volt rajta.
Azért ez a látogatás a múlt héttel elő volt készítve, be kell lássam.
Vasárnap (múlt, nem ma) erős fárdaság jött rám, le is feküdtem délután. De aztán felkeltem és megvilágosodva gyorsan átrendeztem a konyhát. A hetek óta tartó dilemma lényege az volt, hogy hova száműzzem a konyhából a két hűtőt, hogy a rekamét a helyükre tehessem. Mert annak ott van a helye. Szóval hűtők ki, rekamé be, közbe meg még nagypapa bora is újra fel lett fedezve.
Hmm, némi dolgom akadt, folytatom is mindjárt, csak... szóval az imént Rudikát megzsaroltam, hogy mosogasson el, letisztultak már ezek a nevelési módszerek, mindenki pontosan tudja, hogy mire mi következik. Nagyjából meg is tette, ami tőle elvárható volt. Aztán kértem, hogy a szobájában lévő edényeket is hozza ki és mosogassa el, de tagadta, hogy lennének ilyenek. Mondtam erre, hogy pedig az imént láttam őket, mikor hátul voltam teringetni. Az csak optikai csalódás volt, Rita. Válaszolta. ... Ühüm. Nem csak optikai, hanem érzelmi is. 8-I
Vasárnapnál tartottunk, a konyha kész lett, és én nagyon elégedett voltam. Viszont cserébe nagyon rosszul aludtam. Már hajnalban felébredtem, és mire reggeledett és közeledett a dolgozóba indulás ideje én már teljesen rosszul voltam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani, szédültem, remegett a kezem. Erre szokásommal ellentétben nemcsak kávéztam, hanem rendesen meg is reggeliztem. Ez határozottan jót tett. Nem is mentem volna be dolgozni, ha halványan nem derengett volna bennem valami ígéret, amit valakinek tettem, hogy hétfőn valamit majd összeszámolok. Úgyhogy muszáj volt a dolognak utánajárni. Valahogy aztán összeszámolhattam, de közbe szédültem jobbra, szédültem balra és kevéssé tűnt fel, hogy hol vagyok és minek. A helyzet súlyára jellemző, hogy úgy döntöttem, nem megyek táncolni, hazaszédölgök inkább és megpróbálom kipihenni magam. Ez az állapot viszont kiválóan alkalmasnak tűnt arra, hogy végiglapozzam azt a "digital art for 21st century" című albumot, amit a Londonban vettem legutóbb, 20 fontról 3-ra leárazva.
Különben közben találtam ám választ erre is, mint már annyi mindenre, az asztrológiában. Kis kitérő: Rahu Jupiter együttállás volt (van) a Sravanában (Hold viszi), a Bakban (Szaturnusz viszi), ami az én esetemben azért válhatott ennyire nyomatékossá, mert pont előző nap léptem át Jup/Szat/Nap... periódusból Jup/Szat/Holdba, valamint a Szaturnusz mégeccer utoljára éppen visszahátrálóban volt (van is még hosszasan, az annya) az ascendensemre. Látszott, hogy ez nem egy napos téma lesz, sőt még színesedni fog azzal, hogy a Rahu és a Jupiter mellé keddtől felsorakozik a Mars is.
És vártam, mi jöhet még:)
Annyival lett jobb a dolog, hogy a szédülés elmúlt, de az inzenzív zizegés megmaradt. A megszokottnál jóval érzékenyebb és indulatosabb lettem. Egy idő után már csak azon csodálkoztam, hogy még akad olyan bátor ember, aki mer hozzám szólni. El is fogytak szépen:)) Ezzel is elment két nap. No és nemutolsósorban megálmodtam azt is, hogy nem díszítőfestő leszek, ha nagy leszek, ugye:PPP Legjobban talán azt viselt meg, hogy imprón alig sikerült kicsit jelen lennem, annyira lefoglalt ez a belső zizegés.
Csütörtöktől kezdett már számomra is nevetségessé válni a helyzet, ennek megfelelően lassanként visszanyertem szokásos idétlen formámat. Ez jó volt:) De a nyugalom hiányzott.
Pénteken még zárásnak a klaviatúrába valamint az ölembe öntöttem egy bögre tejeskávét, és ahogy a billentyűzetet próbáltam menteni, a monitoron fejre állt a kép. Fent volt a start menű és ha balra lefele húztam az egeret, akkor jobbra fel mozgott. Ez nagyon vicces volt.
És akkor most következik az eleje.
