Hát ez egészen durva. Magamba fordulva takarítottam, természetesen pont azon bosszankodva újfent, hogy ezek a "tulajdonaim" törölgetése, rendben tartása, számba vevése míly eszement mennyiségű időt igényel az életemből.
Szóval ilyenek, hogy két nap kimarad, és a konyha rendbetétele fél napos programmá duzzad (no persze, a disznóólat nem egyedül csináltam, viszont csak én vagyok, aki nem bírja elviselni). Na meg ez a gyűjtögetés. A gyerekek folyton azzal gyötörnek, hogy menjünk el vásárolni, mert semmi nincs itthon. Ezért aztán a boltban, fáradt öntudatlanságomban úrrá lesz rajtam a bűntudat, és mindenféle nyavalyát összevásárolgatok, aminek egy része megromlik, egy része meg (ami olyan természetű) zsizsikes lesz. Nyilvánvalóan egy meglehetősen tudattalanul működő funkció ez nálam, hogy félek az éhenhalástól, élettel szembeni mélységes bizalmatlanságom jele, hogy képtelen vagyok megszabadulni a felesleges dolgoktól és folyton több kaját veszek, mint amennyit szükséges. És ebben ugye még az a nagyon szép, hogy a gyerekek ebben "segítségemre" jönnek úgy, hogy ezzel a bűntudatkeltéssel az elviselhetetlenségig szembesítenek a paráimmal. Lehet, hogy ha sikerül rendbetennem ezt a dolgot magamba, akkor ők is végre békén fognak hagyni. Jó lenne.
Továbbra is baromi erős bennem a vágy, hogy megszabaduljak minden feleslegemtől. Szinte elviselhetetlenül erős. Takarítás közben egyfolytában azon gondolkodtam, hogy a kezem ügyébe kerülő tárgyak közül mit hova lehetne elsúvasztani, mit lehetne eladni, szelektíven a kukába hajítani vagy egyszerűen eltüzelni. Olyan reménytelenül sok dolog van egy háztartásban, hogy évek óta hajigálom már ki a dolgokat, mégis elborítanak még mindig. Kidobásra ítéltetett végre a diplomamunkám pausza is. Asszem ez fordulatot jelent az életmben. Több szempontból is.
Különben ma nagyszabású veszekedések zajlottak, ami tulajdonképpen abban állt, hogy én ordítoztam, a Rudi csendben hallgatta, néha kicst elhúzta az arcát, Zsozsó meg kivételesen fülhallgatóval hallgatta a zenét, hogy teljesen ki tudjon zárni engemet.
Szóval ilyenformán beleragadva ezekbe a nagyon földi dolgokba megint el kezdtem vágyakozni elfele. Pontosabban eszembe jutott, hogy régen írtam.
Na és most jön a bevezető mondat, hogy hát ez egészen durva. Mert elovastam a legutóbbi bejegyzést, amit már rég el is felejtettem (különben ezért írok, mert hülye vagyok), amiről azt hittem, hogy valami kis nyamvadt kényszerírás volt, és többet értettem meg belőle, mint amikor írtam. Arról nem is beszélve, hogy a lelkiállapot leírás még mindig teljesen aktuális. Szóval akkor ez most elhúzódó, és nemcsak hogy elhúzódó, hanem akkor talán fontos is, vagy figyelemre méltó.
Időközben annyival lettem okosabb, hogy Mari beszélt csütörtökön arról, hogy mit is jelent ez a retrográd Vénusz a Halakban. És ez most a tárgyhoz tartozik. A Vénusz a Halakban azt jelenti, hogy ilyenkor szembesülni lehet/kell azzal, hogy mi a lélek igazi vágya. Tehát ami nem az egóé. Mert a kettő ugye nem ugyanaz. Azért jöttünk ide, hogy a lelkünk vágyát teljesítsük be. Erről beszél a Halak Vénusz. Az pedig, hogy retrográd, az meg olyan, mintha így kimerevedne a kép, hogy mik azok a tényezők, amik gátoltak és gátolnak minket ezen vágyak megvalósításában. Valahogy felsorakoznak előttünk, hogy szemügyre vegyük őket.
Az elmúlt két hétvégét a lakás rendbetételével, ruhák átválogatásával és hasonló emelkedett dolgokkal töltöttem, és mindvégig azon gondolkoztam, hogy már megint most utazok el, tavasszal, amikor a kertben is millió dolog lenne, és arra, hogy én ezekkel sohase leszek KÉSZ, és én NEM ezt akarom 0-24-be csinálni. A rabja vagyok az otthonomnak és nem az élvezője. Valamit nagyon át kell szervezni. A melóról nem is beszélve. Rizskúra. Eszelős mennyiségű dolgot kell kitakarítanom. Az egész életem totál át kell alakítanom.
Ezen kívül még az is szóba került, hogy pl. nálam ez személyesen mit is jelent, mivel ez a Halak nálam a 8. ház. Hmm. Ez is éppenséggel stimmel. Valamikor április 18-a körül lesz a Vénusz megint direkt, amikor visszajövünk a Londonból, kivácsi vagyok mennyire tudnak ezek a dolgok beindulni? Nem lenne rossz. Aztán valamikor májusban a Szaturnusz is végre direktbe fordul, talán a nyár már nem lesz ennyire gátolt. Nyár elején szokott lenni pl a lomtalanítás. Jó hír.
Ja, és még az is elhangzott a Halak Vénusszal kapcsolatban, hogy pontosan a dolog természetéből adódóan ez egy ilyen befordulós téma, befordulós, magányos időszak. Ez is nagyon érzékelhető, legalábbis nálam (utalnék vissza az előző bejegyzés "útálatos vagyok" bekezdésére:) Nem tudom, mások hogy érzik?
Mai történet még, hogy reggel gyanútlanul beültem az ágyam sarkába a kávéval és kezembe vettem a Szaturnuszos asztrológia könyvet. Már rég olvastam, de talán mert a Szaturnusz most éppen fokra az ascendensemen áll, valahogy "megkívántam". És azt se tudnám megmondani, hogy miért éppen most jutott eszembe megnézni, hogy vajon ki fordította. Hát villámcsapás volt. Nem tudom, hogy miért, csak azt tudom elmondani, hogy milyen érzetek kerültek elő megint a mélyről. A könyvet a "volt pasim" volt barátnője fordította, aki történetesen nem én vagyok. A lánnyal egyetlenegyszer találkoztam. Nagyon furcsa érzés volt, emlékszem. Átértékelés nélkül, őszintén: úgy éreztem, mintha én pasi lennék mellette, ő meg egy érzékeny nő. Mintha óvnom kéne. Szerettem volna megismerni, de nem volt rá alkalom. Foglalkoztatott engem, és voltak olyan pillanatok, amikor féltékeny is voltam rá. De az máskor volt, ez nem az ő hatása volt, hanem a pasié. Tulajdonképpen legerősebben akkor hatott rám, mikor még legelőször láttam meg a képét az iwiwen. Nálam fiatlabb, szebb, törékenyebb, nőiesebb. Akkor még talán nem is "jöttünk össze" ezzel a "volt pasimmal" (az idézőjeleknek van jelentősége, de nem magyarázom), és persze próbáltam tájékozódni. Tehát megtaláltam a lányt akkor az iwiwen és baromi erős kisebbségi érzés rohamot okozott nálam. Ma, mikor megláttam a nevét a könyvben, ez az érzés jött vissza megint. Nagyon mélyről, mert megint nagyon fájdalmas volt. Holott az egész ügy már over. Néztem, hogy mikor fordíthatta, hát valszeg akkor, mikor már nem voltak pár. Tudom azt is, hogy ez nem volt neki könnyű időszak. Tehát az erős kisebbségi érzés, és még ami volt mellette, az a sehova se tartozás, az a kívülállóság érzése. Ezt konkrétan tegnap estéről hozom, a különben nagyon jól sikerült osztálytalálkozóról. És az az egészben még a szép, hogy én kívül álltam, de láttam, hogy a többi is kívül állt. Én nem tudom, hogy nekik mi a személyes nyomoruk, de láttam a szemükben, hogy nekik is van. Annyira éreztem. Jó volt, a körülményekhez képest tényleg jól sikerült, a nyolcból ketten berúgtak szépen, táncoltunk is a végén egy másfél-két órát, de annyira érzehető volt, hogy nem tudtunk igazán kapcsolódni, egyikőnk se. Fájt a szívem magamért és értük is. Ja, pedig senkise láccott szerencsétlennek:))
Hmm. Teszem azt, valaki jönne, nem pont felém, csak nagyjából, és úgy tűnne, hogy mellettem fog elsétálni, közben halkan olyasmit dúdolgatna, hogy "szerelmes vagyok" vagy valami hasonlót, aztán mikor mellém érne, hirtelen elkapná a derekam és jól megforgatna. Ez nagyon közvetett bizonyíték lenne, nem? Jó persze, ha ilyen történne, kicsit zavarba jönnék. Valószínűleg meg se tudnék mukkanni. Pedig ez lehetne éppen teljesen véletlen egybeesés is. De mi mivel is esne egybe?
Ehh nem tudom, hülyeség is ilyesmin gondolkozni. Vissza a valóságba! Na! Lejárt a mosógép :PP
