hetek teltek el... és én csak fogfájok. Megpóbálom röviden elmesélni, mert elég unalmas, mégis olyan, hogy ha nem velem történik, hát el se hiszem. Lehet, hogy a kollegáim is így vannak vele.
Tehát minden annak árnyékában történik, hogy holnap megyünk Rudival Londonba. Ahol köztudottan csillagászati árakon néznek bele az ember szájába, tehát ez az opció így kerülendő volna.
Majdnem három hete azzal kerestem fel egy frissen szerzett, egyesek által megbízhatónak tapasztalt fogorvost, hogy hát szerencsére nincsen semmi bajom, de cseréljük már ki a 100 éves amalgám töméseimet, hátha nem használnak. Pont ezidőtájt olvastam egy hosszú cikket arról, hogy hogyan mérgezték meg a Napóleont, és bár ott arzénról volt szó, bennem mégis valamiféle párhuzam vonódott a higany- és az arzénmérgezés között.
Vígan nekiestünk, és gyorsan, érzéstelenítő nélkül szétfúrogatott nekem mingyárt két fogat, a jobb felső ötöst és hatost. Valójában nem is tudom, mit tömött be, mert sok nem maradt a fogakból, de valahogy mégis összeállt a dolog. Az egyik, a hatoska kicsit érzékenykedett közben, amire húzgáltuk is mindketten a szájunkat, és abban maradtunk, hogy ha cirkuszt csinál, akkor majd felfúrjuk újra, és gyökérkezeljük. Mármint ő csinálja, én meg tűröm. De erre reményeink szerint nem is kerülhet sor.
Hát sajnos került. Egy hét múlva, pontosan pénteken, elkezdett szépen, egyelőre elviselhető mértékben cirkuszolni. Úgy tűnt, a hatoska. Én tűrtem, és vártam, Mária utcába többet be nem teszem a lábam, tehát a hétfőre. Akkor hívtam újdonsült orvosomat. Keddre soron kívül be lettem szorítva a menetrendbe, csúszott is minden a rendelőben, ahogy kell. De nem a hatost piszkáltuk, hanem a hetest, amin kedves Péter talált egy orbitális lyukat elbújva, a nyakon hátul. Gyanúja szerint inkább az fájt nekem, és ez a gyanú teljes harmóniában volt azzal az elvárásommal, hogy a már szépen betömött fogamhoz ugyan már ne kelljen hozzányúlni, legfőképpen ne kelljen kinyiffantani. Szóval nem tiltakoztam. Később, ahogy teltek-múltak a napok, az elvárásaim sokkal alacsonyabb szintre süllyedtek, vagyis foggal vagy fogatlanul, csak ne fájjak!
Juteszembe, Attika küldött nekem angol nyelvű pszichológia előadásokat, valszeg fel akart javítani angolból, és tudta, hogy más téma úgysem érdekel, szóval ott hangzott ez az ominózus mondat, hogy: "Az elégedettség (boldogság) titka, az alacsony elvárás!!!!" zseniális!!! Nagyon jó téma volt különben és a faszi pont úgy beszélt, mintha tudta volna, hogy gyenge nyelvtudásommal én is hallgatom:)))
De ne szaladjunk előre. Tehát heteske gyökérkezelve lett és mi továbbra is reménykedtünk, hogy nem látjuk már London előtt egymást. Két napig, amikor is megint borítottam volna a menetrendet, mert úgy tünt mégiscsak hatoska csinálta a balhét, de már pótszék sem volt. Emlékeimben viszont felrémlett, hogy Julcsika bejelentkezett aznapra, valami nem igazán fájdalmas, inkább csak szépészeti témával. Na, itt az alkalom, gondoltam, hogy gyakoroljam végre azt, amit nem tudok, vagyis, hogy kérjek. Úgyhogy ilyenformán elkunyeráltam az időpontját. Aztán arra, hogy eljöjjön velem, már csak gondolni mertem, hogy ne legyek nagyon pofátlan, de szerencsére ő gondolatolvasó is volt. Eljött velem, ami több okból is szerencsés volt, egyrészt a fogorvos nem állt rajtam bosszút, hogy őt nem láthatja miattam, hiszen Julcsika végig ott állt, fogta a kezem és bohóckodott, miközben Péter engem kínzott. A másik meg maga a tény, hogy fogta a kezem és bohóckodott. Tehát kérni érdemes, mint a mellékelt ábra mutatja. Így végül hatoska is sikeresen gyökérkezelve lett. Az aznap estém még elég gyatrára sikerült, aminél már csak a másnap reggel volt visszataszítóbb. Cataflam ide, Donalgin oda, szét voltam zuhanva. Nyolckor értesítettem a dolgozót, hogy tegyenek le rólam. Akkor még azt hittem, hogy csak aznapra. És nyoltól tízig félálomba zuhanva gyógyultam. Ez konkrétan így volt, annyira jól esett ez a pihenés (sokkal jobban, mint az egész éjszakai), hogy fizikailag éreztem a gyógyulást. Meggyőződésem, hogy a munkaidő alatti pihenés, otthonmaradás és alvás sokkal hatékonyabb, mint a munkaidőn túli. Ellenőrizhető, mindenki próbálja ki! Ezek után ujjászületve keltem föl, még ugyan érzékeny volt hatoska, de a tendencia egyértelműen javuló volt. A hétvégén csak a legszükségesebb dolgokat végeztem el, és sokat lazítottam. Elmentem, ahova el kellett mennem, találkoztam azzal, akivel találkoznom kellett és történtek még furcsa dolgok, de ezek nem tartoznak a tárgyhoz.
Vasárnap délután napoztam a kertben. Ez így április 5-én még hírértékű.
És azt gondoltam, hogy lám-lám, még szépen, időben minden megoldódott, no para, utazás nem került veszélybe, sohasem szabad előre félni. Időm, mint tenger, probléma egy szál se.
Hétfő hanali négykor rémálomra ébredtem. És nem tudtam, hogy mi visel meg jobban, az álom miatti, vagy a fogfájás miatti döbbenet? Próbáltam pontosan felidézni a látottakat, de a fájdalom annyira betöltött, hogy nem volt esélyem gondolkozni. Elkezdtem a számban tapogatózni, hogy ugyan már, most vajon hanyaska szívatgat éppen? Nem akartam elhinni, de hát végül is, logikusan ennek kellett következnie. Immáron ötöske lázadt fel, az az ötöske, aki két és fél héttel ezelőtt sikeres tömés áldozata lett. Azóta sunyított, de gondolta, most, hogy hatoska és heteske végre lenyugodtak, hát eljött az ő ideje. Egy nappal az indulás előtt. Anyád picsáját ötöske. Sikerült meglepjél. Erre már sem én, sem a kollegák (akik most nagyon utálhatnak, mert két hétig helyettem is dolgozhatnak), sem a fogorvosom már nem számítottunk. Nyertél.
Az álomra azért vesztegetnék pár szót, mert egészen különleges volt. Fekete-fehér lassított felvételen néztem autós gázolások sorozatát. A közös a helyszín volt, mintha egy kamera fel lett volna állítva ezen az utcán, és időről időre az ott előforduló halálos gázolásokat vette volna föl. Egy közepesen közönyös narrátor kommentálta közben az eseményeket. Különböző emberek estek áldozatul, hol nő, hol férfi, asszem volt, ahol egyszerre többen is kinyiffantak. A lassított felvételen nagyon jól látható volt a borzalom az arcokon, ahol észerveszik, hogy mi következik, és látják, hogy már nem kerülhető el, valamint maga a trancsírozás. Mindig szigorúan csak a baleset, semmi előtte, semmi utána, aztán már jön is a következő. Objektíven, érzelmek nélkül bemutatva. Iszonyat volt.
Nyolckor újfent értesítettem a dolgozómat, rutinból. És vissza is feküdtem, már rutinból. Aztán cataflamos ájulatba estem, szintén rutinból. Mikor magamhoz tértem, híttam a doktorbácsit, akinek már nem kellett magyaráznom, hogy ki vagyok, mert sejtette, hogy kivagyok, ha hívom, és azt sem kellett hozzátenni, hogy a Julcsi barátnője. Névről ismer már. Sokba van ez nekem, minden tekintetben. Először négyre hívott, ami kicsit távolinak tűnt, de aztán üzent Julcsival, hogy kettőre menjek. Üres rendelő, semmi tolongás, csúszás, aszittem, rossz helyen járok. Kiderült, hogy a hétfő a svájci betegeknek van fenntartva és most valahogy elfogytak, szerencsémre. Úgyhogy Péter nagy kényelmesen nekilátott a kínzásomhoz. Jól esett különben, hogy most nem szorította az idő, érezhetően sokkal nyugodtabban és lazábban gyötört. "Ez most fáj, amit csinálok?" "Ehe." "Jó, már nem tart sokáig." A végén: "Kér a beteg fájdalomcsillapítót?" "Aha." "Orsi, kér a beteg fájdalomcsillapítót. Nyolc óránként szabad bevenni." Húha, ilyet már kaptam. Akkor nem mondta, hogy csak nyolc óránként. Hmm. Mindegy, inkább ebbe haljak bele, mint a fogfájásba.
Jutalmul a kitartásomért, vagy mert biztos akart lenni benne, hogy elmegyek-e, Péter kikísért, és leellenőrizte a naptárban a következő időpontomat. Így csaknem három hét szoros ismeretség, többszöri telefonálgatás és intim közelségben eltöltött órák után végre ma megláthattam Péter arcát. Talán azért is történhetett így, mert aznap az utolsó beteg voltam, és így felszabadultan levehette végre azt az arcvédő bigyót, amit az orvosok hordanak, de én nem tudom, hogy hogy hívják, és ami pont arra szolgál, hogy a szemétől lefelé ne tudjam összeköpködni az arcát, miközben mereven a számba bámul. Szóval megismerkedtünk és jó utat kívánt. Így van ez, mikor előbb van a "szex" és utána a bemutatkozás:PP
Ezek után valahogy hazavezettem, vagy inkább a kiasautó engemet, rutinból:) Kialudtam magam, és bevettem már a következő adagot. Körülbelül 8 óra után. Ez van most. És mivel a lepényhal meg utojjára, bízunk, hogy a történetnek itt a vége, holnap Rudival elrepülünk és boldogan élünk míg meg nem halunk.
