Hanyagság csodálatos élete

Hmm:)))

Pár dolgot szeretnék elmondani.

Az egyik az, hogy hogy telt az éjszakám. Ahogy elváltunk, nyilvánvalóan felszabadult voltam, de a gyomromban a félelem azért megmaradt. Attinak elmondtam persze, hogy mi volt, de eléggé tudtam, hogy mi az ő hozzáállása. Ő még a menekülésnél tart, mint helyes megoldás, nem a végigjátszásnál, bár a tetteiben lényegesen őszintébb. Csak még bűntudattal. Konkrétan ez most az ő élethelyzetében (nőügy persze) azt jelenti, hogy nem hagyja abba, amit nem tud abbahagyni, de azt mondja, hogy az első "hibánál" azt kellett volna. De ez az övé, ő keresztje, tegnap végső kétségbeesésemben azért fordultam hozzád, mert ösztönösen tudtam, hogy ezt csak veled tudom megbeszélni, te értesz meg, és te vagy az, aki nem a régi mintáimba vezet vissza, hanem abban erősít, amerre tartok.

És ez szebben sikerült, mint remélni mertem volna. Hazafele jövet teljesen feldobott voltam attól, hogy kívülről láttam a helyzetet és végtelen izgalom járt át attól, hogy ebben a "játékban", ami ilyen gyönyörűen és nagyon durván lett összerakva, részt vehetek. Hogy ez micsoda kihívás. És hogy nagyon helyemen kell legyek, hogy ezt végig tudjam csinálni, ezért a félelem. Amikor lefeküdtünk aludni és magamra maradtam, akkor viszont teljesen begörcsöltem. A szívem, azt hiszem ezerrel vert, a gyomrom egy egészen apró csomóban volt és bénultan feküdtem, jéghideg lábbal és nem voltam benne biztos, hogy megérem a reggelt. Nem éreztem magam rosszul, csak nem voltam ura a testemnek. Hagytam, hogy had történjen az, ami történik, még akkor is, ha ez sok. Különben tudtam, hogy nem lesz semmi bajom, mert végre pont azt csinálom, ami belülről kell, de nagyon kész voltam. És éber. Nem féltem, a haláltól sem. Úgy voltam vele, ha most vége, akkor ez pont így van rendjén. Azt hittem így fogom végigkínlódni az éjszakát, de nem bántam, erre persze egy pillanat alatt elaludtam. Hajnalban felébredtem és visszatért ez a görcsös, iszonyúan feszült állapot, de nem ellenkeztem és aztán megint elaludtam. Reggel kiphenten ébredtem. Na szóval, az érzés intenzitása arról győzött meg, hogy ez a projekt nekem nagyon-nagyon fontos. A kimenetele teljesen bizonytalan, ettől éles és izgalmas, de nem az eredményért, hanem magamért kell véigcsinálni. Amit éjjel éreztem, az az volt, hogy ha ezt az érzést én most elfojtom, nem élem meg, ha feladom, akkor megbolondulok. Szükség volt rá ahhoz, hogy tisztában legyek a mozgató erők intenzitásával. Ezért kellett hozzád forduljak, nem engedhettem meg magamnak, hogy valakivel csak elnyammogjak a dolgon, annál nagyobb volt a tét. Persze a pillanatban ez csak egy villanás volt a Petőfi hídon, hogy én most fel kell hogy hívjalak.

Nagyon sokat segítettél nekem, csak azzal, hogy voltál, hogy olyan vagy, amilyen, és hogy a kérésemre törődtél velem. Azt éltem át, talán-talán először életemben, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van hús-vér ember, azt csinálja, úgy próbál élni, amiben én hiszek. Olyan nyersen, félelemmel és őszintén. (Talán még Mari ilyen, az asztrológia tanárnőm, de ő valahogy számomra megfoghatatlanabb rezgésszinten csinálja ezt.)  Ennél többet nem kaphattam volna embertől. Tudom azt is, hogy ez neked is fontos, és erőt ad. Ezért is mondom el mindezt mégis, annak ellenére, hogy teljesen egyetértünk abban, hogy a (nagy) szavak sohasem lesznek képesek hitelesen kifejezni az érzéseket. Hacsak nem a költészet:))

Iszonyúan félek, hogy hogy fog menni tovább az élet, de innen már nincs visszafordulás.
Mindent köszönök.

Szeretettel
Rita

ui: Ez a levél Neked szól, de én magam részéről szívesen feltenném a blogomra, mert az ilyesmikről szól. Ha téged nem zavar. Ha egy picit is igen, akkor nem teszem. Kérlek, döntsd el. Ráér. Minden ráér.