Mmmmm, ezt a hangot nem is lehet leírni, jah, ez nyögés. Szomorú vagyok. Halk nyögdöséseket hallatok csak. Kórházban van az autóm, és minden bizonnyal nagy baja van. Érzelmi kötődés van köztünk, az én részemről legalábbis. Voltak rá jelek különben, hogy ez nem egyoldalú. Szeretem. Nehéz nap volt a tegnapi.
Már reggel elég zizi voltam, de éltetett a tudat, hogy este megyek le Almádiba kertipartira, és de jó lesz. Már vártam, új emberek, Balaton, gyönyörű idő, minden ahogy kell. De zizziziziziii, dolgoztam, mint kisangyal, hogy ne hagyjak magam után elintézetlen ügyeket. És ziziziziii. Korán vége volt a munkaidőmnek, hazajöttem összekészülni, de itthon is zizizii. Nem tudtam mire vélni. Betudtam a dolgot a Holdnak, aki éppen együttállt az Uránusszal a 8. házamban, hogy hát jól van, lehetek éppen zizi. Tettem vettem itthon, csak nem akartam indulni, Rudi is többször rám kérdezett, hogy mikor megyek már, biztosítottam, hogy rövidesen. Ahogy így tehetetlenül tébláboltam, próbáltam okot és magyarázatot keresni a bennem lévő feszültségre, még hangosan meg is kérdeztem magamtól, hogy vajon biztos, hogy most el kell menjek, nem kéne inkább itthon maradnom és tanulgatnom magamban? De szerettem volna menni, úgy gondoltam, jó az lesz nekem.
Nagy nehezen összekészültem, bepakoltam apám mézét, nagypapám borát, Rudit elláttam mindenféle biztonságra vonatkozó instrukcióval és elindultam. Út közben hallottam a rádióban, hogy az M7-es felvezetőjén van valami baleset, úgyhogy elkezdtem keringőzni a városban, kisebb eltévedésekkel rá is találtam az egérútra, ami azért gáz, mert laktam a 11. kerületben, nem lehet azt mondani, hogy ne ismerném. Na aztán végre rátaláltam az autópályára, szépen lehetett menni, sokan voltak, de haladtunk szépen. Nem túl sokáig.
A belső sávban téptem éppen, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem, mintha valami rongyot rángatna ütemesen a szél, balról, hátulról. Ez defekt, jártam már így, kilométereket menetem akkor felnin, mert ezt akkor még nem ismertem és más jele nem nagyon volt. Lehúzódtam. Hát az, bal hátsó defekt. Minő szerencse, hogy nem első, már lehet, hogy nem élnék. Sőt, valószínű. Ehh. Késő lesz, mire leérek. Neon színű mellény föl, vészvillogó be, álljunk neki. A bal hátsó az ugye az autópálya felőli oldal, pálya fullon kamionokkal, buszokkal, húztak el mellettem, mint állat. Én szoknyában, napszemcsiben, és ügyesen. Lányos zavaromban az első csavart befele kezdtem tekerni, ráálltam a kerékkulcsara, aztán mikor nem akart az istennek se lazulni és észrevettem, hogy rossz irányban próbálkozom, gyorsan leugrottam róla, és szégyenemben körülnéztem, hogy láthatták-e az elszáguldó autók, hogy milyen béna vagyok. Láthatták persze, de éppen leszarták. Ettől kicsit magamhoz tértem, és összeszedettebben folytattam a kerékcserés algoritmust. Lenn a földön lelazítani, simán ment, áldottam a gumisomat, hogy nem tépte meg a csavarokat. Aztán az emelő tekerő karját fordítva dugtam be a lyukba, és sokáig nem értettem, hogy miért olyan nehéz tekerni, hogy a fenébe van ez. Majd megfordítottam. Na ennél a pontnál tovább ingott az önbizalmam, és az ügyességembe vetett hitem, holott csak arról volt szó, hogy még mindig nem voltam igazán lehiggadva, zavart elmével pedig elég nehéz átlátni még az ismerős helyzetet is. Mindennnek ellenére kábé negyed óra alatt le bírtam cserélni a kereket.
Közben időnként felsandítottam a mellettem elszáguldó autókra, de hiába... kicsit frusztrált, hogy egy nyomorult sem állt meg az egész idő alatt, míg a kereket cseréltem, hiába napszemcsi, hiába szoknya. Be kellett látnom, hogy a helyzetem ellenére sem tudtam kinézni elég szerencsétlennek. Egyszerűen nem voltam az. Nem éreztem magam annak. És ez látszhatott. Némi elégtételt okozott, hogy legalább a kezem elég mocskos lett és tanúskodott helytállásomról, amit éppen ott senki sem értékelt. Pedig milyen jó az. Hm. Pedig, ha belegondolok, nem is olyan jó, hiszen én magamban tudom közben, hogy ez nem is akkora mutatvány. Kisujjból megvolt. Cseréltem én már kereket mínusz tizenyolc fokban. Mi volt ez ahhoz képest? Milyen már, hogy arra, ami az embernek simán megy, még ha neme szerint ez nem volna magától értetődő is, szóval, hogy arra a szívéből igazából nem is annyira tud büszkének lenni az ember, olyan, mintha... télleg csak az a nagy mutatvány, amit valóban nehéz testi (és szellemi) munkával tudok elérni? Ami először nem megy, amibe be kell fektessek nagy elszántságot, kitartást, ahol bukdácsolok és aztán egyszer csak jól megy, és akkor... na az már igazi, vazze. Kitartás, sok helyről jött ez most nekem. És kiderül, hogy még innen is:)
Tehát mentem tovább, nem egész tíz kilométert, amikor is egy lejtőn az autó ötösben elkezdte magát fékezni. Mi a lófasz? Üresben vígan gurult, vissza négyesbe... megint fékez, kézifék kiengedve, ennek fele se tréfa, lehúzódtam megint, nem töltöttem még ennyi időt leállósávban. Indítom, indítómotor működik, motor se kép se hang. No ez besült. Baszki. Ezzel nem megyek már ma Balatonra. Ilyet! Világos volt számomra, hogy a két hibának egymáshoz semmi köze. Meg akartak (kik?) állítani, a defekt gyenge próbálkozásnak tűnt, most biztosra mentek. Motor. Szívem szakadt meg. Ennyire nem volt ma dolgom Balatonon? Nem lesz zöldség a húshoz, az ott punnyad az anyósülés előtt a földön.
Felhívtam a volt férjemet, sok közös autós szívásos élményünkre való nosztalgiával és tekintettel... Aszonta, hogy ha már úgyis látok egy benzinkutat, talán ballagjak el oda egy kis benzinért (ekkor még reménykedett, hogy ennyire hülye vagyok, de csalódnia kellett), aztán beletörődően hozzátette, hogy a tréler egy vagyon, ha gurul, el lehet húzni. Ühüm, mondom, és most ráérsz esetleg? Jaja, franciaórán vagyok éppen, de akkor indulok mindjárt. Kösz. Igazán nagyon kedves vagy.
Julcsit is felhívtam, szabadkozott, hogy nem ő csinálta, bár igazán sajnálta, hogy elmegyek Balatonra és nem viszem magammal, de télleg, nem ő volt, istenbizony. Aha, hogy fogod ezt jóvá tenni gonosz boszorka? Aztán meg puffogott, hogy nem őt hívtam segítségül, mert bár nem látszik annyira rajta, de hát ő mégis csak egy hős megmentő férfi, amivel kétség nélkül egyetértettem. Megzavart a látszat, mint már annyiszor:)
Rudit felhívtam, ő közölte velem, hogy jól kibasztam vele, mert távollétemben meg akarták fújni a másik autót, elmenni vele kocsikázni, mivel én éppen Balatonon élvezkedek (és ilyenkor elnézőbb vagyok, meg hát oda sem figyelek) ez nagyon kézenfekvőnek tűnt, és most igen frusztrált, hogy ezzel keresztülhúztam a számításait. Megjegyzem, nem véletlen hívtam fel, nem akartam váratlanul betoppanni és kínos helyzetbe hozni. Megkértem, hogy tanúsítson kicsit nagyobb megértést és önmérsékletet, mert ezt én sem pont így képzeltem, és vigye el most az autót, de ne maradjon el vele sokáig. Kell az nekem eztán.
Aztán vártam. Tudtam, hogy még most jön a neheze. Húzatni magam 50-60 kilométert néhány méterre a másik autó mögött, hogy ne csússzak bele, de a kötél se szakadjon el, nos ez nem lesz olyan kéjutazás, volt már benne részem. Izgultam. Ati megjött, cuki volt igazán. Megittam a maradék kóláját és kerestük, hogy hova lehet kötni a madzagot. Nagy nehezen meglett a belső menet, amibe a szemescsavart kell tekerni, a csavar is megvolt, védett vagyok, hiába:) tekergeti, és nem megy. Gondoltam nem létezik, hogy nem belevaló a csavar, ez hihetetlen. Ati kevésbé volt feszült, úgyhogy kis idő után elkezdte a másik irányba tekerni. Balmenetes volt. Hát ne haragudj, ennek mi értelme? A bal menetes kevésbé tekeredik ki? Vagy mi? Ilyen lelkiállapotban ilyesmivel nehezíteni az ember dolgát...hát tudod.
Jó egy órát töltöttem eztán valóban feszült figyelemben, 60-70 kilométeres sebességgel egy mikrobusz mögött, amitől semmit se láttam, csak azt, hogy lazul a kötél vagy feszül éppen. Én mindenesetre feszültem nagyon. Olykor próbáltam lelazulni, de mikor a rendőrautó beállt mögénk, akkor pl. elég nehezen ment. Még ez is. De aztán megszánt és kielőzött. Nem voltam bekötve, 30 rongy, tudom. A biztonságomért régen csak a pályán kötöttem be magam, de mióta a zsebemre megy, már mindig. Most nem voltam hajlandó, előre hajolva, nyelvemet kidugva (ezt a nagyapámtól láttam, vezetésben ő a referenciaszemély nekem, később az Ati lett, a gyors váltást már tőle tanultam) feszültem a kormánynak, nem akadályozhatott most holmi biztonsági öv, nem lett volna biztonságos. Gndolataim időnként elkalandoztak, mire volt ez jó? Hát figyelmet gyakorolni pl., ennél jobb figyelemgyakorlás nem kell. Belegondoltam, hogy különben úristen mennyire könnyű vezetni, ha nem megy 2 centire előttem egy autó folyamatosan, ami mindent kitakar, ha látom, hogy merre megyek éppen, és nem egy kötelet kell figyelni magam előtt, és nem görcsöl be a jobb lábam, ahogy tartom folyamatosan a fék fölött, hogy... mennyi lehet a reakcióidőm vajon, meg tudok-e állni, ha hirtelen befékez előttem, egyáltalán látom-e a féklámpáját, és az jó-e? De beláttam, hogy ő ott elől valszeg nem fog hirtelen befékezni, egyszerűen azért, mert most óvatosan vezet és nem fog belemenni olyan helyzetbe, ahol hirtelen kelljen fékeznie. Néha kicsit belazulva előre tudtam nézni, és láttam, hogy sokkal jobban feszülök, mint az indokolt lenne. Hogy ez működik.
És szépen megérkeztünk a műhelyhez. Átpakoltunk, én kifizettem az elmaradt franciaórát, mert ennyivel legalább tartoztam, hazafelé vettünk sört, és jót beszélgettünk. Ez is megvolt, mégis este van már:) Gondolkodás nélkül beájultam a nehéz nap éjszakáján. Rudi egykor ért haza a kocsikázásból, felébredtem rá, de nem volt kedvem cirkuszolni, alkalomadtán felhasználhatom ellene. Hatalmi harcokban kellenek aduászok ugye. Mer' na.
Szóval kisautó most diagnózisra vár, aggódom érte.
Most írom az öcsémnek, hogy mi van, hát mi az első kérdése? Kifogyott a benzin? Ehh...
...
Na megnézte a szerelő, elszállt a vezérműszíj, amire gondoltunk, de valszeg emberi összegből kihozható, lehet, hogy nem kell gyászolnom, hurrrrráááááá!!!! :)))))
