Nagyon úgy néz ki, hogy az ember vagy ír vagy él. Talán külső megélés helyett ír, vagyis belül él (meg). Ha most nem írok, az azért van, mert marhára élek. Annyi minden van, amiről lehetne, de nincs túl erős motiváció, csak a nosztalgia, hogy jaj de jó, meg hogy hiányzik.
Meglódultak egy kicsit a dolgok. Az egyik nap, ja igen, csütörtökön az történt, hogy a pasi, aki hosszú ideje húzgálja a bajszomat, most kicsit jobban megrántotta a kelleténél, ezért tennem kellett végre valamit. Bár, ha jobban belegondolok, ez a helyzet most ugyan nagyon kínos neki, végeredményben szerintem a javára válik.
Na főzök egy kávét. Aztán elmondom, hogy mi volt tegnap éjjel, és azán meg azt, hogy mi történt a csütörtökön. Ha valaha is irigyeltem más embert (mondjuk ilyenre nem emlékszem) most visszavonom egy lélegzettel, nagyon jó lenni a saját bőrömben. Na kávé. Nem, nem szex, csak kávé. A szimbólumok időnként jelenthetik pusztán csak önmagukat is:P
Tegnap este léptünk fel a darabunkkal az MMS-ben. Fénykörök a címe. Kábé olyan két és fél hónapja készülünk rá. Ha jól emlékszem, kedden még egészen összeszedettek voltunk, a szerdai fénypróbán estünk teljesen szanaszéjjel. És ez a hisztérikus szétesés tartott egészen a péntek 6 órás főpróbáig, ahol vagy 15 fotós kamerái előtt játszottuk végig először közönség előtt, élesben a darabot. Közvetlen előtte valami kiüresedett, elbutult állapotban voltam és kétségbeesve próbáltam sorrendbe szedni, melyik jelenet után vajon melyik következhet. Meglepetésemre félni se annyira féltem, mint "indokolt lett volna", ez a hatalmas kupac fontoskodó fotós annyira nevetségesnek hatott. Kis hibával, nagy beleéléssel végigcsináltam/tuk. Ez némi megnyugvást hozott. De aztán kezdtek szivárogni a rokonok, barátok. Be kell lássam, bár sejtettem én ezt korábban is, hogy ilyenkor, se az előadás előtt, se utána az ember nem velük van, szerencsére nem is ígértem meg senkinek, hogy utána pesztrálom. Ilyenkor azok vannak együtt, akik a darabot létrehozták. És nemcsak a szereplők, hanem mindenki, aki benne volt. Mint nálunk az Endre, aki világosított és legalább annyira izgult (ha nem jobban), mint mi. Meg két részből állt a darab, mi hárman lányok az első részben nem szerpeltünk, viszont a szomszéd szobában végigimpróztuk a darabnak ezt a részét is az átszűrődő zenére, talán még izgalmasabban, mint ha láttak volna minket. Hihetetlen erősen lehetett érezni azt az energiakört, amit mi így mind együtt alkottunk. Falon át is.
Szóval jött a bemutató, hapák, hanyák, óvodáskori és majdnem óvodáskori barátnék, és ez már kicsit erősebben hatott, mint a fotóskupac. Mi a színpadon voltunk míg elhelyezkedtek és persze kihallottam anyám hangját a tömegből, és közben bámultam bele a sötét földbe üveges tekintettel. Szerencsémre pasi érdekeltség nem jött el, ki tudja, az mi (talán blokkoló, talán ébresztő) erővel tudott volna hatni:)
Két dologra próbáltam figyelni, az egyik, hogy mi után mi következik, mert az azért még nem volt automatikus, a másik pedig az, hogy nem baj ha hibázok, nem baj, ha remegek egész testemben, csak az ettől való félelmemben ne görcsöljek be, azaz ne blokkoljak. Semmi nem baj, bármi történik is, engedni kell, megállítani nem szabad.
Dórával korábban már nagy egyetértésben megbeszéltük, ha valaki átélte, hát tudja mit jelent, ha nem, akkor úgyse: Az ember az életben szerepet játszik a színpadon pedig él. Igaz ez akkor is, ha valami élethelyzetben éppen úgy teszel, mintha meg/eljátszanál valamit: akkor vagy a legőszintébb. Ha játszol, akkor vagy hozzá elég bátor, hogy ki merd mondani, el merd játszani a belső igazságodat, azt, aminek talán még te sem vagy teljesen tudatában, bár valszeg sejted. Hiszen ez csak játék, mondhatod, és az igazság, aki különben meg akar nyilvánulni, ilyenkor utat talál magának. Ezért van, hogy ha szerepjátéknak fogod fel az életed, igazabban tudsz élni, mint ha halálra komolyan vennéd. Hiszen ez az élet csak egy epizód, az erre kapott személyiséggel, problematikákkal, helyzetekkel. Ha véresen komolyan veszed, ha azt hiszed, hogy ez az egyetlen lehetőséged, hogy birtokold, hogy megszerezd magadnak, amit akarsz, akkor tényleg túl nagynak tűnik a tét. Az egó szempontjából bizonyosan az. Ő egyszer él. Ha él. Ha nem illúzió.
De ha azt gondolom, hogy van egy életem, az én darabom, a mi darabunk, egy rám osztott személyiséggel, amit nagy-nehézkesen, alig-alig vagy egyáltalán nem tudok elfogadni, akkor vajon mi a legtöbb, amit tehetek? Ülök a színpad sarkában és nézem, ahogy mások sírnak-nevetnek élnek-halnak? Én meg a biztonságos félhomályban csendesen ücsörgök, és irígykedek ezerrel, hogy ezeknek milyen izgalmas szerepük van, az enyém meg csupa unalom? Mert én nem vagyok elfogadható, mert én csúnya, erőszakos, esetlen, szerencsétlen szerzet vagyok, ki kiváncsi az ilyenre? Mit keressek én a reflektor fényben? Mit keresek egyáltalán az életben?
A félelem csak egy maszk. Ezt is Dórától hallottam, és rögtön tudtam, hogy mit jelent. A félelem annak az önteltségnek, hiúságnak a maszkja, ami nem akarja megengedni nekünk, hogy hagyjuk, hogy minket kinevessenek, elutasítsanak, mert az a hiúságnak, az egónak a halállal egyenlő. Csakhogy ez egy paradoxon, mert a félelem pont az élet áramlását tartja vissza. Félek az egóm halálától, ezért nem engedem a lelkemnek, hogy éljen. A hiú ember (nem tudnám, ha nem az lennék) az egóját élteti, aki leveti a félelem maszkot, az a lelkét. Lehet választani.
Csak annyit kell tennem, hogy felállok a sarokból, kijövök a fényre és beszólok a darabba. Eleinte nyilván ügyetlenül. Néha ügyesen, valami sikerül, valami nem. Hasraesek, kinevetnek. Kérek valamit, elutasítanak. Aztán kiderül, hogy valamit marha jól csinálok és ezzel örömet okozok másoknak. Kiderül az is, hogy sokan nagyon szeretnek. Arról nem is beszélve, hogy rájövök, hogy én mennyi mendenkit szeretek. És hogy az milyen marha jó. Meg az, hogy játszom és élek!!! És ha belejövök, amikor igazán belejövök, akkor már alig van különbség kinevetés és elimerés között, hiszen minden, ami élet, az öröm. Ha beleéléssel esek hasra, elmiséréssel nevetnek rajtam és én vigyorogva fogok felállni.
Annyira jó, hogy a Borit még mindig, így három hónap elteltével is át tudom még verni, úgy tudok végigvágódni a földön egy ütközés után. Már tudja, hogy rájátszok, és mégis megannyiszor megrémül, hogy úristen, mi bajom lehet. Én nem is gondoltam, hogy ennyire meggyőző vagyok ebben, én egyszerűen csak nagyon szeretek elvágódni, imádok elesni, ezért aztán a térdem az utóbbi időben ennek megfelelően folyamatosan kékeszöld színekben játszik, mint egy tisztességes vásott kölyöknek. Tehát, amit élvezek, azt meggyőzően csinálom, és az tetszik másnak is.
Najó, álmos vagyok, majd holnap folytatom... vagy amikor majd ráérek:))
