Na szóval, én úgy képzelem el ezt a dolgot... de mielőtt bármit írnék, hozzáteszem, hogy ez csak egy modell, nagyon leegyszerűsített modell, olyan, mint bármelyik fizikai vagy kémiai modellünk, azaz pont annyi köze van a valósághoz, mint azoknak, azaz hogy valamiben kicsit hasonlít rá, de nyilvánvalóan soha nem azonos vele. Azt nem tudjuk megfogni. Az meg különben, hogy ez a modell annyira egyszerű, az abból adódik, hogy nekem nincs alkatom bonyolult dolgok átlátására. Ez akkor is így van, ha ezt nem mindenki gondolja így. És még valami, én ezt saját érzésekre alapozva raktam össze. Nem állítom, hogy senki és semmi nem volt rám hatással, mert minden és mindenki hatással van rám. De nekem ez elég fontos.
Úgy képzelem, hogy van a szívünk (fontos, hogy nem az eszünk!!!!). Az olyan, mint valami csap. Vannak még csapok rajtunk, de most erről beszélek. Meg van ez a szeretet dolog. Állatira félve írom le, mert mint minden ilyen szó, önmagában értelmetlen. Mint ahogy azt sem tudjuk, mi az isten. Tapasztalunk valamit, és elnevezzük. Na szóval van ez a szeretet dolog, ez az élet(erő), isten, vagy valami, ami van (bocs, de nálam az egyszerűség kedvéért, vagy másért ezek összemosódnak). Ez van. Mindenhol. Ehhez tudunk a szívünkön keresztül kapcsolódni. (Úgy ahogy.) Az ember alapbeállítása (default mode) az az, hogy ezt engedi áramolni és él. És akkor jól van. Innen életerőt, energát, boldogságot bármilyen mennyiségben kaphat az ember, ha nyitva van rá. Ha valamiért elzárja a csapot, akkor blokkolódik ez az áramlás és azt érezzük fájdalomnak.
Ezt abból a tapasztalatomból merítem (mert ez nagyon fontos), hogy így éreztem. Ha tudom hagyni, hogy szeressek, az oké. Hihetetlen feltöltődök energiával. Ha úgymond csalódás ér, mert valaki nem úgy viselkedett, ahogy azt én szerettem vagy elvártam volna, vagy a sors nem éppen azt tette bele a csizmácskámba, amire vágytam, akkor csalódott vagyok. Ha csalódott vagyok, akkor nem szerethetek ugye. Mert hogy szerethetné már azt az ember aki/ami csalódást okoz. Ez fáj. Ha lementem nagyon mélyre, azt éreztem, hogy ami fáj, az az, hogy nem engedem meg magamnak, hogy szeressek. Ellenállok az alapbeállításnak. Ellenállás, azért ez egy kulcsszó. Azért az, mert ellenállok valaminek, ami van!!! Az ellenállás fáj. És kurva fárasztó is, jegyzem meg nem mellékesen.
Ez így teljesen egyszerű. De nem sokmindenre használható. Az a képem van még nekem, hogy az emberben is benne van a teljesség. Tudjuk vagy elfogadjuk. Mindegy. Kiindulunk belőle. A kép az, hogy a teljességünk ellenére vagy mellett mégis mindannyiónknak van egy személyiségrajza. Amit megtapasztalunk, mert hiszen mégiscsak különbözőek vagyunk, és amit szépen leír mondjuk a születési képletünk is. A személyiségünk, amit az egónk képvisel, és halandó, meg egyszer él, meg ilyesmi, szóval az az a negatív, amit erre az életre hozunk, mint megélendőt, integrálandót. Itt kapcsolódik ez az előző, szíves-szeretetáramlós modellhez, hogy a személyiségünk rajza tartalmazza azokat a problematikus pontokat, vonalakat, ahol az ellenállásaink, el nem fogadásaink sűrűsödnek, csomósodnak, amiket lehetőségünk adódik feloldani ebben az életünkben. Lehetőségünk. Nem muszáj. Azért jut eszembe a negatív (mint fotós) kifejezés, mert ellenállás. Nem azért mert rossz. Tehát amilyen mértékben tudjuk az ellenállásainkat feloldani (így folyamatosan, az életünk során), mindenki a maga rajza szerintit, annál közelebb juthatunk a teljességhez. Teszem azt, ha elég jók vagyunk, akkor éppen meg is világosodhatunk. Bár ez legalábbis negyedik dimenziós téma, én meg csak háromdimenziós vagyok. Ezt csak úgy hallottam, hogy van ilyen. Sose értettem. És hogyne szívatásnak élnénk meg, ha a sorsunk permanensen pont azzal szembesít minket, aminek a legjobban ellenállunk? Hát vazze, ezzel van dolgunk.
Különben, mert így visszaolvasva lehet, hogy nem volt annyira egyértelmű, de amikor el nem fogadásról beszélek, akkor a valóság, mint tény elutasításáról beszélek, a tényeknek való (makacs) ellenállásról.
Rendben, nyilván arról van szó, hogy létjogosultságot próbálok szerezni annak, hogy a szívatás nagy mértékben jelen van az életemben. Ez egyébként bocsánatos bűn, mármint hogy próbálom elfogadni, és mindenképpen az életkedvemet demonstrálja. Lehetne éppen depresszióba is esni, mint ahogy pl. tegnap tettem volt, de mondjuk úgy, hosszú távon nem azt választom. Elfogadom, hogy értelmet próbálok keresni mindenben, tény, hogy máshogy nem tudok élni. Aki egyébként ezen a ponton támad, az elég durva. De mondjuk, hogy lehet azt is. Szívesen vitára bocsátom a modellt, lehet keresni a gyenge pontjait. A fejlesztés csak javára válhat. Már így is sokat beszéltem :P :))
