Ma reggelre kelve végre kidugtam fejem a fájdalomból. Vicces is, kicsit úgy hangzik, mint valami megszületés, ami azért aranyos, mert mindjárt Krittikában lesz a Hold (megj. magamnak a jövőre nézve). Kétféle ébredés van, van a kétségekkel, szorongásokkal teli, és van, mint a mai, amikor egynek érzem magam magammal, a nyugodt erővel ébredek. Persze ez nem tart soká, mert ilyenkor mindjárt agyalásba kezd az ember, de az ébredő élmény emléke azért csak megmarad. Kiültem a kávéval a ház elé és most végre megláttam a fenyő auráját, amit Tóni a táborban mutatott nekünk, hagytam magam töltődni.
Eltűnődtem rajta, hogy mik is azok a gátak, amik visszatartanak attól, hogy beleengedjem magam abba, amire már oly régen vágytam? Az egyik legerősebb kétség kívül az a mondat, hogy "azt nem mondhatom, hogy ő az igazi...". Nos. Ez egy idea. Szélsőségesebb formában akár rögeszmének is nevezhetném, valahonnan ismerős tendencia lenne ez, hogy különböző ideák életellenes akadályokat képeznek emberekben (másokban természetesen, ott sokkal jobban látszik), és tetszhalálra ítélik őket. Rajtuk ugyebár nem segíthetek, de az enyiméimmel talán éppenséggel akár kezdhetnék is valamit. Hogy lehet egy erős mondatot elhalványítani? Erős fénnyel megvilágítom: először is, nem én mondtam, nem az én érzésem, aki mondta, ember, akár tévedhetett is (elvégre elfogult, mint tudjuk, saját bevallása szerint is), másrészt lehet az is, hogy abban a pillanatban, amikor mondta, talán igaz volt. Az igazságok csak egyes pillanatokra érvényesek, nem illendő ragaszkodni hozzájuk. Sem. Folytassam? Most elég ennyi, hagyjuk hatni.
A következő gndolatom a türelem volt. Idő. Kivárás. Nyugalom. Megszületés. Élet. Szeretet. Együttérzés. Félelem. Fájdalom. Aztán megint megnyugvás. Erő.
Jó lenne végre levenni a szorongó tekintetemet a jövőről. És maradni a jelenben, aztán előre nézni, ha már megy bizalommal. :))))
