Mikor hazaértem, ebben az új, lassú tempóban, betipegtem a szobámba, magamra zártam az ajtót és nehézkesen leültem az ágyamra. A szemben lévő vendégágyra pillantottam. Az villant be, hogy mennyivel értékesebb lett attól, hogy Dóri most rajta aludt. Meg attól, hogy idejében elment és én egyedül lehetek, csak magammal. Meg a derékfájásommal.
Arra kényszerít, hogy iszonyatosan lassan tegyek meg minden mozdulatot. Ha így csinálom, minden rendben, de egyetlen hirtelen gesztus vagy reakció és belémhasít a bénító fájdalom. Nem bírok elviselni senkit. Egyedül kell lennem.
Éjjel kettőkor még beszélgettünk, én határokról, sok fontos dologról, de már ágyban, pizsiben (ill. pólóban és bugyiban). A gyerekek erősen megfogyatkozva és lecsillapodva nyűtték még egymást a ház másik végében. Ekkor csengettek. Mondom, éjjel kettő volt. Nekem a gondolatra is görcsbe rándult a derekam, hogy meg kell mozdulni, tudtam, hogy az is percekbe telhet, míg kinézek az ablakon, hogy mégis ki a fészkes fene zaklat ilyenkor. A kiváncsiság küzdött bennem a haraggal és a fájdalommal. A fájdalom győzött, nem tudtam megmozdulni. Illeve de, csak jóval lassabban, mint elvártam volna magamtól.
