Nagytakarítok. Az történt, hogy... pontosan az történt, hogy megettem a kukacokat. Igen, Őket. Ketten voltak már.
Még valamikor tavaly vettem mégegyet, hogy a dolgozóban is legyen, akit aztán odaadtam Árpinak karácsonykor, de Árpi visszaadta nekem azon a rosszemlékű, esős, koranyári napon, mert azt mondta, előbb-utóbb költözni fog és nem tud már rá tovább vigyázni.
Szóval így a nagytakarítás folyamán összefutottam velük. Kezembe is vettem őket, mert hát ilyenkor az ember mindent máshova tesz, mint előtte volt. Lényeg az, hogy az egyik elég ragacsos volt, láttam rajta, hogy kezd olvadni. Ez pont az első volt. Talán, ha a második kezdi a pusztulatot, akkor nem ilyen megrázó, de ő pont az volt, akibe tavaly októberben beleszerettem, konkrétan. Nagyon komolyan mondom különben, hogy nem érdekel azok vélménye, akik azt gondolják, hogy egy marcipánkukacba nem lehet beleszeretni. Velem ez megtörtént, úgyhogy én tudom, hogy lehet. Tehát fogtam a kis ragacsos testét, és bevillant, hogy lehet, hogy eljött az ideje, hogy megegyem. Az az igazság, hogy az utóbbi időben ez a gondolat felmerült már bennem egyszer-kétszer, nagyon halványan, de mindig elhessegettem. Néztem, és láttam, hogy ez már nem lesz a régi. Hogy bomlani kezd. Hogy múlik. Tettem még egy utolsó kísérletet, leöblítettem a csap alatt, hátha attól lejön ez a ragacs, szépen megszárogathatom, és rendbe jön. Lemostam és belenéztem az arcába. Keserves sírásra fakadtam. Azt az arcot láttam, akibe beleszerettem, azt a végtelenül tiszta, lelkes tekintetet, de a víz elkezdte oldani a vonásait. Ugyanaz az arc volt, aki akkor megérintett és ugyanazt éreztem most is. Csak ez az arc most haldoklott. Nagyon fájt. Nagyon fájt, hogy elmúlik. Megértettem, hogy nem tartogathatom tovább. Mégis meg kell ennem. De belenéztem a szemébe, és azt mondtam, neeeeem, ez képtelenség. Akkor kidobom! Na azt meg végképp nem, semmiképpen. Mindeközben végig zokogtam. Aztán szépen lassan megadtam magam, fogtam a kukacot, elhelyezkedtem a székemben és nekiláttam. Elfordítottam, hogy ne lássam az arcát és elkezdtem hátulról enni. Végigbőgtem. Utána felnéztem a másikra, annak tulajdonképpen nem volt még semmi baja, de nem maradhatott meg, azt éreztem. Őt már különösebb megrendülés nélkül ettem meg. Elmúltak, vége, emlék. Mostanra megnyugodtam. Ennek nyilvánvalóan így kellett lennie. Nagyon furcsa most, hogy nincsenek már, de egyszerűen nem akartam végignézni a lassú pusztulásukat.
Télleg nagyon furcsa!! :((((((
...
A Hellinger tábor jutott eszembe, ott tanultam meg, hogy mennyire jó elsiratni az elmúló dolgokat, hogy mennyivel többet magammal tudok vinni belőle, ha nem ragaszkodok hozzá, hanem elfogadom, hogy vége és búcsúzáskor jó alaposan elsiratom. Így amit kaptam, magammal vihetem és sokkal könnyebb léptekkel, nyitottan mehetek tovább.
Ott is ez történt, hogy már nagyon fáradt voltam, vágytam is haza, de az utolsó reggelen, reggeli után, ahogy körülnéztem belémhasított, hogy úristen, de jó volt itt és mennyi mindent kaptam! És hiszen most ennek vége! Zokogás Klári vállán, legnagyobb meglepetésemre, mert én télleg aszittem, hogy már alig várom, hogy otthon legyek. És ez igaz is volt, de valami nagyon jónak akkor is vége lett ottan, és az ilyen - rendesen - megviseli az embert. És ahogy kisírtam magam, megkönnyebbültem és örömmel indultam haza azzal a nagyon sok jóval és erővel megrakva, amit ott kaptam.
Sose mondjuk a gyerekeknek azt, hogy ne sírjanak!!! Ez nagyon fontos!!
