Dolgom volt az Árkádban. Éhes voltam, és ilyenkor azzal kezdem, hogy körülnézek az alsó szinten, a kajasoron, hadd intézzem a dolgomat már beágyazódott idegekkel, mindeki jobban jár. Mint mindig, most is megzavart a bőség, a kínai mellett elhaladva szépen akkurátusan mondogattam magamban, itt nem szabad kínait enni, ez nem az a hely. Sokszor befürödtem már velük, de mégis mindig vonz a látvány. Vigyázni kell, tudatosak vagyunk, százszor megfogadtuk, hogy nem, akkor nem. A görög, ehh ez kurva drága és kicsit sűrű volt a rántott kecskesajt is a múltkor, úgyhogy... na de van falafel pitában. Biztos nem olyan, mint a töröknél, mert az monnyuk utolérhetetlen, na mindegy.
Álltam a tálcámmal, néztem körül és nem volt sehol hely. Dugig volt az Árkád. Ilyenkor az ember vagy állva megeszi, vagy leül valakihez, vagy addig vadászik, míg nem talál szabad asztalt. Nem siettem, úgyhogy vadásztam. Ha én ülök le valakihez, ugyan kit merek választani? Annyira bátor nem vagyok, összeakad a lábam meg ilyesmi, válasszanak inkább engem:))) Hihi, most jut eszembe, mikor, nem itt, hanem..., na mindegy, rég volt:)
És akkor váratlanul megláttam a közelben egy asztalt, a négy székes fajtából, teljesen üresen, és még küzdeni se kellett érte. Valószerűtlen volt. Egy pillanatra még elbizonytalanodtam, hogy akkor én most teljesen egyedül egy egész ekkora asztalt... ehh, majd legfeljebb valaki engem kénytelen választani, mit aggódok én itt holmi idegenekért:)) Úgyhogy elhelyezkedtem kényelmesen és belefogtam a falafelembe. Ahogy azt lehet, jó disznó módon, csurgott az ujjaim között és az államon a szósz, mert abból kicsit többet kértem és ami elég elítélhető módon bizony ecetes is volt. Ekkor megállt egy pasas tálcával az asztal mellett és megkérdezte, hogy ugyan már, leülhetnének-e ide, és valóban nem haragszom-e meg, ha ők itt most engem megszállnak? Mondtam, üljenek csak, de azonnal el is bizonytalanodtam, mert ahogy körbe álltak, még csak nem is számoltam, de már érzésre többen voltak, mint amennyi volt a szabad szék. Az egyikről még gyorsan elvettem a táskámat, de aztán tömtem az arcom tovább. Közben élénk figyelemmel követtem az eseményeket, hogy hányan, kik és hova fognak leülni? Egyesével méricskéltem őket, teli pofával, visszafogottan barátságos tekintettel, amire ők még több ízben szükségét érezték megkérdezni, hogy de tényleg nem haragszom? És én tényleg nem haragudtam. Jót mulattam, csak ezt ők nem tudták. Az egyik egy ötvenes faszi volt, csak palacsintát evett és mindig főz a felesége neki. Akivel ezt megbeszélte (ezek ültek tőlem jobbra), az tán egy közel negyvenes vidám és laza fickó volt. Ő szólított meg a legelején. Asszem, rizsa és hús volt a tányérján, de a felénél se tartott, mikor mondta, hogy ez bizony kevés lesz, és rábeszélte a többieket, hogy közös elhatározással egyenek meg még egy sült mézes banánt is. Végigkérdezett mindenkit, hogy ki kér, és én ekkor kicsit rossz néven vettem tőle, hogy engem kihagyott. Tőlem balra, a pót széken ülő fiú csak úgy ment bele ebbe a banános cuccba, elég kopasz volt, hogy ha nem lesz túl édes, se méz, se cukor. Ő kicsit volt csak szégyenlős. A legszégyenlősebb a velem szemben ülő fiú volt, aki rántottsajtot evett. Róla már a legelején kiderült, hogy vega, mert nyitásnak, már elhelyezkedés közben megkapta azt az ilyenkor szokásos kérdést (olyankor szokásos, mikor nincs miről beszélni, de mégis kell, hogy oldódjon a legkör, elvégre leültek egy nő asztalához és azért ennek a súlyát mégiscsak érzékelték), hogy "te akkor halat sem eszel?", és amire a szokásos válasz el is hangzott, hogy "hát az is hús". Kiderült még, hogy úgy lett vega, hogy az előző barátnője az volt, jókat főzött, ő rászokott, de most már maga főz. A volt barátnő már nyilván másnak. Végig lehajtott fejjel szabdalta a rántottsajtot. Vicces, gondoltam, hogy ez a vegaság sok esteben alakul ki szerelmi ügyből kifolyólag.
Nos persze, ez volt a magas labda, amit én nem csaptam le. Ha valamikor, hát ezen a ponton bekapcsolódhattam volna a beszélgetésbe, tovább oldani a helyzet adta feszültséget, de az végül is nem volt elviselhetetlen, és kutattam magamban, hogy én most tulajdonképpen mit is szeretnék? Volt bennem egy, aki meg akart szólalni, emberek ültek le, akiket kvázi vártam, barátságosak is voltak és feladtak minden labdát a kontaktusteremtéshez, nyilvánvalóan nem léphettek többet, és én kellett volna már, hogy következzek. Nyugodtan nyalogattam a szószt az ujjamról. Figyeltem befelé, nem voltam nagyon feszült, de teljesen laza se. Éppenséggel meg tudtam volna szólalni, de nem volt elég erős a motiváció. Helyzet volt, de vágy legfeljebb a helyzet kihasználására vonatkozott volna, igazi belső ingerem az ennél konkrétabb kapcsolatteremtésre nem volt. Tovább disznólkodtam csendben, megfigyelőként, barátságos mosolycsírával az arcomon. Nem zárkóztam el, de nem voltam aktív sem. Kezdtem éppen mélyen beleélni magam, hogy milyen egy jó fej vagyok, mikor hirtelen bevillant, amit az ember mondott egyszer, mikor felelőtlenül rákérdeztem, hogy milyennek lát engem: "reménytelenül zárt" mondta. És most nagyon annak éreztem magam. Reménytelenül-nek nem, ilyen szót nem ismerek, de egyszerűen ráéreztem magamban a visszafogott barátságos kölső héj alatti merev burokra. Szinte fizikailag érzékeltem. Nagyon érdekes volt. Éppen nem estem tőle kétségbe.
Hát ha most ez van, akkor ez van. Az a rossz, mikor az ember kivágy, de fél menni, most már, hogy nem félek annyira menni, éppen nem is vágyom annyira kifele. Napok óta, ha nem lassan hetek óta van az az élményem, hogy jójó, megyek ide, megyek oda, egész jól is érzem magam, a külső héj, de mindig eljön egy idő, mikor elkezdek besózódni, izegek-mozogok, és gyorsan hazamenekülök. És amikor végre otthon vagyok, nem vágyom már sehova és jó egyedül. Nagyon jó. Nem mondom, azért az valóban nagyon fontos, hogy van/lenne hova menjek, ha nem akarok egyedül lenni, van is program bőven, de ennyire már rég vágytam vissza magamba. Akkor kezdődött, mikor beteg voltam és tart. Igen. És beszélni sincsen túl sok kedvem. És ez most így nekem elég jó. Ez a pálya. Persze nyilván ez sem tart örökké.
Az írásra meg, úgy látszik, nem vonatkozik ez a belső megszorítás:))))
