Ami gondjaim közben felmerültek:

 

1. Az a belső ellenállás, ami ismerős, szeretnék szót fogadni és ellazulni, de van egy részem, ami ellenáll. Ellenáll minden felszólító módnak. Belső küzdelem.

 

2. Már a kép közben, benne vagyok, és eltűnődöm, hogy mi ebből a szabadon felmerült és mit erőltetett rám az elmém. Aki "tudja" mit jelent nekem a macska, aki "tudja" miért van szükségem rá, stb.

 

3. Van, amikor Kata kérdez, közben is ez a dilemma jön elő, mert olyat kérdez, amire  van kész válaszom, és ez elnyomja a felmerülő képzeteket. Dilemma ilyenkor, hogy elméből válaszoljak, vagy inkább hallgassak? Az elméből válaszolás persze kizökkent az állapotból, amit sajnálok. Mert jó benne. Mert hiszek benne. Az elmémben nem. Abban csalódtam. Erről még később.

 

4. Hullámvasút, hogy belemerülök és kibukok belőle. Haragszom ilyenkor arra, ami kihoz. Teljesítménykényszert is érzek, hogy visszakerüljek. Ugyanez igaz arra, amikor el "kell" lazulni. Persze a teljesítménykényszer akadályoz, és egyben frusztrál is.

 

5. Szeretnék olyan képet látni, ami kifog az elmémen, amire nincs lövése. És nem is akarom érteni. Csak látni és gyógyulni. Szeretnék túljárni az eszemen:))

 

Utána nagyon lágynak és nyugodtnak éreztem magam, nagyon jó volt. Estére nagyon elfáradtam és jól belecsúsztam a kétségbeesésbe, a reménytelenségbe. Sírtam egy jót.

 

Két álmom volt, ami hírértékű, mert nagyon ritkán emlékszem az álmaimra.

 

Első álom: Valami közösséggel vagyok egy házban, talán ott lakunk. Nem ismerek senkit így az életből. Az álom egy része homályos, nem emlékszem, de rémlik valami falazott kerítés és kapu, aminek a tövébe valamit lerakunk... Aztán bent vagyunk a házban, a ház körül megjelennek oroszlánok, azt hiszem több is, akit én látok, az lány, nincs sörénye. Nagyon félek, bár nem tudom, hogy jöhetnének be a házba, de mégis mély szorongással tölt el, hogy kint ezek ott ólálkodnak. Hátra megyek a hátsó szobába, hogy szemmel tudjam követni, ahogy körbemegy a ház körül. A teraszajtókon keresztül látszik. Kiderül, hogy hátul betört valami ablak, még egy belső ajtó üvege is szét van törve. Nem tudni, ki akart betörni, vagy bejönni... Én meghúzódok a félhomályban, meg ne lássa az oroszlán kintről, hogy ott vagyok, lélegzetvisszartva lapulok a sarokban, a hátsó szobában egyedül. Közben a sötétedéstől teljesen elmosódnak a körvonalak, már nem látom, mit látok a teraszajtó üvegén keresztül, csak azt, hogy valami van ott. Félek nagyon. Aztán tisztul a kép és 2-3 szürke kutyát látok, akik olyanok, mint az uszkárok, formára nyírva, kis mellényben, csak jóval nagyobbak, mint mondjuk egy agár.

 

Második álom: Többen vagyunk egy szobában lányok, talán valami csoport, szintén nem ismerős senki. Azt hiszem, van köztünk valami vezető vagy tanár, mindenki tesz-vesz, vasal, vagy varr. A vezető kiszabott egy kis blúzt piros anyagból, nagy fekete pöttyökkel, meg egy másik sima bélésanyagból is. Ezt kellene nekünk megvarrni. Valaki nagy beleéléssel vasalgatja a kiszabott darabokat (a színt és bélést együtt), és látom, hogy ahogy vasalja, azok mennek össze egyre kisebbre. Azon gondolkozom, hogy hogyan lesz ez jó valakire így, a végén már csak valami babára. Két varrógép van, az ül le mellé, aki éppen akar, és az varr. Az egyik gépben fekete cérna van, a másikban, ami hozzám közelebb van, abban fehér. Egy lány éppen azt mutatja, hogy ő körbevarrta a pöttyöket, azt hiszem feketével, és milyen szép szabályosak lettek a körök, magyarázta, hogy ő tanulta, hogy kell az ilyet csinálni. Én inkább csak megfigyelek, de kétszer felbátorodok és odaülök a fehér cérnás géphez, de aztán mégse varrok vele, mert olyan béna műanyag a talp benne, mint a háztartási gépeken, ilyen szarral nekem nincs kedvem varrni. Meg különben is csúszós az anyag is.

 

Vannak megfogalmazható vágyaim...

 

Szeretnék kapcsolatba kerülni önmagammal. Ebben - úgy érzem - akadályoz az elmém, a racionális, akinek van magyarázata mindenre. Nagyon dühös vagyok rá, szeretném, ha bekussolna. Mélyen csalódtam benne. Nem oldott meg semmit, viszon kockásra kínzott. Rohadtul elegem van belőle. Talán szélsőséges módon próbálok megszabadulni tőle, nem tudom, de így első körben nagyon nehéz lerázni és megszabadulni tőle. Nyilván, ha már egyszer van, akkor van neki is létjogosultsága, van helye, szerepe, őt sem zárhatom ki maagmból... na de ez már megint ő... Nos, ez az irány. És ebbe az irányba gyönyörűen beleillik a családállítás, és ez a fajta egyéni terápia is. Szóval szeretném, ha nem én volnék érte, ha nem ő értem. Valami ilyesmi.

 

Írtam már több ízben arról, hogy valami megnyílt, valami reagált bennem az odafordulásra. Volt, hogy így többször sikerült meggyógyítani magam, jobb állapotba kerülni valami ösztönös figyelem által magam felé. Ez most egy kicsit leállt, próbálok benézni, de nem látok. Mintha most ez így éppen nem működne, most nincs látogatási idő. A kapuk zárva. Érdekes dolog, hogy pl. a derékfájás kifejezetten kedvez a kapunyitásnak, olyankor szinte szív magába. Vagy általában a mélyen átélt fájdalmak. Talán. Segítenek. Amikor az ember úgy érzi, hogy már nincs más választása. Olyankor kinyílik valami. Most azt érzem, hogy ez a külső segítség, hogy nem magamban próbálkozom egyedül megoldani a dolgot (mint ahogy szoktam rendesen) ez nagy segítségemre lesz. Újabb lépcső.

 

És persze a félelmek... amik tulajdonképpen a poklot jelentik...

 

Az egyik, ez az egyedül maradás, elszigeteltségtől való félelem. Nem kell ragozni, egyszerű és világos.

 

A másik, ez a lesz-e elég erőm, kitartásom, bátorságom, hogy kövessem a vágyaimat és megéljem a sorsomat. Képes leszek-e egyáltalán elfogadni azt és nem tiltakozni és ellenkezni, mint egy dacos gyerek? Ez nagyon mély rétegeket érintő félelem.

Mindkettő az én választásom, és hitem szerint, ha megcsinálom, okés lesz minden. Leszek-e olyan fasza gyerek, hogy megcsinálom, és nem szállok ki félúton a liftből valami mondvacsinált indokkal?

 

Tehát, végső soron - a minden út Rómába vezet típusú megközelítéssel - kikötöttünk a gyökér problémánál. Hogy az erő a hitben van. Meg a biztonság és stabilitás.

 

Na jó, de mi a hit?

 

Amikor van, érzem, hogy van, és erős vagyok, amikor nincs, érzem, hogy gyenge vagyok és kétségbeesett