Nahhh
Függővé váltam a függetlenségemtől. Nem élhetek másképpen ezután. Ez a sorsom:)))
Az volt a kérdés, ami nem is kérdés volt, csak a belső tapasztalás kis külső megerősítésre vágyott. Hogy megkapta-e vagy sem, hát...
Szóval, hogy amikor lényegi változtatást viszünk be az életünkbe, olyankor normális-e, hogy ...
Tarotban a Torony azt jelenti, hogy valaminek vége kell legyen. Ha nem jössz le jószántadból, úgyis kiesel az ablakon. Megvan? Ilyenkor betojok, hogy valaki meghal körülöttem, elvesztem az állásom, leég a házam, balesetet szenved a gyerekem, kirúg a pasim, megfulladok a tóban, kitör a világháború. Vagy ezekből talán még több is egyszerre. Holott egyszerűen csak azt jelenti, hogy valami mintát el kell engedni valamilyen életterületen. Nagy valószínűséggel, igazán őszinte pillanatomban még érzem is, hogy mi az, és rendesen elegem is van belőle. Ez tiszta sor, bár a dolog felismerése azért nem ennyire egyszerű, vagy ha a felismerés meg is van, akkor a belátás. Hihetetlen módon tudnak működni az emberben az elferdítő, fókuszt elterelő hadműveletek.
De tegyük fel, hogy megvan a felismerés. Le kell szoknom a dohányzásról, el kell mennem táncolni, tanulnom kell valamit, amivel esélyt teremtek valami más munkára, találnom kell valamit, amibe bele tudom tenni a szenvedélyem, meg kell teremtenem magamban egy függetlenséget, meg szeretném találni az életemben az örömöt... de mondjak már valami olyat is, amibe még nem sikerült belekezdenem, hát... nos... ez most... ez most itten jó hír, hogy nem jut eszembe semmi olyan nagyobb kaliberű cucc, amit így nagyon el kéne kezdenem... wow!
Szóval tegyük fel, hogy ezt tudom. Hogy lépni kell ezen ügyekben. De fosok. Mi van, ha kudarcot vallok, az többek szerint is rosszabb, mintha bele se kezdtem volna. Mert nem tudom átverni magamon a fejlesztést, mert egy maradi őskövület vagyok. Hogy mi vagyok, azt talán nem is tudom magamról, de nem hiszem igazán, vagy azt, hogy képességem van megváltozni, vagy azt, hogy az én kis változásom számít is valamit a nagy világban és hogy bármivel is fordíthatok a sors szivatós kerekén.
Na és akkor azt tegyük fel, hogy mind az összes eddigi félelmen túltettem magam, és megléptem a meglépendőket, nem vettem cigit, elkezdtem táncolni, rendesen tanulok, amit tanulok, akár éjjel is (ez különben két légy), a függetlenség dolog kicsit kilóg, mintha az inkább amolyan következményféle lenne, majd, ha..., nahát az öröm, az könnyű különben, vettem végre megint lush szappant, nem mondom, hogy egy olcsó öröm, de szédületes:))), szóval dolgok beindítva, meglépve.
Akkor ebből következik néhány dolog, először is, ha ilyen ügyi-bügyi voltam, talán nem kell kiesnem már a toronyszoba ablakából. Biztos ez? Talán már útban van a megvilágosodás a Battonya utca felé, hiszen ezért már az jár, nem? Ilyen könnyen? Vagy egyszerűen csak ennyire könnyen elvesztem a fejem?
Telik-múlik az idő. Első félelmeim nem valósulnak, minden halad az útján, olyannyira, hogy az jelentene erőfeszítést, hogy ne csináljam őket. Azokat a dolgokat, amiket különben évek óta halogattam. Amiktől féltem, mint a tűztől. Kezdek rájuk szokni. És kezdem magam jól érzeni. Annyira jól, hogy az ijesztő. A mániás depresszióról mondják, hogy van olyan szakasza, amikor az ember olyan lelkes, hogy lelőni se lehet, hogy aztán a másik szakaszban, a mélydepreszzióban (vagy a túró tudja hogy híjják), szóval akkor legyen mit kipihenjen, mikor még a budira menés is nehezére esik. Tehát annyira jó vagyok, hogy félni kezdek, hogy ez is depi, csak mániás szakasz. Nos, ettől a gondolattól sikerül is zuhannom pár emeletet, ami persze igazolás a félelmeimre. Na ugye, mire a nagy elvárások, hiába csinálok én akármit, csak nem hiszem el, hogy ennyitől megváltozik az életem?
És ez alkalmas pont kiszállni és visszamenni a kör elejére. Nem tudom, megfigyeltétek-e, vagy nálatok is így megy, de nekem elsőre szoktak a dolgok a legjobban menni. Tehát, ha kiszállsz, az esélyed megmarad, csak nehezül a pálya.
Térjünk vissza, félelem, zuhanás, de most magasabbról estem, mint régen, és nem is olyan hosszan. Unom már a depressziót. Megyek inkább vissza tanulni. Táncolni. He? Visszatornászom magam, nem állok ki mégse. Aztán, egyik nap kicsit fáradtabb vagyok, és arra gondolok, hogy na mi lenne, ha mégse mennék mondjuk ma? Ez a gondolat rémülettel tölt el. Nem is értem, hogy képzelem? Csak eddig tartott volna a fene nagy kitartás? Vagy, ami még rosszabb, nem is ez érdekel? Nem is ezt akartam? Na ez, az ami egyébként egyszer se jutott eszembe, mióta ez a projekt tart, hálisten. Fáradság az volt, nehézség is, de egyetlen pillanatban sem vágytam vissza a régi életembe, sohasem éreztem, hogy nem kellett volna belekezdenem. Ami nekem leginkább a szorongásom magja, hogy hiszem-e eléggé magamról, hogy végigcsinálom, addig, míg minden beérik, kiforrja magát, megvalósul, szóval kitartok-e addig, ahonnan már nincs visszaút? Bízom-e magamban annyira, hogy egy elmeháborodott pillanatomban nem rontok el mindent? Vagy azt hiszem magamról, hogy én egy mániás depressziós vagyok, hogy függő vagyok, hogy menthetetlen lusta vagyok, minden hiába?
Az a nagyon érdekes dolog van ebbe benne, hogy az elején félelmekkel körülvett nagy változtatások meghozták a jó közérzetet végül is. Ez van! Persze ezt akartuk, de akkor ez így tényleg sikerült? Mert amitől olyan nagyon furcsa ez, hogy nem úgy, ahogy én gondoltam. Ugyanis a körülményeimben nem változott semmi. Én mégis valahogy máshogy vagyok. Bennem változott valami. De tényleg, vagy csak képzelem? És felébredek és bilibe lóg a kezem? Jaj, megint félek. Csúszok vissza.
Nos ez a cirkusz megy. Erre vonatkozott volna a nyitó kérédsem, hogy így normális-e? Hogy eljön-e egyszer a békének az a megközelítő állapota, mikor nem fog már ez az egész bennem folymatosan küzdeni a víz fölött maradásért, elül-e egyszer a vihar végre és élhetek-e magammal nyugalomban? Világos? Szóval nem az a kérdés, hogy, mikor simul el a víztükör, hanem az, hogy elsimul-e valaha? Mert ha igen, akkor kivárom. Nem gond. De ha nem, akkor mire volt ez a nagy cécó? Szarul már rég megtanultam érezni magam. Az külön erőfeszítést már nem igényelt, csípőből megy. Küzdés nélkül is:)))
Ehhez kelletik némi hitmag.
Mert annyira furcsa volt, hogy azt éreztem, hogy nem vagyok függő. Semmitől. Hogy tudom, hogy nem vagyok az, és már csak mint egy elkopott hiedelem foszladozik még rajtam. Hogy a függőségemnek már csak utolsó bástyája ez a hit, ez a téves hit, hogy az vagyok. Egyéb nem maradt már belőle. De ahogy a pozitív hitnek megvan az az ereje, hogy egy szebb jövőt lehet vele teremteni, ugyanúgy ezzel a megkopott meggyőződéssel is visszafoghatom magam a változástól. Nagyon úgy tűnik.
Szóval Mari aszonta, hogy normális. Hogy megy föl-le, és egyre kisebbeket. Akkor folytassuk, nem? Ildi?