Megvilágosodtam. Megint. De erről nagyon nehéz beszélni, mert mindjárt el is homályosul :S No mindegy, megpróbálom, lesz, ami lesz. A fél éjszakát ébren töltöttem, mert fájt az isiászom. Keresztcsontból kiindulva végig a jobb lábamban, ugyan nem elviselhetetlen erősségű fájdalommal, hanem ami nehéz benne, az az, hogy szüntelen. Nincs benne pihenés, folyton visszatartom a lélegzetem, és izgek-mozgok, hátha találok egy olyan pozitúrát, amiben elmúlik, de nincs ilyen. Tehát visszatartott lélegzettel feszülök, hogy elkerüljem a fájdalmat valahogy, és ebbe nagyon elfáradok. Néha annyira, hogy már gondolkodni sem bírok. Nos, ez az előnye. Na szóval, hajnalra a fájdalomcsillapító és a kimerültség hatására végre félálomba merültem és akkor az elmúlt napok értelme összeállt.
Valahogy nem tűnt fel, nem figyeltek fel rá kellőképpen, mikor az az ember azt mondta, aki különben addig hisztizett és dühöngött, hogy "nem akartam, ezen az áron nem akartam megszületni". Engem ez éppen meg nem rendített, de azt megsejtettem, hogy ez itt a lényeg. És eszembe jutott az, hogy én sem akartam megszületni, és az is, hogy anyám milyen pici volt hozzám képest, és a császárral történő megszületésem után konstatálták, hogy szerencse, ez bizony a tisztességes útvonalon nem fért volna ki. Lehet, hogy én is ezért nem akartam megszületni? Aztán eszembe jutott egy másik ember arca, akinek pár napja azt mondtam VÉGRE, hogy "NEM". Láttam a megdöbbentést rajta, és éreztem a fájdalmat, amit okoztam neki, és ettől majdnem meginogtam, de éreztem, hogy a belsőm szépen megnyugszik. Ebből megértettem, hogy ezt nem ellene, hanem magamért tettem. Nem ment másképp. A magam helyét ott és akkor csak ezen az áron biztosíthattam, hogy őt megbántom. Ha nem teszem, nem vagyok a helyemen, csak vegetálok tovább. Aztán a tegnapelőtti beszélgetés fő témája is az a dilemma volt, amit 2-2 arányában képviseltünk, hogy melyik a jobb? Ha kimondom a bennem történő dogokat, akár azon az áron, hogy másokat megsértek, és otthagynak, vagy ha ragaszkodom ahhoz, hogy a környezetemben lévőknek biztonságos közeget teremtsek, akár minden áron? Így megfogalmazva "világosnak látszik" (nekem), hogy ez két vége egy skálának, ahol valahol középen kellene lavírozni.
Szóval a múlt hetem erről a témáról szólt, de nem kizárt, hogy az egész életem. :) De most kegyelmi állapotba kerülve kicsit belepillanthattam ennek a mintának a működésébe, az analógiákba, amikben megnyilvánul ez az életemben, a legkülönfélébb szinteken és helyzetekben. Hogy hányszor szorítottam az érzéseimet háttérbe, hallgattattam el, csak hogy ne lássak kínt a másik arcán. Aztán az érzések elhallgattak, mert nem figyeltem rájuk. Illetve nem igaz. Ha jobban belegondolok, nem hallgattak el, felerősödtek. Szenvedtem, áldozat voltam, és aki hajlandó volt megalázni, annak megadtam magam.
Hogy minél inkább elutasítom azt, hogy mást bántsak, annál jobban fogom magamat sújtani. És ebben a társadalmunk messzemenően támogat. Az öndestrukció bocsánatosabb bűn, mint az agresszió, még ha önvédelmi is az.
Úristen, megértettem, értelmetlen haragudni a másikra ezért, mert adott esetben megaláz, csak a dolgát végzi el, amire felkértem, hogy hívja már fel a figyelmem arra, hogy magamért nekem kell kiállnom. Hogy a magam helyét elfoglalhatom és ez van, hogy más kárára történik. És ez a sors. A születés és pusztulás. És hogy ahhoz alázat kell, hogy ne akarjak sorsot játszani, hogy elfogadjam azt is, ha a születésem valaminek, valakinek a pusztulását is hozhatja, hogy ez a rend. És az is lehet, hogy ha biztonságosan elfoglalom a helyem, akkor már nem lesz szükség többet verekedni érte. Ha eljutok oda, hogy jogom van hozzá és biztonságosan és barátságosan állok benne, akkor nem kell több vér. Persze kézenfekvő volt, hogy feljött ebben a vonatkozásban a vegán - vega - húsevő dilemma, hiszen párszor már megkérdeztem, hogy hogy is van ez? Mi a "jó"? Ebben a megvilágításban most azt válaszolnám magamnak, hogy ahol én tartok, az húsevő szint, ahogy kezdem kiverekedni a helyem.
"A" aszonta, hogy ha menne, azért menne, nehogy visszahúzzuk, mert csak most kezdett verekedni, ha leállítjuk, fél tőle, hogy visszaesik. Még nem elég magabiztos ebben. Jól érzi. Tök igaza van. És az is lehet, nagyon is, hogy akik már elmentek, azok is magukat védték, talán csak kicsit máshogy. Sőt, biztos, lehet, hogy az "ottani" verekedéshez még gyengének érezték magukat. Hm. És "J" álláspontja itt kerülhet előtérbe... vagy inkább azt mondanám, akik elmentek, ők is harcoltak a helyükért, de valahogy mégsem hittek benne egészen, hogy az jár nekik, és aztán feladták. Elmentek inkább. Talán ez a tűnődés érdekes lehet azoknak, akiknek szól. Rendben van, ha más nem érti.
Mire elég erősek leszünk, nem kell már verekedni. És élhetünk akár gyökéren és pránán:) De megerősödni idő, a megvilágosodás pedig csak egy áldott pillanat, amikor egy percre összeállnak a mozaikok, hiszen ami itt elhangzott, nem volt új részleteiben, csak most összeállt egy képpé, és ennek az összeállásnak van valami fényessége, valami nagy ereje, amitől én jobban megértem, hogy aztán megint szétessen, összezavarodjon és újrarendeződjön. Leírtam, hogy ne felejtsem, és ha elbutulok éppen, mint Algernon, visszaolvashassam, még ha nem is értem, de emlékeztessen erre a kegyelemre. Csak hogy bízzak benne, hogy eljön még :)
Fene egye meg, hogy ezekhez a pillanatokhoz nekem valaminek mindig kurvára fájni kell. Mert ez a tapasztalat. Ahogy visszagondolok, ezek a felismerések jellemzően mindig ilyen erős testi fájdalmakhoz kötődve történtek meg. Vagy lelkiekhez. Talán, ha jobban FIGYELNÉK, mikor éppen nem fáj semmi, nem kényszeríteném magam rá, hogy fájjak. Gyanús. Lehet.
Hm, érdekes, valami kimaradt. Bazmeg. Pedig ott dübörgött bennem hajnalban félálomban: aki nem öl, ha szükséges, az nem életképes. Csak ennyi. Így van? Lehet. Mi a "jó"? öööö... hm. Nincs jó. Talán, csak egyszerűen nem életképes. Ez baj? Nem baj, csak nem életképes! most így nagyon felindultam, és remegek, mint az állításban, mikor benne álltam, ugyanúgy. Tehát erről van szó. Ez a lényeg. Aki nem képes ölni, az nem életképes. Úristen mennyit szövegeltem, mire ide eljutottam.
Én élni akarok!
