Mostanában állok a buszon, mert isiászom van és ülni kurvára fáj. Valamint autóval sem járok szívesen ez okból kifolyólag. Fél órát jön a busz az Őrsig, úgyhogy intenzíven visszaszoktam az olvasásra, és most, hogy már az ülőhelytől sem függ az örömöm, a buszozás csaknem felhőtlen mulatság. Relaxáció. Persze a derekam miatt még álló helyzetben is folyton helyezkedek, ma nagy dilemmám volt útközben, hogy a folyamatos fájdalom miatt vagyok ideges (ami, lássuk be, indokolt is lenne), vagy a könyv, amit olvasok, idegesít. Mégis gyanús, hogy a könyv, tovább fészkelődök. Megnézem, ki fordította? Nem személyeskedek, ismert név, nem, mintha nekem jelentene valamit, csak már hallottam… akkor most én vagyok a hülye, vagy direkt van úgy írva, hogy ne legyen világos ki kicsoda, és hogy mit ki mond? Ezek a francia nevek, baszki, csak akkor tudom megkülönböztetni őket, ha különböző betűvel kezdődnek, de ebbe pl. most van két név is, ami D-vel kezdődik, és ****ios-val meg hasonlókkal folytatódik, tuti direkt csinálják. Szóval halál idegesítő a könyv (ez tényleg ritkán fordul elő velem), és azon tűnődök olvasás közben, hogy kitartsak-e még, vagy adjam föl? Körülnézek a buszon magam körül, sok …. ööö… szóval sok, első látásra nem vonzó pasi áll körül, valamennyi a komfortosnak nevezhető határon belül… inkább olvasok, döntöm el.
Lassan beérünk az Őrsre, szamárfül behajt, ez sokaknak barbárság, tudom, de pont leszarom. Megvárom, míg a tömeg lenyomul és akkor hirtelen „ismerős arcot látok” (hogy HS7 szavaival éljek)… csak bámulok és döbbenek. Az arcot talán 15 éve láttam utoljára és azóta sokat változott, lényegesen ráncosabb lett és szőrösebb, jól meg kellett néznem, hogy tényleg ő-e az? Ö volt. Egy igazi epizódszereplő az életemben, akivel kétszer volt dolgom, egyszer egy hivatalban engedélykérés ügyben, másszor meg ugyanebben a hivatalban, ahol munkát kerestem. Némi nyomot nyilván mégis azért hagyott bennem, mert különben a stílusa az esetem: szép flegma köcsög. De ez még mindig nem adna okot a döbbenetre, az más miatt van. Ez az ember ma reggel, korábban, képtelen vagyok visszaemlékezni miről, de eszembe jutott és pár futó emlék alig tudatosulva átlebegett rajtam. Hogy milyen fura volt, elsőre, mint hivatalnok, nem volt akadékoskodó, de nagyon utálatos és mogorva, furán illett ahhoz a szép, fiatal, szabályos archoz, aztán megszoktam, hogy ilyen, és mikor később ugyanott megkerestem, hogy volna-e munka a hivatalban számomra, megint meglepett, mert nagyon készségesen és őszintén elmondta, hogy most nincs, de nem is ajánlja nekem, mert itt nem lehet sehova se előre jutni szakmailag, ez csak az olyan mélységesen lusta és kényelmes embernek való, mint amilyen ő. Szóval ezek az emlékek suhantak rajtam át ma reggel, éppen csak tudtaküszöb fölött, tán míg vártam a buszt vagy mikor megláttam az önkormányzat épületét, vagy miközben viaskodtam a könyvemmel, magam sem tudom. És erre meglátom. Cirka 15 év után.
Igazat megvallva összezavarodtam, és az egész élmény kezdett cseppfolyóssá válni és gomolyogni, ahogy el kezdtem gondolkozni rajta… Ha én megéreztem előre, hogy látni fogom és azért jutott eszembe… ha "ezek a dolgok" itt gomolyagnak körülöttem és mikor éppen nem agyalok, felfogok belőle valamit, hogy a gondolataim vajon mik is tulajdonképpen? Biztos, hogy az enyémek, vagy lehet, hogy felfogott, érzékelt valóság, vagy én teremtettem magam elé oda azzal, hogy eszembe jutott? Hogy van ez? Hol lehet a határa a „nekem” és ami „körülvesz”? Nos, ezt monnyuk nem tudom, de hogy ez az élmény ezt a határt elég elmosódottá tette, az biztos. És csak néztem. Rendkívül bambán. Igazából úgy, ahogy mindig is szoktam.
