Valami meghalt bennem. Egy részem. És ezt halott részemet cipelem magammal már jó ideje. Olyan, mintha egy nagy hátizsákot vinnék. Nehézkes tőle a járás.

Odaképzelem most magam a zarándokútra, ahol Attika járt.

Mindez most vált világossá, hogy egy kis emelkedőhöz értem. Összerogytam. Megértettem, hogy ha tovább akarok menni, akkor le kell tennem. A hátizsákkal nem tudok felbaktatni az emelkedőre. A jó ég tudja, hogy miért ragaszkodom ehhez a halott részemhez. Fáj elengedni, nagyon nehéz. Annyi mindent elengedtem már. Volt, amit könnyen, volt amit nehezebben. Olyan sokszor olyan szépen ment már. Ezt most miért olyan nehéz? Nem is tudom, hogy sikerül-e. Itt ülök a poros úton, egy nagy cekkerrel a hátamon, és azon gondolkodom, hogy hogyan tovább. Ha ragaszkodom hozzá, akkor itt maradok örökre, őrizgetve ezt a halott valamit. Lassú halál. Ha tovább akarok menni, itt kell hagynom, nincs mese.

Tovább akarok menni. Megsimogatom, búcsúzom tőle. Ások lassan egy gödröt - nem túl nagy meggyőződéssel - és eltemetem. Eltemettem? Valóban?

Nem jöhetek ide vissza többet. Lassan felállok. Könnyű a testem, a szívem nehéz. Hátranézek, integetek. Bizonytalan vagyok. De. Én tovább akarok menni. Sokkal könnyebb a járás. Elindulok szépen. Nem szaladok vissza és nem kaparom ki. Élni akarok és nem halott részeket őrizgetni tábortűz mellett. Hogy az arrajárók integessenek nekem, ha elmennek mellettem. Az életbe.