Néha megdöbbentő dolgok esnek meg az emberrel. Ennek a történetnek a kapcsán azon gondolkodtam el, hogy vajon mitől van az, miért tűnik úgy, hogy egyesekkel van valami dolgunk, másokkal meg nincs. Mit érez meg ilyenkor az ember? Mi közöm van vajon ahhoz, akihez látszólag semmi közöm nincs?
Két éve voltam egy partin, egy fesztiválon. Ott, tulajdonképpen csak érintőlegesen, megismertem egy fiút, a barátnőjével volt ott. A barátaim ismerősei voltak ők. Egyik este odajöttek hozzánk, elbeszélgettünk. A srácban találtam valami vonzót, és néhány szót mi is váltottunk. Talán megérezte, hogy érdekel, és homályos utalást tett arra, hogy talán valahol ha máshol találkoznánk... Nem vettem a dologról tudomást, teljes képtelenségnek tűnt, egyrészt a barátnője miatt, másrészt nem is volt teljesen józan. Érezhető volt rajta, amit aztán a többiek is megerősítettek, hogy elindult lefelé valamiféle lejtőn és sajnos jó esély van rá, hogy nem fog megállni. Aztán mentek a dolgukra, nem láttam őket többet.
Nemrégiben megint összejöttünk a barátainkkal, egy szűkebb körű partin, a Maros partján, az erdőben egy tisztáson. Ültünk a tűz körül, és megláttam ezt a fiút, de alig ismertem meg. Rákérdeztem, és mondták, hogy igen, ő az. Nagyon lefogyott, nem igazán volt magánál, és úgy nézett ki, mint akinél ez már egy permanens állapot. Szóval leért a lejtő aljára. Egyedül volt és nagyon szerencsétlen. Az éjszaka folyamán egyszer-kétszer elkaptam a tekintetét, de nem tettem semmi gesztust felé. Biztos, hogy nem ismert meg, nem emlékezett rám. Beszélgettem a többiekkel, főztünk, táncoltunk, igazán jól éreztük magunkat. Már hajnalodott, mikor az öcsém és a barátaim lassan indulni készültek. Én ültem és a tüzet bámultam. A fiú, akit két év után most viszontláttam, odajött a tűzhöz és leült a közelembe. Nem pont mellém, kicsit odébb. Még gúnyolódtak is vele egyesek, akiket nem is ismertem, hogy mit csajozik. A többiek már álltak, indulásra készen, de még vártak valakire. Nem rám, valaki másra, mert én azt mondtam, maradok. Súlyos dilemmába kerültem, mert igazából képtelenségnek látszott ott maradni egyedül, viszont a tűz melege, a lángok látványa annyira vonzott, hogy nem akaródzott felállni. Aztán győzött a józan ész, minden bulinak vége van egyszer, ennek most, eldöntöttem, hogy amint elindulnak én is felállok és velük megyek. De még mindig csak álltak és vártak. Én az utolsó másodpercig ki akartam élvezni a tüzet, ezért időnként hátra-hátra néztem, hogy várnak-e még, vagy indulnak már. Egyszer csak azt éreztem, hogy valami a lábamhoz ér. A fiú hátradőlt, a könyökére támaszkodott és a lábát a fűben felém nyújtóztatva megérintette a lábujjamat. Nagyon óvatosan, leplezett kétségbeeséssel az arcán. Nem is mert rám nézni. Én felálltam, odaléptem és letérdeltem mellé. Megöleltem. Azt kérte, hogy hadd jöjjön velem. Nem tudtam, hogy mit tegyek, nagyon sajnáltam. Azt mondta, hogy nincsen senkije. Volt egy lány, aki vele volt hét évig, de ő csak addig kellet neki, amíg pénze volt. Gyanítottam, hogy erősen sántít a dolog. Előszedett valamit, és ingerülten azt mondta, hogy én is csak a pénzét akarom. Mondtam, hogy nem jöhet velem és nem kell tőle semmi, tegye el, amit előszedett. Megint kérlelt. Én felnéztem, a többieket kerestem, és láttam, hogy elindultak már. Mennem kellett nekem is. Odahajoltam hozzá, megcsókoltam a homlokát, mégegyszer mondtam neki, hogy nem jöhet velem, aztán felálltam és elindultam az öcsém és a barátaim után. Otthagytam magára.
