Karácsony előtti nap volt, 23-a. Az utolsó kétségbeesett simítások, vásárlás az IKEA-ban. Jó ötletnek tűnt, talán sikerült is beszerezni mindent, ami még hiányzott. Talán még az egy óra pénztár előtti sorbanállás se zavart, igazoltan ácsorghattam semmittéve. Az ünnepek, a vendéglátás engem mindig felkavar, addig nem nyugszom, míg mindenki alaposan tele nem eszi magát. Elég lesz-e a kaja, finom lesz-e, nincs-e kupleráj a lakásban, tetszeni fog, ízleni fog...? ...????
Szóval lazulnom kéne:))) A "pszichológusom" is megmondta.
Az IKEA-s sorbanállás után átvágtam a Sugáron, útban az Árkádban parkoló kocsimhoz, de megtorpantam a Szamos marcipánnál. Húristen, majd el felejtettem, hát a Sanyi rokonainak még marcipánt... Nekitámasztottam a hűtővitrinnek a széket, amit a törött (talán földhözvágott? volt már ilyen) szék helyett vettem, meg a többi cuccost, hogy hozzáférjek a pénztárcámhoz. Ahogy így megkönnyebültem, bevillant, hogy otthon is csak a készülődés, főzés vár rám és nagyon-nagyon fárdtnak érztem magam. Ha már ilyen jól megszabadultam a nehezékektől, egyéletem-egyhalálom, megiszok most egy kapuccsínót, gondoltam. És szétnéztem. Nem volt szabad asztal. Ez azért nem leküzdetetlen akadály, meg lehet azt inni állva is. De azért kényelmesebb ülve. Egy olyan asztal volt, ami mellett egyedül üldögélt egy férfi. Nyilván oda kéne ülni. Megnéztem jobban, idősnek nézett ki, őszes szakállas, nem tűnik veszélyesnek. Nem gondolhatja, hogy ki akarok vele kezdeni. Hát akkor rajta.
Megengedi...? Persze...
Beszédbe elegyedtünk, mert kínos dolog csendben ülni ilyen helyzetben. Meg különben is, állati kínos egy idegen pasi asztalához leülni. Most már mindegy. Meg különben is én nem vagyok olyan megfutamodós, ha egyszer kapuccsínót akarok inni. Remegő kézzel, de maradok.
Egyre jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe, de ami azt illeti, a zavarom továbbra sem csökkent. Egyre személyesebb dolgokról beszélgettünk, és rövidesen kiderült, hogy van közös ismerősünk. Egy igen fontos közös ismerősünk van. Zavarba hozott, illetve zavarban tartott a férfi szemében az a huncut fény, mert ő nem tetszett nekem, és nem akartam, hogy felmerüljön akár a lehetősége ilyesminek... Kérte, hogy adjam át az üdvözletét, de a nevét viszont nem mondta meg. Nem értettem miért. Egy barátja azonban segítségemre sietett, felhívta őt és ő a telefont felvéve bemutatkozott. Aztán szentségelt, és átadta a telefont nekem, hogy mondjam el én, miért is bosszús most ő. Aztán meghívott a kapuccsínóra és még egy sütire is.
Nagyjából egy óra után úgy érzetem, most már illenék mennem. Szedelőzköttem. Láttam, hívott Sanyi, és ettől végképp zavarba jöttem. Némi esetlenkedés után végre elbúcsúztunk.
Emlékszem, hogyan értékeltem a történteket: az élet apró csodái közé tartozik az ilyen, hogy az ember rohan, nyüzsög, és pillantanyi megpihentében találkozik valakivel, aki rokon lélek, és minő véletlen a közös ismerős is... lelkes voltam, kétségtelen.
Aztán hazamentem és zajlott az életem tovább.
Anyámék Egyiptomban karácsonyoztak, a Vörös tengerben fürikéztek szenteste. Én felkaroltam kis családom és vendégül láttam nagyapámat Tapolcáról, és az akkor hirtelen népessé duzzadt szük családomat: Hatita végzett Szegeddel, Londonba ruccanása előtti két hónapot töltötte éppen nálam, Sanyi pedig... Sanyi a feleségével végzett éppen, illetve nem sokkal volt túl egy sikertelen magával végzési kísérleten is (mint utóbb kiderült, karácsony estére is ezt tervezte, de lemondott róla, hogy velünk lehessen) és a gyerekek:)) Az élet véletlen, apró csodái elhalványultak.
A január vége rendkívül kalandosra sikerült, nem hagynám ki a beszámolómból:))))
Sanyi egyre furábban viselkedett. Bár már közel egy éve külön éltek, ha a felesége füttyentett, ő, ha nem is lelekesen, de ugrott. Feszültté vált köztünk a viszony. Közeledett a válásuk első tárgyalása. Azt mondta, hogy utána felhív.
Hát vártam. Hívtam, nem vette fel. Nekem azt tanították, hogy természetem ellenére ne legyek erőszakos, úgyhogy igyekeztem nem az lenni. Elfoglaltam magam. Dolgoztam, és mikor indultam hazafelé, engedtem a csábításnak és beugrottam egy kávéra drága barátnémhoz. Az ő pasijának volt osztálytársa Sanyi, úgy is lehet mondani, hogy ők hoztak vele össze, bár nem tűnt a dolog szándékosnak. Drága barátnémnak van tévéje és a működésben lévő tévé mellett cseréltünk éppen eszmét az ominózus kávé mellett.
Érdemes látni, hogy a kávé mindig főszereplő az életemben:) A tévé kevésbé.
Valami délutáni sorozat ment éppen, ami Drága barátnémat megihlette és nagy átéléssel kezdte nekem ecsetelni, hogy milyen nagy disznóságnak tartja egy barátságban az elhallgatásokat, és hogy soha nem állna szóba többet a legjobb barátnőjével sem, ha kiderülne, hogy monnyuk az látta az ő pasiját kompromittálva és elhallgatná. Értem ugye? Szóval arról van szó, hogy az elhallgatás legalább olyan bűn, mint a hazugság, és ő... huhh... hát borzasztó... képzeljem el, ebben a sorozatban pont ilyesmiről van szó...
Még szerencse, hogy mindez elmélet. Honnan is tudhatná Drága barátném, hogy a Sanyi elmondta nekem, hogy az ő pasijának egy másik csajával találkozott?
Csurgott rólam a verejték. Ilyen nincs. Ennek a nőnek fogalma sincs arról, milyen helyzetbe kerültem. Ez látszott rajta, teljesen ártatlan, telejesen tudattalanul hozta szóba ezt a témát. Arról a tetű sorozatról jutott eszébe. Na de akkor is. Nem akarom őt elveszteni. Mi lesz, ha mégis kiderül, hogy tudtam róla? Ő olyan, mintha a testvérem lenne, ismerem cirka 35 éve. Szeretem.
Aztán lehiggadtam. Ilyen véletlen nincs. A sors azt akarja, hogy kitálaljak, hát megteszem:
Akkor mondjam? - kérdeztem.
Barátném megütközve nézett rám. Én mondtam, amit tudtam. A névre nem emlékeztem, de ez részletkérdés volt.
Most én voltam megütközve. Ő kiborult. Erre nem számítottam. Én azt hittem, hogy talán még sejtette is. De nem. A pasija hiába volt híres-hírhedt, hiába az elmúlt tíz év tapasztalata, ő bízott benne. És megborult. Nekem már az sem számított, hogy közben, a történtek után eszembe jutott, hogy Sanyi azzal fenygetőzött, mikor a nagy titkát megosztotta velem, hogy ha ezt elmondom, akkor őt nem látom többet. Pedig láttam, de hogy!!! :))))
Mindez egy közönséges kedd délután történt. A gyerekeim vártak otthon és másnap mennem kellett dolgozni. Úgyhogy emberi időben búcsúzkodtam barátnémtől és hazatértem.
A disznó Sanyit nem hívogattam többet. Este tíz körül viszont hívott a barátném. Az ő kedvese hazatért (valószínűleg rögtön kitört a világháború), és talán pont a téma elterés végett, el kezdtek foglalkozni szuicid hajlamú pasim hallgatásával. Nekik is feltűnt, hogy Sanyi egész délután nem veszi fel a telefont. Az egymással való veszekedés helyett, gondolták, inkább őt mentik meg. Azért hívtak fel, hogy tájékoztassanak erről, és én persze örömest csatlakoztam a mentési akcióhoz! Kis idő múlva felsorakoztunk Sanyi bérelt lakásának utcai kapujánál. Az ember kicsit szorong, mikor öngyilkost ment, de határozott: nyomtuk a csengőt és azon gondolkoztunk, vajon mi lesz a következő lépés, ha erre nem érkezik semmi reakció. A nap harmadik meglepetése esett meg azonban, Sanyi hangja szólt a hangszóróból. Hú vazze, akkor él... Na jóvan. Kicsit hülyét csináltam magamból, de mi az egy ember életéhez képest.
Engedj be. Beengedett.
Én boldogan masíroztam be, a lakás ajtaja a belvárosi ház földszinti udvarára nyílt. Sanyi ott állt az ajtóban, egy szál alsógatyában és trikóban. Megkönnyebbülve repdestem (volna) felé, de... mutatott hátra, hogy itt a felesége és nem enged be.
Nem tudom, hogy elhiszi-e valaki vagy sem, de én még mindig nem voltam képben. Nem érdekel, mondtam, és mentem volna be. Erre ő azt mondta, hogy de őt igen. És nem engedettt.
És akkor, hatalmas robajjal leesett.
...
Ja jó.
Megfordultam és lassan elindultam kifelé. Azt suttogtam magam előtt, hogy ez nem lehet igaz. Ez nem lehet igaz.
Kicsi lány, már mér ne lett volna igaz? Egy simlis pasi átbaszott, nincs ebben semmi extra. Még csak nem is meglepő, viszont elég sejthető volt.
Tisztességgel ki voltam bukva. Tényleg. Barátném átölelt, körülvett és próbált nekem minden együttérzést megadni, amiben neki hasonló esetekben nem volt része. Az ilyet neki egyedül kellett túlélni. Miért vagyok én még ilyen helyzetekben is burokban? Mivel érdemeltem én ki ezt?
Hazamentünk hozzájuk.
Talán fél óra kellett hozzá, talán másfél, hogy magamhoz térjek. Egy üveg Martini bánta (nem nagy ár), de Drága barátnémmal rövidesen már nevettünk!! Hajnal négykor lefeküdtünk és hatkor hazamentem ébreszteni a gyerekeket. És tízórait csinálni. Dejszen kezdődött a szerda!!:)))
Sejthető, hogy ezek után Sanyi, hogy úgy mondjam, kikerült a képből. "Kezdő" lévén nekem azonban még egy hónap múlva is voltak lelki nyavalyáim. El is látogattam a "pszichológusomhoz". Egy óra beszélgetés után (ami ugye a történtek feldolgozására és elfogadtatására volt hivatott), azt mondta, hogy ugyan hívjam már föl az Árpádot.
Hogy kit? Ja... hát nekem nincs meg a száma... de miért is??
