Ez a fene sűrű élet...
Jóvan, na, nem panaszkodok, igazad van, halálra únnám magam, ha nem ilyen lenne:)))
Mert például itt volt a szombat, amikor is le kellett volna bontódjon a bontandó ház. Ez ugyan nem történt meg, viszont reggel hoztak egy sittes konténert (nyolc köbméterest), és hogy a kocsi beféjen vele és a visszapillantó tükör se szakadjon le, a reggeli csípős dérben láncfűrésszel kellett nekiesni a lila ákácnak, aminek a - fenyőkre nézve gyilkos - túlburjánzását egyre növekvő bűntudattal szemlélem immáron másfél éve. Már-már ott tartok a tervezgetésben, hogy tövestül írtom ki ezt az agresszív növényt... holott igazából magamra haragszom a lustaságom miatt. Viszont őt írtom ki. Vagy ő, vagy én.
Az emberektől elspórolt agresszivitásomat - úgy látszik - ez a szerencsétlen (no azért nem annyira, szerintem életképesebb, mint én) "gaz" szenvedi meg. Vajon így látják-e ezt az emberek is?
Aztán be kellett menni dolgozni, mert volt mit csinálni. Annyi előnyöm azért származott a dologból, hogy Laci hozott nekem egy zsák könyvet, amiből megtanulhatom, hogyan kell fényképezni. Szépséges képek vannak bennük. Mert ez meg úgy kezdődött, hogy előző nap kinéztem egy jó kis fényképezős könyvet az antikáruház.hun, amit Laci javaslatára nem magamnak rendeltem mag, hanem neki, azzal a felkiáltással, hogy ez nem nekem való, hanem bogaras gyűjtőknek, hihihiii.
Aztán Rudikáért szaladtam Lőrincre, mert régen láttuk egymást. Otthon éppen annyi időm lett volna, hogy elkészüljek az esti programokra, ehelyett félholtan feküszkéltem ágyikómban, miközben Rudika duruzsolt körülöttem folyamatosan. Rémlik, hogy sokszor elhangoztak ilyen idegen szavak a beszédében, mint pl. ájpod, meg ájfon, és mikor ezeket mondta, utána nemsokra rá mindig valami várakozásteljes szünet következett csizmáskandúr nézés kíséretében. Valamit jelentenek ezek a dolgok így együtt, de a fáradságtól képtelen voltam felidézni az értelmüket.
Lehet, hogy jobban is jártam :P
Estére két helyre voltam hivatalos, Adri meglepetés partijára és kocsmába.
A meglepiparti a König pincészetben volt, szerencsére jól tudtam már a járást, mert múlt szombaton aszittem, hogy akkor van a buli. Úgyhogy éles főpróbát tartottam, Rákoscsabáról kinyalva elautóztam Budafokra és igencsak meglepődtem, holott ezt az ünnepeltnek kellett volna. Valami esküvő romjaira libegtem be félszegen és gyorsan távoztam is sűrű bocsánatkérések közepette. Szabi aszonta, hogy nyugodtan bekéredzkedhettem volna, biztos megkínáltak volna egy kis száraz vörössel:)
Nos, ilyen előzmények után végre jókor is sikerült megjelennem, és érdemes volt. Adri rendesen meglepődött, mit sem sejtett. Szabi - az 50-60 vendégen kívül - azt is megszervezte, hogy Adri egy kedvenc együttese is eljöjjön zenélni, akiknek a bulijaira szokott is járni táncikálni. Nézegette a minap a honlapjukat és bosszankodva állapította meg, hogy tizennyolcadikán zártkörű bulin zenélnek. Nem sejtette, hogy neki fognak!! Boldog szülinapot Adri:))))
Ott voltak a bulin a Tamásék is, régen láttam a Tamást, Hellával viszont nemrégiben csiccsentettünk be a borfeszkón. Nem vannak túl jól :(
Hívott a Zoli, hogy mosmá aztán télleg jönnek holnap bontani a romhalmazt, nagyon gáz, hogy nem tudok itthon lenni:( Majd sietek.
Rudika is hívott, hogy hazajön az ünneplőjéért holnap, és hogy lesz sendau (nemtom hogy kell írni) tábor november elején, és Hatita haza akar jönni rá. Tartok tőle, hogy hideg lesz, nem biztos, hogy ott a helyem :O Na majd megláttyuk.
A meglepipartiról pont akkor voltam kénytelen távozni, mikor kezdett melegedni a hangulat. De hát eligérkeztem a kocsmába is.
A kocsma azér jó szokott ám lenni. Nem hétköznapi dolog, hogy a közel húsz évvel ezelőtt, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon "véletlenszerűen" összeverődött társaság még mindig tartja magát. Monnyuk nem változatlanul:)) Most például a Mátéval sikerült beszélgetnem kicsit, aki a Lülü barátném fia. Történetesen ő nem volt még huncut gondolat sem, mikor mi alkultunk, viszont az ő apukája és anyukája pont ott a Margitszigeten kezdett huncutkodni egymással:)) Azóta ugyan elváltak, de ez a társaságbeli pozíciókon mit sem változtatott. Azért mindig marad némi hiányérzet kocsmázás után, egyfelől azért, mert kocsival megyek és nem ihatok egy pohár sört sem, másrészt meg azért, mert a 10-15 emberből jó, ha 2-3-mal sikerül ilyenkor beszélgetni.
Most Andreával sikerült jót.
Amikor így nemcsak magamról írok, kicsit félénkebb vagyok ám, hogy mit teregethetek ki másokról és mit nem. Úgyhogy asszem az a konklúzió, hogy jellemzően kerülni fogom mások magánéletének kibeszélését. Kivéve persze, ha az enyémmel esetleg szoros kölcsönhatásba kerültek. Mert akkor így jártak:))))))
Andrea lelki - és nem csak lelki - vonatkozásban, hozzám hasonlóan feladatorientált beállítottságú. Ezért nagyszerűen tudjuk megbeszélni egymással, hogy ezen az úton melyikőnk éppen hol tart. Rendre meglepetve tapasztaljuk hogy az útjaink, ha nem is esnek egybe, de párhuzamos jelleget mutatnak és időnként oly közel kanyarodnak egymáshoz, hogy akár át is kiabálhatunk egymásnak, monnyuk így:
- Hé, Te! merre mész?
- Hát én arra...
- Aha, én is abba az irányba, de ez oda vezet a ...hoz, nem?
- Igen, remélem, én is oda indultam, mégha néha kicsit botladozok is...
Meséltem neki például, hogy írok. Ide. Kibeszélek. És hogy ez jó.
Meg meséltem neki arról, amiről másnak nem nagyon, hogy milyen furcsa érzéseim vannak. Nehezek a szembesülések. Nagyon rossz érzés volt, mikor egyszer, nem indulatból, hanem tárgyilagosan azt mondták rám, hogy erőszakos vagyok. Két hétig lelkibeteg voltam. És azóta is a fülembe cseng. Ez volt már vagy két éve. Azóta próbálok ezzel valamit kezdeni. Ugyanis nem akarok erőszakos lenni. Sok dolgot tudok tolerálni, de azt nagyon rosszul, ha valaki velem erőszakos. Nyilván nem véletlenül. Azóta már olyan felállásról is hallottam, hogy valaki azért tűri az ilyesmit rosszul, mert önmagának állít fel túl sok korlátot, magát szabályozza túl, ezért az már nem fér rá, hogy még kívülről jövő nyomást is elviseljen. Tulképp belefér, aki másokkal erőszakos, lehet éppen magával is az. Aztán volt az az élményem, amiről korábban már írtam valahol, amikor nem volt testem. Abban is annak bírtam örülni, hogy nem hatok a világra, csak szemlélődök. Meg az a hülyeség, hogy én - majdnem - senkire se haragszom. Aztán megfigyeltem magamon mostanában, hogy ha beszélgetek valakivel, hajlamos vagyok belemerülni a másikba, mintha nem is lennék. Rászoktam erre. Szóval csupa olyan tendencia, amik kicsit ilyen önmegszüntető mechanizmusok. És eccer csak bevillant, hogy ez nem oké. Azért, mert van egy számomra nem tetsző tulajdonságom, talán nem kell mindjárt elemésztenem önmagam a bűntudattól és beleolvadni a környezetembe. Mert azt igazából halálnak hívják. És azt gondolom, hogy ennek még nincs itt az ideje.
Eszembe jut egyik kedvencem, amit Lacitól hallottam: "Az redben van, hogy a végén el kell menni, de hogy közbe????"
Szóval, talán inkább valahogy elfogadni kéne magam, akár még erőszakosan is. És meg lehet próbálni finomítani a dolgon, de talán mégse olyan nagy baj, hogy még itt vagyok és még arrébb tudok tolni egy hamutartót az asztalon, nem!?
Ez lehet, hogy furcsának tűnik majd azoknak, akik ismernek. Lehet, hogy ebből semmi sem látszik ki. Hogy sokkal magabiztosabbnak tűnök, mint hogy ilyeneken dilemmmázzak. De az is lehet, hogy nem. Bánat tuggya.
Mindenesetre amikor ezen gondolkozom éppen, a szaturnusz átsasszézik az ascendensemen, és én kénytelen-kelletlen új embert kell építsek a romokon.
