Haladjunk, haladjunk... Csak egyre nehezebb. Mintha nyűg lenne már.
Szarrá van száradva kezem a vakolástól és a gletteléstől, nem győzőm kenegetni. Hiába, sokat akar a szarka... akinek családi ház kell, az dolgozzon. Vazze.
Szóval a kútba... bele. Árpi, jó szokásához híven (csak akkor még nem ismertem a szokásait) várt. Bár maradjunk tárgyilagosak. Nem tudom, hogy mit gondolt. Talán nem várt, csak egyszerűen volt. De nekem hiányzott. Azért hiányzott, mert nagyon jó volt vele beszélgetni. Annyira, hogy észrevétlenül körbemoshatták körülöttem a padlót. És ez nagyon jó. Ez nem megy akárkivel. Súlyos dilemmában voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Hívjam, ne hívjam? Egyszer-kétszer beszéltünk telefonon, de nem lettem okosabb, se a magam, se az ő érzéseit illetően.
Szerencsére éppen síelni indultunk Olaszországba anyuékkal és a Tamásékkal, ez jó mulatságnak ígérkezett. Reméltem, hogy ahogy telik az idő, majd csak történik valami. Például felhív, hogy nem tud nélkülem élni... nem, ez gáz lenne, vagy rájövök, hogy én mást szeretek... hogy mi? mást? miért mást? talán felmerült hogy őt? persze, mint apát, vagy barátot, vagy mittomén... na ne már...
Egyik este, némi alkoholos befolyásoltság alatt (ami előnyösen hat a gátlásokra ugye) írtam neki egy sms-t. Hogy hiányzik. Blue angelben az igazság! Válaszolt, esküszöm, nem tudom már, hogy mit, és úgy írta alá, hogy Apad. Országok között elvesznek az ékezetek, az rendben, de hogy egész betűk is? Megkönnyebbültem, ezek szerint atyai érzésekkel viseltet irántam, és ez nekem pont megfelel. Nincs dilemma, jó barátok leszünk, semmi szex. Meg zavarodottság.
Vagy mégis?
Még elutazásunk előtt írtam neki egy e-malit, úgyhogy amikor hazaértünk, érthetően, rávetettem magam a számítógépre. És lám-lám, jött tőle levél.
És ez egy igen érdekes emberi tulajdonság: hogy bizonyítsam magamnak az önuralmamat, először sorra kipöcköltem a spamokat, végigolvastam az összes többi e-mailt (várjá, nem akármi, egy hétig voltam oda) és utolsónak hagytam Árpád levelét. Nem létkérdés ez nekem, kérem szépen, ráér... nahh.
Nos, ahogy utolsónak éppen nyitnám meg a levelet, abban a pillanatban... váratlanul megszakadt az internetkapcsolat. És nem jött vissza. Webmailen levelezek, tehát nem tudtam elolvasni... :OOOOOOOO
És nagyon tudtam, hogy ez most totál biztos nem véletlen. Érteni kellene belőle. De már nem akartam érteni belőle.
Pár órába beletelt, míg visszavarázsoltam magam a világhálóra.
Aztán vártam még két napig, mielőtt felhívtam, mert nehogymá asziggye, hogy ha hazaérek, majd első dolgom lesz, hogy...
Nem hitte, tudta. Kissé cinikusan megjegyezte, hogy aszitte, hogy már ott is maradtam. Csak azért, hogy jól érezzem magam. Pontosan tudta, hogy én milyen lelkiállapotban vagyok, átlátszó üveg voltam előtte. Én meg próbálkoztam:)))))
Vicces azért, tényleg. És ha már le kell vonni következtetéseket, mert nyilvánvalóan le kell, ha nem akarom értelmetlen szenvedésnek felfogni a történteket, akkor az az, hogy nem érdemes próbálkozni. Az egyetlen, akit becsaphatunk hosszú távon, az magunk vagyunk. És hát mást se nagyon érdemes, de magunkat aztán meg végképp nem! Hihihiii...
Szóval, felhívtam hétfőn, és tudtam, hogy csütörtökön már megyek Prágába pár napra. Jaj de jó, én leszek az, aki megint nem ér rá, hihihiii.
Megkérdezte, hogy akkor találkozunk-e, mesélek-e neki, milyen volt a síelés? Hát, mondom, majd persze, csak képzelje el, éppen úgy alakult, hogy most meg pont Prágába megyek, nem szoktam ennyit utazni, tényleg, ez most csak úgy véletlenül alakult így, hát nem tudom, mikor... Hát akkor jó lenne még előtte, válaszolta. Hmmm. No igen. Gondoltam én. Tulajdonképpen, az út előtti estém szabad, mert a gyerekeket elviszem Katihoz, és marhára ráérek... Soha jobb alkalom. Na jó, akkor legyen szerda este, csak még nem tudom pontosan, mikor végzek, majd jól odamegyek hozzá. Jó? Jó. Szia. Szia.
Repültem. (na azér, nemcsak szenvedés volt, he? :PPPP)
