Csütörtökön szabin voltam, úgyhogy este itthonról mentem asztróra. Most ezt csak azért mesélem el, hogy lássátok, engem is érnek még meglepetések.
Tanulva az elmúlt hetek Hungári körúti tapasztalataiból (ti. fekvőrendőr az Árpádhídon), úgy döntöttem, felavatom az új nullást és a hidat. Éppen ideje volt, mivel pont egy nagyobbacska köpésre lakok a péceli feljárótól, tehát nem árt tájékozódnom a helyi közlekedési lehetőségek fejlődéséről. Időben indultam, persze kicsit kapkodva, mert nem tudtam, meddig tart az út. Minden szépen ment, jól haladtam, úgy nézett ki, talán nem is kések el. Figyeltem a lehajtókat, egyrészt, hogy hova lehet ezen az úton eljutni (máskor), másrészt, hogy véletlenül el ne tévedjek ezen a kacifántos autópályán. Néztem a fényeket és próbáltam összerakni, hogy éppen hol járhatok.
Így jutottam el a Dunakeszi lehajtóhoz. Csilláéknak ez milyen jól jön, gondoltam, lehetett volna már korábban is. Aztán még valaki eszembe jutott Dunakesziről, és aztán több vonatkozásom már nincs is oda. Ha ... akkor most milyen könnyen eljuthatnánk egymáshoz. Ez az elsuhanó gondolat (amiért nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni, egyszerűen esélyem se volt arra, hogy eldöntsem, hogy gondolom-e vagy sem, olyan gyorsan jött) már lehervasztotta a bárgyú mosolyt a számról. De még nem éreztem bajt. Csak akkor kezdtem sejteni, mikor megláttam a piros Auchan feliratot jobbra az úttól, és eszembe jutott az az egyetlen alkalom, amikor ott jártam. Köhögéscsillapítót vettünk és tejet. Húsvétkor. És akkor kész. Elkezdtem bőgni. Illetve görcsösen zokogni. Mire a hídra értem, azt már csak a sűrű könnyfüggönyön keresztül láttam, de ennek ellenére és még ebben az állapotban is mélyen meghatott, hogy ez a mi új hidunk és hogy milyen gyönyörű...
Innem már elég unalmas a történet, mert ez így ment tovább végig a Szentendrei úton, elhagyva a Flórián és Kolozsi teret, egészen az Ürömi út akárhányig, ahova tartottam. Közel fél óra bömbölés. (Nyugi, tudok vezetni sírás közben, vagy sírni vezetés közben, van benne gyakorlatom! Bár nem mostani, pont ez a jeles nap volt a négy éves évfordulója Robi halálának, akkortájt gyakoroltam a dolgot eleget.)
És most megkérnék mindenkit, aki éppen azért vesz levegőt, hogy azt mondja ki vele, hogy ezen a történeten talán már túl kéne lépnem ennyi idő után, szóval az tartsa bent egy darabig azt a levegőt, végezzen jóga légzést, ha tud, és mélyüljön el magában, hogy ő vajon milyen túlhaladott képzelgéseket rejteget a spejzben, amiről a figyelmet elterelendő, inkább rám mutogat, hogy lám-lám... meg hogy ejnye-bejnye... az én tudtamról nem is beszélve... szóval ilyesmi... de ha éppenséggel olyan üres a spejze, hogy egy atomtámadás esetén éhen is halna, kérem, akkor se mondjon semmit. Ha valaki, hát én megtettem mindent, amit az ügy letételének érdekében meg lehetett tenni. Ennyire tellett. Sőt. Néha azt gondolom, hogy túl sokat is próbáltam okoskodni ennek érdekében. Rémségesen lefárasztott. Gondolatban jóval előbbre tartottam, úgy látszik, mint érzelmileg. Az, hogy ilyen mérvű érzelmi kitörést tud ez az emlék indukálni bennem... szóval az engem is nagyon meglepett. Ez az eset csak arról szól, hogy még mindig nagyon fáj. Ezzel nincs mit kezdeni. Ami fáj, az fáj. Ha még száz év után is, akkor száz év után is. Ha már két hét után sem, akkor nem. El lehet súvasztani a fájdalmat, még magam elől is (igazából másnak nincs is értelme:), de a tényen nem változtat. Legfeljebb ront.
Szóval meglepetés ide, meglepetés oda, nem volt rossz. Sírni így, igaziból, szívből nagyon jó. Ezt a képességemet nem cserélném el semmiért. Vagy izé... talán... nem, mégse, pedig arra nagyon vágyok.
Nnnnna, kiengedhetitek a levegőt:P
...
Különben szerdán meg az történt, hogy találkoztam a Sanyival (tudjátok, akit rajtakaptam a feleségével, ld. kalandok sorozat első rész), aki így két év után végre letudta a maradék tartozását felém, én meg visszaadhattam neki a még fellelhető ruháit. Végre, eléggé útban voltak:) Ez olyan viszonylag kellemeske, elsimulós élmény volt számomra, feloldódott bennem az a kevéske visszamaradt utálkozós, ítélkezős rossz érzés, ami még érezhető volt vele kapcsolatban.
Ez a leszámolások hete!!! És hátra van a hétvége, mi jön még???
Hát holnap jön az öcsém apja (hoz mézet:), aztán estefelé megyek kiállítás megnyitóra, vasárnap meg kiviszem Hatikát a reptérre, aztán meg dolgozok. Mi jönne.