Nincs más hátra, olyan nagyszámú tapasztalatra tettem szert a "kivel menjünk színházba? jó lenne már egyszer végre egy pasival elmenni, de az istennek nem jön össze" című népi játékban, hogy bármelyik akkreditált laboratórium levonná a következtetését - tudományos alapon - hogy ez nekem a büdös életben nem fog sikerülni.
Nem látom elérkezettnek az időt, hogy végre én is elfogadjam ezt a tényt?
Jókor, jó helyen. Valamiért kulminál most nálam Bergman, a szinkronicitás jegyében. Először a Jelenetek egy házasságból a Tescoból, majd a cikk a Sunday Timesból és végül, de nem utolsó sorban ez a Rítus a Radnótiban. Egyiket sem kerestem. Megtaláltak. És rímelnek. Lehetetlen, manipulatív kapcsolatokra, ki nem mondott dolgokra, pattanásig feszült helyzetekre, szélsőséges érzelmekre. Nem a béke és nyugalom időszaka ez.
Mit keres ez a feszültség bennem? Mit akar csinálni velem? Hol tudnám kiordítani magamból? Hova fussak? Kit rúgjak bokán?
Számomra a valóság most sokkal inkább az őrület, mint a normális lét. És nem vagyok elég bátor hozzá, hogy ez látsszon rajtam. Nem merem vállalni, ami bennem van. Vagy egyszerűen nem talál magának utat. Nem az vagyok, akinek látszom. És nem szeretem. És különben is. És ki? És miért? És mit? És...
Amíg itt volt Attika, hogy megbolonduljon helyettem, addig egész jól voltam:) Most rajtam a sor, nincs senki, aki megélje helyettem.
Te hogy vagy Hati?
